Written:
Source:
First Published: Proletár (Wien), 1920. november
4.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
A fehérterror ismét konszolidációra készül. Ezúttal nemcsak a tiszta és félpolgári emigránsok bizakodnak abban, hogy külföldi üzletecskéiket nagyarányú miniszteri és államtitkári panamákkal cserélhetik fel; nemcsak a környező országok szociálpacifistái lélegzenek fel arra a reménysugárra, hogy a konszolidációval kapcsolatosan megszűnik Horthy-ország kalandorimperializmusa, hogy békés szomszéd lesz Magyarországból. A leghangosabb hangok ezúttal Magyarországból magából hangzanak el – és úgy látszik, csakugyan komoly a konszolidációs törekvés.
Az események középpontjában természetszerűleg Apponyi Albert áll, amint állott hónapokkal azelőtt, amikor a „nagy kabinet” megalakulása jelezte volna a konszolidáció útját. Mellette most is Andrássy Gyula szerepel, de a „mérsékelt”, a „liberális” irány zászlóbontása nem merül ki ebben a néhány „nagy névben”. Hogy Lovászy Márton – az októberi forradalom reakciójának első központja – már régóta ilyen tervekkel foglalkozik, közismert tény. Most „forradalmár” minisztertársa: Batthyány Tivadar csatlakozik hozzá, aki a 48-as pártkör október 23-i összejövetelén nyíltan kijelentette, hogy a magyar alakulás más lett, mint amit a kommün alatt ellenforradalmi összeesküvők reméltek és megállapítottak. Nem álltak össze az összes pártok, hanem pártoskodás és felekezetieskedés színhelye lett a „politika”. Még tovább ment ugyanezen az ülésen Apáthy István, aki – román internáltságból hazatérve – nyíltan irrendentistának vallotta ugyan magát, de kiegészítésül hozzátette: „De én a magyar irredenta első feladatául azt tartom, hogy teremtsünk végre rendet Csonka-Magyarországon. A renddel, a törvények feltétlen uralmával minden egyéb meg fog jönni... Dolgozzunk többet, és szeressük jobban egymást. Olyan kevesen vagyunk, hogy nemcsak az apagyilkosnak kellene megbocsátani, hanem annak is, aki más véleményen van.” És a keresztényszocialista Giesswein hozzátette: „nem a rendőri és csendőri kereszténység híve vagyok, hanem azé, amely a szeretetet és a szabadságot adja”.
Ezektől a nyilatkozatoktól függetlenül, de komoly, belső összefüggésben azzal a szükséglettel, mely őket létrehozta, interpellált Ruppert Rezső a nemzetgyűlésen Landau nagykereskedő meggyilkolása miatt. Összefüggésben van velük azért, mert benne is ugyanazok a társadalmi rétegek szólalnak meg, melyek a fehérterror mostani gyakorlási módjával elégedetlenkednek, melyek ennélfogva a munka s elnyomatás, a burzsoá diktatúra fenntartását más, „alkotmányosabb”, „demokratikusabb” eszközökkel óhajtják elérni. Mert – mint azt már többször kifejtettük – a magyarországi fehérterror nem a burzsoázia igazi diktatúrája. Nem az pedig azért, mert a diktatúra gyakorlására hivatott szerv, a karhatalom, nem áll igazán egyik osztálynak sem szolgálatára. Hanem a „rend” fenntartását öncélnak, az önfenntartás és a meggazdagodás eszközének tekinti, amely törekvésében szükségképpen túl kellett mennie a kommunisták, a munkások üldözésén. Nemcsak az egy Landaut vagy hasonló társait fosztotta ki, zsarolta és gyilkolta meg a fehérterror karhatalma, hanem rendszere ráfeküdt a kapitalizmus életfeltételére: a szabadforgalomra, a termelés és a kereskedelem kapitalista jellegű kizsákmányolási lehetőségeire. A profitért való küzdelemben a karhatalom mind veszélyesebb konkurrens kezd lenni a kapitalisták (nagytőke és kapitalizált nagybirtok) számára, mely mindinkább – azzal arányban, hogy a munkásosztály felkelésre való lehetőségét már megtörtnek értékeli – haszontalan és felesleges üzemi költségnek érzi a karhatalomnak jutó milliókat. Hozzájárul ehhez, hogy a magukban véve tisztán kalandor és lumpenburzsoázia jelleggel bíró karhatalmaknak egyetlen osztályban van némi gyökerük, a városi kispolgárságban. Ez azonban, ha zavarosan is, ha gyakorlatilag keresztülvihetetlen módon is, antikapitalista ideológiákat igyekszik megvalósítani. A kispolgári antiszemitizmus ideológiája mögött ugyanis a tőke elleni gyűlölet van elrejtve, mely a gyakorlatban ugyan teljesen képtelen bármit is tenni a kapitalizmus ellen, azonban uralomra jutva, mint most Magyarországon, komoly kellemetlenségeket okozhat neki.
