Written:
Source:
First Published: Jugend-Internationale, 1921.
9. szám.
Original title: Organisationsfragen der dritten
Internationale
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
A II. Internacionálé szocialista pártok laza összefogása volt: a III. Internacionálénak a szocialista mozgalom valódi egységévé kell válnia. E szembeállításban két figyelemre méltó és következményekkel terhes mozzanat rejlik. Az egyik az, hogy a halódó II. Internacionáléban az egyes nemzeti pártok képezték a közvetlen szervezeti egységeket; az Internacionálé pusztán „szövetségesük”, „egyesülésük” volt. Éles ellentétben ezzel az összes kommunista párt önmagát az Internacionálé puszta tagjának tekinti. Maga az Internacionálé a közvetlenül adott, tulajdonképpeni és döntő módon forradalmi valóság. Az egyes pártok nem egyebek, mint puszta szekciók, amelyek értelmüket csak a szerves együttműködésben találhatják meg.
Ennél az ellentétnél még fontosabbnak tűnik azonban a második: a II. Internacionálé valóságnak tartotta magát, míg a III. Internacionálé a proletariátus cselekedeteinek regulatív eszméje, elkerülhetetlen célkitűzése. Az e mondatokban látszólag rejlő ellentmondás válójában puszta látszat. A III. Internacionálé eszme-, Legyen-, cél-jellege összehasonlíthatatlanul magasabb rendű és elevenebb valóságot jelent, mint amivel a II. Internacionálé valaha is rendelkezett. A III. Internacionálénak ezt a Legyen-jellegét ugyanis az hozza létre, hogy a proletariátus valóságosan létező eleven egysége és az e valóság felett gyakorolt, éppily eleven kritikája között kölcsönhatás áll fenn. A proletariátusnak ez az önkritikája (amely legvilágosabban tetteiben nyilvánul meg) puszta látszatként, az igazi proletáregység megvalósítására tett elégtelen kísérletként leplezi le a mindenkori elért szintet, s így egyre erőteljesebben készteti a proletariátust igazi egységének irányába. A III. Internacionálé éppen e nyomás és keresés, kritika és törekvés; nem szilárd és megmerevedett, hanem a forradalmi proletariátus életelve. A II. Internacionálé valóságként rögzítette magát akkor, amikor (mint ezt a világháború és az ebből következő események mutatják) még nem született meg a proletariátus cselekvésben megnyilvánuló egysége; az Internacionálé így papirosvalósággá, bürokratikus egységgé degradálódott, s egyszer s mindenkorra elvesztette összes belső életlehetőségét.
E belátás vezet vissza az elsőként felállított ellentéthez. A II. Internacionálé pártjai látszólag jogosan hivatkozhattak a Kommunista Kiáltvány azon szavaira, amelyek szerint „formáját tekintve a proletariátus harca a burzsoázia ellen először is nemzeti”. Itt is azonban, mint minden egyes kérdésben, a forma lett úrrá a tartalom felett (amely a Kiáltvány szavai szerint sohasem lehet nemzeti), és az osztályharcnak abban a szakaszában sem változott meg a helyzet, amikor a fentebb hangsúlyozott „először is” a forma vonatkozásában is elvesztette érvényességét. A nemzet[B] ugyanis a tőkés fejlődés meghatározott szakaszának ideológiai kifejeződése, amely e szakasz elmúltával feltétlenül elveszti ideológiai jelentőségét. Míg a nemzeti ideológia a burzsoázia koncentrációs törekvéseit, a feudális-abszolutisztikus maradványoknak a kapitalista fejlődés útjából való eltakarítását (Németország és Olaszország egysége) kísérte, nemcsak objektíve kedvező volt a munkásosztály számára, hanem az osztályharcnak olyan formáját kényszerítette rá, amelyben döntő szerepet kellett játszania a nemzeti tagozódásnak. Ez a helyzet azonban az imperialista szakasz megjelenésével gyökeresen megváltozott. A kapitalizmus olyan fejlődési szintet ért el, ahol „eredeténél fogva nemzetközi jelenség, oszthatatlan egész, mely csak valamennyi kölcsönös vonatkozásában ismerhető meg, s amelyből egyetlen állam sem vonhatja ki magát”[C]. Ez a nemzetköziség a proletár világszervezet igazi nemzetköziségének dialektikus előkészítése, negatív előfoka, csak erősödött a háború és annak kimenetele következtében. Az imperializmus a gazdaság nemzeti szervezeti kereteinek szétrobbantását ugyanis éppen úgy készítette elő, hogy akarta, hangsúlyozta a nacionalizmust, a hajlamot az agresszív expanzióra és a leigázásra. De a nemzeti keretek szétrobbantása azokban a formákban teljesedik ki, amelyekben megsemmisítik a világháborút. Közép- és Kelet-Európa nem élte át a keletkező kapitalista termelés és a nemzeti egységállamok párhuzamos fejlődését. A feudális-abszolutisztikus államképződmények szétesése csak a tőkés fejlődés tetőződése után következett be (a helyzet világpolitikai oldalán csak keveset változtat az, hogy ezek közül az államok közül egyesek gazdaságilag több mint elmaradottak).
