Író: Guy Debord
Először megjelent: "Internationale Situationniste" 1. szám (Párizs, 1958. június)
HTML/Fordítás: P.G.
Eredetivel egybevetette: B.P.
Az esztétika hagyományos célja, hogy a művészet közvetítésével éreztesse a múlt egyes elemeit azok megfosztottságában vagy hiányában, oly módon, hogy azok megszökjenek azon látszatok zavarából, amelyek alá vannak vetve az idő uralmának. Az esztétikai siker mércéje tehát egy időtől elválaszhatatlan, de magára az öröklét igényére törő szépség. A szituacionisták célja a közvetlen részvétel az élet szenvedélyes bőségeiben, röpke pillanatok tudatosan rendezett váltakozásai által. Ezen pillanatok sikere nem múlhat máson, mint múlandó hatásukon. A szituacionisták a kulturális tevékenységet, a totalitás részeként, a mindennapi élet felépítésének egy kísérleti módjaként látják. Egy olyan módként, amely folyamatosan fejleszhető és fejlesztendő a szabadidő kiterjesztésével és a munkamegosztás elsorvadásával (kezdve az alkotói munkamegosztással).
A művészet megszűnhet érzések beszámolója lenni és fejlettebb érzések közvetlen szervezésévé válhat. A fontos az, hogy önmagukat termeljük és ne a minket rabszolgasorba taszító dolgokat.
Mascolo helyesen veti fel „Le Communisme” című munkájában, hogy ha a proletárdiktatúra megrövidíti a munkanapot, az „a forradalmi hitelességének legbiztosabb jele”. Valóban, „ha az ember áruszámba megy, ha dologként kezelik, ha az emberek közötti viszonyok dolgok viszonya a dolgokhoz, ez csakis azért lehetséges, mert az ideje megvásárolható.” De Mascolo elhamarkodottan következtet arra, hogy „az ember szabadon felhasznált idejét” mindig megfelelően tölti, és hogy „az idő megvásárlása az egyedüli rossz.” Nem létezhet az időnek szabad felhasználása, amíg birtokba nem vettük a mindennapi élet építéséhez szükséges modern eszközöket. Ezen eszközök használata fogja jelezni az utópikus forradalmi művészet megugrását egy kísérleti forradalmi művészetbe.
Szituacionisták egy nemzetközi társulása tekinthető a kultúra egy haladó ágazatában létrejött munkáskoalíciónak, vagy pontosabban, mindazok koalíciójaként, akik követelik a jogot, hogy egy, a jelen társadalmi állapotok által ellehetetlenített projekten dolgozzanak; és így egy kísérletnek arra, hogy a kultúrában hivatalos forradalmárokat szervezzenek meg.
Ténylegesen el vagyunk választva korunk felhalmozott anyagi erőinek valóságos uralmától. A kommunista forradalom még nem ment végbe, és még mindig a régi, bomladozó kulturális szuperstruktúrák keretei között élünk. Henri Lefebvre helyesen látja, hogy ez az ellentmondás a haladó egyén és a világ között húzódó, különösen modern ellentét lényegében áll, és az ezen ellentéten alapuló kulturális irányzatot forradalmi-romantikusnak hívja. Lefebvre fogalmának elégtelensége ott bújik meg, ahol ennek az ellentétnek egyszerű kifejezését elégséges kitételnek tartja a kultúrán belüli forradalmi tevékenységhez. Lefebvre, eleve elvetve bármiféle beható társadalmi változással járó kísérletet, beéri egy tartalommal: a lehetetlen-lehetőségek (mivel még túlságosan távoliak) puszta tudatával, amely a kulturális bomlás keretein belül akármilyen formában kifejezhető.
Mindazok, akik a régi, fennálló rend mindennemű meghaladásán fáradoznak, nem ragaszkodhatnak a jelen zavartságához, még a kulturális szférában sem. A kultúrában is habozás nélkül harcolni szükséges a jövő változékony rendjének konkrét megjelenéséért. E lehetőség már most jelen van közöttünk, és elértéktelenít minden kifejezést az ismert kulturális formák keretei között. A pszeudokommunikáció minden formájának elpusztítására kell törekednünk, hogy valaha elérhessük a valóságos, közvetlen kommunikációt (a magasabb kulturális eszközök alkalmazásáról szóló elméletünk szerint: a megalkotott szituációt). A győzelem azokat illeti majd, akik képesek zavart kelteni anélkül, hogy szerették volna azt.
A kulturális bomlás világában megmérettethetjük erőinket, de azokat soha nem használhatjuk. Gyakorlati feladatunk, hogy meghaladjuk ellentétünk ezzel a világgal, azaz fölülkerekedjünk bomlásán néhány fejlettebb alkotással, nem egy romantikus feladat. Épp annyira leszünk, Lefebvre fogalmával, „forradalmi romantikusok,” amilyen mértékben kudarcot vallunk.