Ezek mellett az irányzatok mellett a konszolidációt látszik szolgálni a falusi kispolgárságnak, a kisgazdáknak a városiakkal való érdekellentéte. Az az ellentét, mely a „kurzus” történetén alapítása óta végigvonul, ma élesebb, mint valaha. A kommün elleni ellenforradalom vezető, sőt egyedül igazán erőt reprezentáló osztálya mind kevésbé érzi kívánságait a keresztény uralom által kielégítve. A földbirtokreformon, a gabona szabad forgalmán kívül, szintén a hadsereg kérdésében ütközik ki ez a legélesebben. A kisgazdák még kevésbé érzik a hadseregre költött milliókat értelmes és hasznos befektetésnek, mint a kapitalisták. Éspedig nemcsak azért, mert ennek a fegyvernek öncélúvá válása az ő életérdekeikbe is belenyúl, hanem azért, mert a sereg végcélja, az imperialista Nagy-Magyarország, az ő osztályérdekeik szempontjából nem jelent semmi lényegest.
De ez a szövetség nem lehet tartós. A nagytőke és a falusi kispolgárság csak ebben az elégedetlenségben értenek egyet. Talán hajlandók volnának összefogni a kurzus megbuktatására. Siker esetén azonban éppen oly élesen állanának szemben egymással, mint most a kurzussal magával. Mert mind az ipari, mind az agrár nagytőke a kispolgárságot csak mint „tömeget” használhatja; csak erejét veheti igénybe a munkásság leszavazására, vagy ha kell, erővel való fékentartására, a társadalom politikai és gazdasági felépítésében azonban nem engedhet szót neki. A városi kispolgárság ma ideológiailag leszakadt a nagytőkéről. A falusi kispolgárság ellenben csak tompa ellenállást tanúsít minden rendszerrel szemben. Mint az egyszeri kutya az istállóban, belefekszik a számára ehetetlen széna közé, s nem engedi a lovakat enni.
Ily módon a kisgazdák „segítsége” inkább tehertételt jelent a nagyburzsoázia számára, mint igazi segítséget. Még nagyobb veszedelmet rejt azonban magában részükre az a tény, hogy a városi kispolgárság desperádó rétegei szintén hajlandók „támogatni” az új alakulást. Ruppert interpellációja alkalmával Friedrich István helyeselt a leghangosabban. Beígérte, hogy ez csak első felvonása a leleplezéseknek, az igaziak csak most következnek, csak akkor, ha ő veszi kezébe a dolgot. Ezzel a „támogatással” pedig végleg agyon van verve a konszolidáció. Mert a nagytőke és nagybirtok restaurációs eszményképe a háború előtti kapitalista „jogállam” (csakúgy, mint a független és nem független szociáldemokratáknak). Az az állam, amelyben minden döntő gazdasági és politikai hatalom az ő kezükben van; melyben a városi és falusi kispolgárság engedelmesen és ellentmondás nélkül liferálja a szavazatokat; és a „nem politizáló” karhatalmak; melyben a karhatalom puszta fennállása (anélkül hogy alkalmazni kellene) elegendő a proletariátus fékentartására; melyben ennélfogva ez a karhatalom fenntartás nélkül az uralkodó osztályok rendelkezésére áll. Ezt a restaurációt a mai osztályviszonyok lehetetlenné teszik. Nemcsak azért, mert a munkásságot csak nyers erőszakkal lehet lebírní, és ezért az erre felhasznált karhatalom önállósul, hanem főleg azért, mert a városi és falusi kispolgárság egyaránt megszűnt a nagytőke uszálya lenni, és nincsenek többé minden osztályöntudat nélküli tömegek, melyekre ez az osztályon felüli állam támaszkodhatna. Ennek a helyzetnek a kapitalisták restaurációs kísérletei számára való reménytelen volta kevésbé a kispolgári rétegek nyílt ellenállásában nyilvánul meg, mint inkább abban, hogy ők is támogatják az új alakulást. Apponyi legális fehérterrort szeretne – müncheni mintára –, Prónay-Ostenburgék nélkül. Hogy nincsen reális, velük szembehelyezhető karhatalom, hogy a mai Magyarország elképzelhetetlen Prónayék nélkül, abban ütközik ki a legvilágosabban, hogy Friedrich (és valószínűleg Horthy, Bíbó, Prónay és Ostenburg) támogatják ebben – és Apponyinak nem fog módjában állni megszabadulni ettől a támogatástól. Így azonban puszta személycsere maradna (és fog is maradni) az egész konszolidációs kísérlet, mely mögött pedig, mint láttuk, reális osztályérdekek vannak elrejtve. De ezek megvalósíthatatlanok, annak