A háború következtében létrejött „nemzeti államok” tehát egytől egyig életképtelenek. Az, hogy lehetetlen megtalálni a valóságos „nyelvi határokat”, nemcsak a probléma „történelmileg véletlen” bonyolultságából ered, hanem annak következménye, hogy e népek visszavonhatatlanul elmulasztották nemzeti (tehát korai kapitalista) államszervezetük kiépítésének időpontját. Ma megoldhatatlan dilemma előtt állanak. Vagy a nyelvi határokon messze túlmenve kell kiszélesíteni a gazdasági területet, s ezáltal fokozott mértékben tér vissza a megdöntött feudális-abszolutisztikus rezsim minden megoldhatatlan problémája (Csehszlovákia), vagy az új állam kezdettől fogva képtelen az önálló gazdasági létre (Német-Ausztria). Az első esetben sem lezárt azonban a megoldhatatlan kérdések sora. Bármennyire is törekszik arra az új állam – nem törődve az önrendelkezési jog demokratikus jelszavával –, hogy önmagának autochton, imperialista expanzióra képes gazdasági területet biztosítson, e kérdések már nem intézhetők el egyszerűen a katonai-politikai leigázással. Azokat a területeket, amelyek gazdasági lényegüknél fogva (a székhely problémái!) szükségszerűen összefüggnek más területekkel, nem lehet minden további nélkül leválasztani, és az új területekhez csatolni (pl. Lengyelország és Galícia viszonya). Másrészt viszont a régi kötelék sem állítható helyre; így állandó ingadozás és átállás jön létre a gazdasági területek összetartozásával kapcsolatban; olyan túlhaladása a nemzeti-kapitalista tagozódásnak, amely még nem találta meg valódi formáját, a nemzeti-gazdasági tagozódást a föderatív szovjetköztársaságon belül; következésképpen állandó káosz lesz az eredmény. Nyugat-Európa állapota természetesen sokkal szilárdabb, a gazdasági formáknak a politikai (nemzeti) formákon való túlhaladása azonban már itt is észrevehető, és minden jel szerint egyre inkább előtérbe kerül.
E fejlődéssel szemben szükségképpen csődöt kellett mondania a II. Internacionálé szervezetében megtestesült szellemnek. E csőd oka nemcsak a kapitalizmus imperialista szakaszának lényegébe való elméleti belátás hiánya. Ez sokkal inkább maga is szükségszerű következménye annak az egész magatartásnak, amelyet a modern állammal szemben a II. Internacionálé pártjai egyre inkább magukévá tettek. E magatartás a legalitás. Ismét nem csupán a legalitás külső formájára kell gondolnunk, amely éppenséggel csak következménye annak a legális magatartásmódnak, amelyet a szociáldemokrata pártok az állammal szemben magukévá tettek, éppúgy, amint a kommunisták „illegalitása” is csak annak szükségszerű következménye, hogy egész taktikájukban a polgári társadalom keretein kívülre helyezték magukat.[D] A II. Internacionálé pártjai a fejlődés során – fokozatosan és csaknem észrevétlenül – teljesen a polgári társadalom talajára helyezkedtek. Csaknem mindig „ellenzékben” voltak e társadalommal szemben; az ellenzék legális fegyverei azonban a defenzív szakasz harci eszközeiből egyre inkább magának a harcnak a lényegévé váltak. Mikor a II. Internacionálé pártjai az eseményeket ugyanabból a szempontból kezdték megítélni, mint a burzsoázia, akkor éppúgy lehetetlenné vált számukra a fejlődés lényegének átlátása, mint ahogy a burzsoázia számára ez kezdettől fogva lehetetlen. Mind a kibontakozó imperializmus, mind pedig a széthullás jelenlegi formái fenntartották ugyanis a nacionalizmust, az imperializmus előtti időszak ideológiáját.[E] A burzsoázia osztályhelyzete miatt kezdettől fogva képtelen átlátni ezen az ideológiai fátyolon; ez megjósolt fátuma, amelynek Oidipuszhoz hasonlóan kénytelen vakon elébe menni. A proletariátus küldetése és feladata viszont éppen az, hogy tudatosítsa magában a fejlődés belső lényegét, tekintet nélkül az ideológiai fátylakra, azok jelenlétére. Bár e vakság a proletariátusra is rettenetes terheket róhat, nem mehet tönkre ezek alatt, s – akár akarja, akár nem – látóvá kell válnia. Csak a II. Internacionálé pártjainak vezető rétegei mennek tönkre – abban a mértékben, ahogy e valódi belátás létrejön.
A II. Internacionálé teljes csődje 1914 augusztusában „legalitásának” szükségszerű következménye. Képviselői már mit se tudtak arról, hogy a proletariátus számára az igazi valóság a világproletariátus kiharcolt egysége, hogy a világ „nemzeti” tagozódása nem több, mint a kapitalista fejlődés átmeneti formája, amellyel a proletariátusnak csak taktikailag, a mindenkori erőviszonyok mértékében kell számot vetnie, amellyel azonban semmiféle belső kapcsolatban nem áll. A II. Internacionálé pártjai ezzel szemben olyan erősen összenőttek a nemzet ideológiai képződményével, hogy nemcsak Bebel beszélt arról, hogy „hátunkra kell venni a puskát”, hanem még Ausztria-Magyarország állammonstruma is elméleti védelmezőre találhatott. S még a háború válsága sem tisztázott semmit. Mind a győzelmes kitartásban, mind pedig a háború előtti status quo melletti állásfoglalásban kifejeződött az a strucchoz illő kívánság, hogy ne kelljen megérteni az eseményeket, s vissza lehessen térni a háború előtti legális ellenzék helyzetébe. Ezért tartják a jelenlegi helyzetet semmivel sem alátámasztható módon „átmenetnek”, amely véleményük szerint vissza fog vezetni a „konszolidációhoz”, vagyis azokhoz a nemzeti államokhoz, amelyek már a háború előtt is anakronisztikus jelenségeknek bizonyultak.
Ez az állásfoglalás érteti meg, hogy a II. Internacionálé miért nem volt sohasem több papiros-valóságnál. Számára a proletariátus egyesülése azonos volt az egyes nemzetek munkásságának egymás iránt érzett „kölcsönös rokonszenvével”; a munkások elsősorban „nemzetiek” voltak, de amennyiben és amennyire lehetséges volt – „támogatták” egymást. Ebben a korszakban az Internacionálé úgyszólván a proletariátus külpolitikája volt. Mivel azonban a pártokat fogva tartotta a burzsoázia nemzeti ideológiája, „külpolitikai” cselekvésükben is a burzsoázia uszályába szegődtek; a proletár „külpolitika” számára csak annyi gondolatuk és érzésük maradt, amennyire az előbb említett kötöttség még lehetőséget nyújtott. A II. Internacionálé tevékenysége ezért egyre inkább csak „határozatokra” és „nyilatkozatokra” korlátozódott. Egyre inkább dekorációvá vált, kongresszusokra és egyéb hasonló összejövetelekre korlátozódó intézménnyé. Mivel képtelen volt a proletariátus nemzetközi szolidaritásának gondolatát a nemzeti ellentétek fölé helyezni és tettekre váltani, el kellett pusztulnia, amikor válságba került az imperialista nacionalizmus, és a világháború bekövetkezett. Hogy milyen mélyek ezeknek az előítéleteknek a gyökerei a proletariátus vezető rétegeiben, az abban is kifejeződik, hogy az orosz kérdést sokszor még ma sem tartják az egész proletariátus s így természetesen minden egyes proletár életkérdésének, hanem az Oroszország irányában érzett „rokonszenvként”, „kölcsönös segítségként”, „proletár külpolitikaként” kezelik.