ellenére, hogy a nemzetközi ellenforradalom mai helyzete is ebbe az irányba látszik vezetni. Amikor a nyáron az orosz seregek Lemberg és Varsó közelében állottak, a francia desperádópolitikának nagyon megfelelt az a kísérlet, hogy valami magyar alakulatot állítsanak be Vrangel, Petljura és Szavinkov mellé. (Tehát lehetséges volt a fehérterror nyílt támadása.) Amikor azonban ez a veszedelem eltűnt a közvetlen közelből, az ellenforradalomnak meg kell próbálnia az egykori Osztrák-Magyar Monarchia részeit olyan szilárd egyesülésbe tömöríteni, mely egy esetleges orosz támadás esetén, Fehér-Lengyelország valószínű tönkremenetele és szovjetizálódása esetén komoly ellenállásra képes lehetne. A volt monarchia újjáéledésének első előhírnöke a Duna-konferencia volt. A Duna nemzetközivé tétele (értsd: az antantkapitalizmus által való korlátlan és ellenőrizhetetlen kihasználása) Budapesttel mint székhellyel: mi mást jelent ez, mint az osztrák monarchia feléledését Magyarországgal mint központtal, ha az alkotmányos formák mások is? Ez a terv egyelőre megbukott a kisantant, nevezetesen Románia ellenállásán. Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia nagyon jól tudják, hogy ez a terv számukra rövidesen új szerzeményeik elvesztését jelenti – és ennek megakadályozására, a háború utáni status quo biztosítására jött létre a kisantant. Persze ez a status quo minden országon belül megtörik az osztályok és nemzetiségek ellenállásán, nemzetközi méretekben pedig Közép-Európa gazdasági egységének szükségszerűségén. De ha a kisantant éppen olyan tarthatatlan képződmény is, mint a mai Horthy-Magyarország, Közép-Európa ellenforradalmi összefogása viszont éppen olyan utópia, mint a magyar legális fehéruralom. Az utópia itt is a „támogatásokon” derül ki legvilágosabban. Most ugyanis olyan hírek keringenek, hogy Lengyelország és Magyarország is lépjenek be a kisantantba, vagyis Horthy-Magyarország segítse az utódállamokat abban az esetben, ha a Horthy szította irredentizmus veszélyeztetni fogja új szerzeményeiket és fennállásukat. Ez a gondolat legalább olyan értelmes és sikerrel biztató, mint az az új magyar jogrend, mely Friedrich István támogatásával készül megszületni.
Így a konszolidáció előreláthatólag jámbor óhaj marad. Hiába reméli az antant, hogy a békeszerződés kikényszerített ratifikálásával elősegíti mind a két célt azáltal, hogy lefegyverzi a fehérhadsereg jelentékeny részét. Mindenki tudja (a fehérhadsereg a legjobban), hogy ebből nem lesz, nem lehet semmi. Ha a német fehérek egy le nem vert, sőt felfejlődő forradalom közepette fegyverben tudtak maradni, hogyne sikerülne ez Horthyéknak. Friedrich állítólag már Münchenbe utazott az Orgescht tanulmányozni. De akár vele, akár nélküle, akár német minta után, akár eredeti nemzeti szellemben, a fehérhadsereg fenn fog maradni. És ezzel megbukott minden „nagy politika”: Millerand-tól Apponyiig mindenki tehetetlennek fog bizonyulni a Prónay-bandákkal szemben. Amíg ezek ki nincsenek irtva – és ezt csak a proletariátus fogja a világforradalom folyamán megtehetni –, addig Magyarországon „rend” nem lehet. A Bajorországgá való átalakulás utópia: az ottani nagytőkét a Németországba való bekapcsoltsága védi, no meg az, hogy a rövidebb és kevésbé gyökeres forradalom kevésbé ingatta meg az alapjait. Ott Noske csapatai csináltak rendet, nem hazai fehérgárdák. Ott megvolt a lehetőség rövid kilengések után „jogállapotot” teremteni (olyat tehát, amelyben csak a munkásokat verik agyon, nem a burzsoákat is). Hogy ez meddig tart, az attól függ, meddig tart az egyensúlyozó tényezők hatalma. A bajor „jogállapot” is minden pillanatban felborulhat; ott is nyíltan szembekerülhet az ottani Prónay, Escherich és Orgesch a forradalommal – hogyan képzelhető el, hogy ezek nélkül a keretek nélkül Magyarország az ellenforradalmi konszolidáció útjára léphetne? Rohadni fog, amíg el nem pusztul, maga alá temetve az – akkor megint egységes – ellenforradalmat Horthytól Sándor Pálig és Apponyitól nagyatádi Szabó Istvánig.