A III. Internacionálé abból a véres és rettenetes önkritikából született, amelyet a proletariátus a világháborúban gyakorolt önmaga felett; ezért az illúzióktól való mentességnek, a valóságérzéknek és a cselekvés képességének lényegévé kell válnia. Az Internacionálé felépítésében úgy fejeződik ki e fordulat, hogy egyrészt töretlenül kitart az egész proletariátus egységének gondolata mellett, másrészt pedig sohasem táplál illúziókat a már elért eredményekkel kapcsolatban, sohasem tartja valóságnak a látszatot. Szervezeteit nem úgy építi fel, mint a II. Internacionálé – nem tesz úgy, mintha már megvalósult volna a proletariátus egysége. Sokkal inkább úgy szerveződik meg, hogy a lehető leghamarabb megvalósuljon ez az egység. Mikor a proletárcselekvés regulatív eszméjének neveztük a III. Internacionálét, akkor ezzel hangsúlyoztuk, hogy az egész proletariátus valóságos egységének olyan szükségszerű célkitűzésként kell jelen lennie, amely közvetlenül és döntő módon befolyásol minden egyes cselekedetet.
Minden valóságos egység szükségszerű, dialektikus előfeltétellé fokozza le a korábbi hamis egységet. A megszüntetett múlt szempontjából ezért a létrejött új egység szükségképpen széthullásnak, sőt káosznak és anarchiának tűnik. A kommunizmus a proletariátus igazi egységének létrehozását csak a pártstruktúrában létrejövő szakadások és „testvérháborúk” útján érheti el; az új, a forradalmi tett Internacionáléja is csak széteséseken és szakadásokon keresztül hozhatja meg az igazi egységet. Végzetes lehet ennek az egységnek bármely szervezeti anticipációja. Ekkor ugyanis egy látszatot fogunk valóságnak tartani – ezáltal a halódó II. Internacionálé felépítése, következésképpen szelleme is áthatja és megmérgezi a keletkezőben levő III. Internacionálét.
A III. Internacionálénak számolnia kell azzal az igazsággal, hogy jelenleg lehetséges létezése csak eszmei létezés. Ha úgy tetszik: egy olyan puszta „eszme”, amely még nem hatolt be a közvetlenül létező valóságba. Helyesebb azonban, ha ezt mondjuk: olyan eszméről van szó, amelynek fogalmában rejlik a valóság egyre teljesebb áthatása, amelynek tökéletesen át kell hatnia a valóságot. A III. Internacionálé szervezetét két tényezőnek kell meghatároznia: ennek a Legyen-nek, amely a proletariátus tudatos élcsapatában már a cselekvés elvévé vált, valamint annak a tényállásnak, hogy az egész proletariátussal szemben az Internacionálé még megtartotta követelményjellegét.
A szervezet kiépítése során Európa jelenlegi kaotikus állapotából és a forradalom hasonlóan kaotikus fejlődési szakaszából kell kiindulnunk. A régi keretek – mind a burzsoá állam és gazdaság, mind pedig az ezzel ellenzékként szemben álló régi proletárpártok – vagy teljesen megsemmisültek, vagy a megsemmisülés felé haladnak. A széteső régi világgal a proletariátus nyíltan illegális módon állítja szembe a maga útját. Ebből az illegalitásból két fontos szervezeti mozzanat következik. Az egyik: a proletárpártok egyetlen pillanatra sem helyezkedhetnek a fennálló társadalom álláspontjára, sohasem engedhetik magukra hatni e társadalom ideológiai tévképzeteit; cselekvéseiket mindig csak a gazdasági fejlődés igazi állapota diktálhatja. Másodszor: a hatalom jelenlegi birtokosaival szemben is a törvényen kívül kell helyezniük magukat, elvi illegalitásuknak meg kell felelnie lényegi munkájuk illegalitásának. Akadhatnak a harcnak olyan szakaszai, amikor egy időre ki lehet kényszeríteni a mozgalom bizonyos gyülekezési, sajtó- stb. szabadságát, ez azonban a legritkábban vonatkozik a mozgalom nagyobb részére, és sohasem egy időben az egész mozgalomra. A dolgok mai állása mellett azonban még az esetleg kiharcolt, korlátozott érvényű szabadság sem alkalmazható az egész proletariátus nemzetközi egyetértésének lehetőségére. Az osztályharc jelenlegi állása mellett a proletariátus nemzetközi kapcsolatai csak illegálisak lehetnek. (Olaszországban például – ahol látszólag a legerősebb a párt – éppen most tiltották meg Bombacci elvtárs oroszországi utazását.)
Az illegalitás viszont már tisztán technikai és szervezeti szempontból is kizárja a II. Internacionálé formáit, a kongresszusokat és a Központi Irodát. (Természetesen előfeltételezzük, hogy a kapcsolatok elevenek, nem pusztán deklaratív és bürokratikus viszonyok.) Olyan hosszú időre lenne ugyanis szükség egy általános kongresszus technikai előkészítéséhez, a küldöttek oda- és visszautazásához, hogy a legtöbb taktikai beszámoló és határozat már elavultan látna napvilágot; nem is beszélve arról, hogy illegális kommunikációs lehetőségek mellett mindig kétséges, vajon egyáltalán létrejöhet-e egy teljes létszámú kongresszus.
Egy egységes Központi Irodának ugyanezekkel a nehézségekkel kellene megküzdenie. Ettől eltekintve is, az egész mozgalmat folyton az időleges megbénulás veszélye fenyegetné, ha valódi és szigorú centralizáció esetén a burzsoázia egyszer hatalmába kerítené a központot. E sors elkerülésének egyetlen módja, a központ Oroszországba való áthelyezése, viszont a közlekedési nehézségek miatt ismét csak illuzórikussá tenné tevékenységét.
Már e rendkívüli nehézségek is arra késztetnek, hogy a mozgalom jelenlegi helyzete alapján szükségszerű követelménynek tekintsük a III. Internacionálé decentralizált felépítését. Európa gazdasági és politikai helyzete viszont – melynek helyes megismeréséből, mint mozgalmunk illegalitásának igazi alapjából, e fejtegetések során kiindultunk – elvi és gyakorlati szempontból is szükségessé teszi e decentralizációt. Említettük, hogy az objektív fejlődés már túlment a nemzeti szervezeti formákon, ha ez ideológiailag még nem is tudatosodott a burzsoáziában és a befolyása alatt álló szociáldemokráciában. Európa igazi tagozódása ma már nem nemzeti. E tagozódás olyan kérdések függvénye, amelyeket az érdekelt országok burzsoáziája – és szociáldemokráciája – nem képes megoldani; a megoldás csak az e kérdésben érdekelt összes munkás egységes cselekvésének eredménye lehet. (Csak néhány példát ragadunk ki a sok közül: a szénmezők kérdése Lengyelország, Csehszlovákia és Német-Ausztria között – ez utóbbi szénellátása ettől függ –; a rutén északkeleti Magyarország kérdése Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Ukrajna között; Fiume ügye Olaszország és Jugoszlávia között stb.) E kérdések az érdekelt proletárcsoportok szakadatlan együttműködését követelik meg; az egyes pártok izolált cselekvése nem oldhatja meg őket. A megoldás nem függhet helyileg messze levő központok döntésétől sem, mivel ezeknek kérdései és válaszai sohasem rendelkeznek a szükséges közvetlenséggel és időszerűséggel.
Ezeknek a kérdéseknek a tagolódása nem rendezhető el – a mostanra kialakult helyzetnek megfelelően – a „nemzeti egység” sémája alapján. (Erre ismét az a Lengyelország szolgáltatja a legnyilvánvalóbb példát, amely a danzigi kérdésben Németországgal, az osztravai kérdésben pedig Csehszlovákiával függ össze; hivatkozhatnánk azonban Olaszország és Jugoszlávia kapcsolatára Trieszt-Fiume ügyében, Olaszország és Német-Ausztria kapcsolatára a dél-tiroli problémában és az olasz-francia viszonyra bizonyos nyugati kérdések eldöntésében.) Semmiképpen sem rögzíthetők és sematizálhatok e kérdéskomplexumok. A jelenlegi helyzet lényegét éppen az jellemzi, hogy e kérdések állandóan cseppfolyós állapotban maradnak, olyan komplexumok jönnek létre, amelyekre tegnap még senki sem gondolt, másfelől viszont hirtelen eltűnnek egyes megoldhatatlannak tűnt problémák. (Gondoljunk például arra, hogy nemrég még mind Csehszlovákiát, mind pedig Német-Ausztriát és Jugoszláviát a Lengyelországgal szövetkező magyar fehérterror fenyegette; s ezt nagymértékben éppen ezen államoknak a Szovjet-Magyarországgal szembeni politikája idézte elő.) Amennyiben a III. Internacionálé a proletármozgalom eleven egysége kíván lenni, szervezetileg alkalmazkodnia kell ehhez a fejlődéshez.
A káosz felett szilárd elvek és hajlékony taktika segítségével lehetünk úrrá. Éppen mivel a proletárforradalom célja a cselekvési egység, ezért kell alulról, a közvetlenül egységre törekvő kérdések irányából felépülnie. Ebből először is az következik, hogy a mozgalom jelenlegi helyzetében több taktikai központra van szükség, amennyiben ezek valóban befolyásolni akarják a mozgalmat, és nem akarnak egyébként egymástól függetlenül cselekvő pártok képviselőinek társas összejöveteleire korlátozódni. Másodszor lehetetlen minden egyes „országban” felállítani egy központot. A III. Internacionálé minden pártjának állandó és közvetlen eszmecserét kell folytatnia azon országok pártjaival, amelyekkel a fent jellemzett módon közös problémái vannak; így válik valóban lehetővé a taktikai együttműködés. Ebből az következik, hogy minden pártnak szoros kapcsolatban kell állnia minden olyan központtal, amelyhez ilyen jellegű problémák kapcsolják; egy pártnak tehát feltétlenül több központban lesz képviselete.
Úgy tűnik, mintha e gondolatmenet általában a központok szervezése ellen irányulna, mintha követelései az egyes pártoknak a közvetlenül égető kérdésekben elért közvetlen megegyezéseire korlátozódnának. Ez részben így is van. Akár egy központtal, akár többel képzeljük is el az Internacionálé felépítését, ez semmiképpen sem korlátozhatja a pártok egymás közti közvetlen kapcsolatait. Ellenkezőleg: minden központnak az a fő feladata, hogy a lehető legintenzívebbé tegye e kapcsolatokat, intenzívebbé, mint amire az egyes pártok önmaguktól képesek lennének. Itt kiderül az is, hogy az ily módon gondolatmenetünkből levont következtetés csak részben lenne helyes. Csak annyiban lenne helyénvaló, hogy a III. Internacionálé szervezetei sem egymás közti, sem a pártokhoz fűződő, sem pedig a pártok egymás közötti viszonyaiban nem merevedhetnek meg. Szervezetileg meg kell őrizniük hajlékony jellegüket, amely képessé teszi őket arra, hogy alkalmazkodjanak a problémák helyzetében bekövetkező, állandó változásokhoz. Az e változásnak, hajlékonyságnak megfelelő káosz azonban egyben az egységhez vezető út is. Az egység tudatos akarásának magában a proletariátusban kell szervezetileg kifejeződnie. Annál is inkább így van ez, mert az egyes csoportok taktikai jellegű kapcsolatai csaknem kivétel nélkül párhuzamosak a megfelelő országok fejlődési szakaszainak bizonyos jelenségeivel. Csaknem minden esetben nemcsak a közvetlenül taktikai, hanem az elvi-taktikai kérdésekben is előrehajtónak, szükségszerűnek tűnik az állandó együttműködés, a tapasztalatok szakadatlan cseréje. Ezek a központok még saját, önmagában korlátozott területük számára sem ragaszkodhatnak mereven a kongresszusok sémáihoz. Eltekintve attól, hogy minél több embert és minél nagyobb területet fog át a központ, a valóságban annál ritkábban jönnek létre az illegális összejövetelek, a közvetlenül közös érdekek gyakori megbeszélése (amelyek mindenkor csak a részt vevő pártok meghatározott csoportjait érintik) megfelelőbb szemléltető oktatásul szolgál a közös cselekvés számára, mint amit az általános kongresszusok a maguk gyakran túl általános határozataival valaha is nyújthatnának. Semmiképpen sem lehet alábecsülni a kongresszusok jelentőségét. Az elvek egysége és szilárdsága csak itt érhető el; ez pedig a taktika hajlékonyságának előfeltétele. Elvi kérdésekben a III. Internacionálénak meg kell őriznie teljes egységét. Ez az elvi egység azonban a valóságban csak akkor jöhet létre, miután már megvalósult a proletariátus valóságos egysége a cselekvéseken, a közvetlen, égető kérdésekben megnyilvánult taktikai egységen keresztül.
Lehetetlen egységes szervezeti formát találni Európa egész proletármozgalma számára. Ennek végső soron az az oka, hogy a különböző országokban egymástól teljesen elütő szakaszokon megy át a kapitalizmus felbomlásának folyamata, s ennek következtében a proletariátus tudatossá válása is. A „legyőzött” országokban például nemcsak az államapparátus, hanem a szociáldemokrata és szakszervezeti apparátus is sokkal nagyobb megrázkódtatásokon ment keresztül, mint a „győztes” országokban. Ebből az következik, hogy egy egész sor taktikai kérdésben ismét csak nagyobb egység jön létre, s ez szervezetileg az Internacionálé központjaiban is kifejeződik. A II. Internacionálé csak olyan nemzeti mozgalmakat ismert, amelyeknek látszategységét az Internacionálé teremtette meg. A III. Internacionálé megteremti a „nemzeti” korlátozottságból már kitörő mozgalmak élő összefogását. Ez az összefogás az igazi egység felé vezető út egyik szakasza. Állandóan a mozgalom egy meghatározott szakaszának felel meg, átmenetnek, provizóriumnak tartja magát. Az alsóbb szintű egységek megoszlanak, egyesülnek, áthelyezik, illetve megváltoztatják működésük helyét, illetve módját; mindig úgy, ahogyan az osztályharc helyzete az adott pillanatban megköveteli.
[A] A most
következő megjegyzések csak vitára kívánják bocsátani a kérdést, semmiképpen
sem lépnek fel azonban azzal az igénnyel, hogy a problémát akár csak
vázlatosan is kimerítsék. Egy sor fontos kérdést (például új pártok felvételét
a III. Internacionáléba) még csak nem is érinthettünk.
[B] Az egyszerűség
kedvéért beszéljünk itt csak a nemzet gazdasági-politikai értelmétől.
A tisztán kulturális jelentés, amely sokkal bonyolultabb kérdés, annál
is kevésbé jön itt számításba, mivel a tőkés fejlődésben sohasem lehet
valóban hatékony tényező, hanem csupán a tulajdonképpeni harc leplezője
és jelszava.
[C] Rosa Luxemburg:
A szociáldemokrácia válsága. Válogatott beszédek és írások. 1. köt. 1958.
173.
[D] Ha szociáldemokrata
pártok (pl. most a magyar) illegálissá válnak, vagy kommunista pártok
(pl. az olasz) legálisak maradnak, akkor ez átmeneti szakasza a fejlődésnek,
semmiképpen sem „normális” állapot.
[E] Rosa Luxemburg:
i. m., i. h. 174.