Lukács György

Még egyszer az illúziók politikájáról


Written:
Source:
Original title: Noch einmal Illusionspolitik.
First Published: Ladislaus Rudas: Abenteurer und Liquidatorentum. Die Politik Bela Kuns und die Krise der KPU. Wien, 1922.
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2004
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org) 2004. Permission is granted to copy and/or distribute this document under the terms of the GNU Free Documentation License


A KMP korábbi ellenzékének, jelenlegi Központi Bizottsá­gának illúziókban élő politikáját nem lehet pusztán azzal jel­lemezni, hogy nem veszi számításba a valóságos körülménye­ket és lehetőségeket. A legállhatatosabb és legjobb szándékú (sőt még legtehetségesebb) politikussal is megeshet, hogy olykor-olykor helytelenül ítéli meg a helyzetet. Ebben az eset­ben azonban egészen másról van szó – arról, hogy emberek olyan szemlélettel rendelkeznek, amely eleve kizárja a helyzet helyes megítélésének lehetőségét. Gondolkodásuk, helyzet­elemzésük kiindulópontja ugyanis nem a valóságos helyzet, a magyar proletariátus valóságos helyzete. Nem olyan célokat tűznek maguk elé, amelyek e helyzetből adódnának, és ame­lyek a magyar proletariátus felszabadulását eredményeznék.

A KMP jelenlegi Központi Bizottságának politikája kény­szerít arra, hogy részletesen kifejtsünk néhány, egyébként köz­helynek számító állítást: a KMP tevékenységének színtere Magyarország; célja a magyar proletariátus felszabadulásáért folyó harc vezetése: szervezetét és taktikáját Magyarország valóságos gazdasági és politikai helyzete szabja meg. Kizá­rólag ezt az egyetlen komoly célt szolgáló eszközként jöhet számításba minden egyéb – legyen ez akár az emigráció egé­sze, akár az a pozíció, amelyet egyes elvtársak (joggal vagy jogtalanul) a nemzetközi mozgalomban betöltenek.

Szégyen, hogy le kell írni, sőt határozottan hangsúlyozni kell ezeket a közhelyeket. Bármilyen szégyenletes is azon­ban ez, annyi bizonyos, hogy a Központi Bizottság egész politikáját nem a magyar helyzet és nem is az ottani cselekvési lehetőségek határozzák meg. Sokkal inkább azt tartják szem előtt, hogy hogyan fognak hatni cselekedeteik az emigráns tömegekre, milyen következményekkel járnak egyes elvtársak nemzetközi pozíciójára.

Tipikus példája ennek a Központi Bizottság első felhívása a baranyai munkásokhoz (még szerencse, hogy csupán a berlini Rote Fahnéban jelent meg, és soha nem jutott el a bara­nyai elvtársakhoz). A felhívás részletesen felsorolja, hogyan kell a baranyai kommunistáknak a „lojális ellenzék” szerepét játszaniuk a polgári köztársasággal szemben: nem támogat­hatják, de nem is dönthetik meg a köztársaságot; a gyüleke­zési szabadságtól kezdve a sajtószabadságig minden szépet és jót bele kell foglalniuk követeléseikbe – csak éppen katona­tanácsok kialakítására nem gondolhatnak egy ideig. Hiába hivatkozott arra a Központi Bizottság kisebbsége (amelyet rá­adásul nem is informáltak kellőképpen, mivel a felhívást Bécsbe érkezése előtt fogalmazták meg), hogy minden jel arra mutat: a baranyai köztársaságot nem lehet komolyan venni. A felhívást mégis szükségszerűnek tartották. Igaz, hogy közben összeomlott a baranyai köztársaság – mégis meg kellett jelen­nie a felhívásnak. Miért? Ha a felhívás szerzője akár csak mellékesen is figyelembe veszi a baranyai proletariátust, ak­kor nem erőszakolta volna ki a felhívás megjelenését. Mégis ezt tette, mert felhívását nem Baranya – hanem Moszkva számára írta. Annyira sürgősnek tartotta, hogy mentesüljön a baloldaliság gyanújától (amely még a márciusi akcióból eredt), hogy szemellenzős stréberségében elfelejtette: Moszkvában okos emberek ülnek, akik ugyan el fogják ismerni, hogy igyek­szik jobbra tolódni, azt is észre fogják venni azonban, hogy egy nem létező helyzetben, nem létező erőkkel akar „jobbol­dali reálpolitikát” folytatni. Ebben az esetben nem maguk a tények és azok közvetlen követelményei a legfontosabbak, ha­nem a bennük megmutatkozó politikai tendencia. A Központi Bizottság kisebbsége súlyos hibát követett el, mert már ekkor le kellett volna lepleznie e politikát, amely nem a neki kije­lölt tevékenységi szférában folyik, hanem az egész munkás­mozgalmat csupán arra használja, hogy egyes politikusok sze­mélyesen kitűnjenek. Súlyos mulasztás volt, hogy a kisebbség a párt akkori helyzetében nem törekedett szakításra, s ezál­tal lehetővé tette az illúziók kalandor politikájának ezt a vi­szonylag ártalmatlan megnyilvánulását. A Proletár november 10-i számának első oldalán a Központi Bizottság öthasábos felhívása olvasható. Ebben szó szerint a következőket olvas­hatjuk:

„A KMP a Kommunista Internacionálé irányítása mellett a közeljövőben erős tömegpárttá válik Magyarországon.”

Aki csak egy kicsit is józanul szemléli a magyar helyzetet, aki politikáját az itt kitűzhető és kitűzendő célkitűzésekre építi, nagyon jól tudja, hogy egy rövidesen létrejövő kom­munista tömegpárt meghirdetése elképzelésnek fantasztikus illúzió, célkitűzésnek pedig lelkiismeretlen kalandorpolitika. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy miként kerülhetnek elő­térbe az ilyen állásfoglalások a Központi Bizottság gondolat­világában, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy amikor a Központi Bizottság leírta e sorokat, akkor egyálta­lán nem gondolt Magyarországra, és még álmában sem jutott volna eszébe, hogy e célkitűzést komolyan megvalósítsa. Na­gyon is komolyan gondolt ehelyett azokra az elvtársakra, akik ma nemzetközi nagyságokként tetszelegnek, s akiknek pozíció­ja kétségtelenül megerősödne, ha nem egy kis illegális párt, hanem egy hatalmas tömegpárt képviselői lennének. A Köz­ponti Bizottság elhatározásában komolyan esett latba az emigráció hangulata is; ez az emigráció idegesen türelmetlen: „Mi­kor térünk már haza?” „Otthon semmi sem történik!” – s más, ezekhez hasonló felkiáltásokban éli ki magát. Képtelen megérteni a magyarországi illegális munka követelményeit, sa­ját hangulatát és vágyait nem képes e követelmények alá ren­delni. Ez az emigráció sok szempontból nem az emigráció va­lóban kommunista, legalábbis tudatosan kommunista része. A szociáldemokraták és anarchisták mellett számos olyan munkás található soraiban, akik kitartó nevelés során kommu­nistákká alakíthatók. E réteg azonban úgy, ahogyan jelen­leg létezik, semmi esetre sem képez olyan csoportot, amely­nek nézetei bármilyen szempontból is meghatározhatnák a KMP politikáját.

A Központi Bizottság mostanra már rabjává vált azon il­lúzióknak, amelyeket a pártépítő mozgalom kezdetén frivol és lelkiismeretlen módon nagyra növelt és kihasznált. A párt­építő mozgalom jelszavait az emigráció türelmetlen hangula­tából merítette. Most, miután kezébe kaparintotta a KMP hivatalos apparátusát, nem tehet egyebet, mint hogy szervező tevékenységét és taktikáját a valóságos magyarországi munka lehetőségei és követelményei helyett az általa nagyra növelt igények teljesítéséhez alkalmazza.

A nap mint nap előbukkanó lélektelen bürokratizmus meg­mutatja, mennyire üres e homokra épített szervezet. A Köz­ponti Bizottság által megteremtett légkörben lehetetlen a valóságos munkára fektetni a hangsúlyt. Eredményeket kell fel­mutatni, mégpedig azonnal, nehogy az emigrációnak a Köz­ponti Bizottság által nagyra növelt és felkorbácsolt várako­zásai a Központi Bizottság ellen forduljanak. Az egyik perc­ről a másikra azonban még a legkedvezőbb esetben is csak keretszervezeteket lehet létrehozni. A Központi Bizottság, amely azonnali nagy eredményeket akar szállítani Moszkva és az emigráció számára, az elkerülhetetlen bajokat erőteljesen megnövelve, gyors iramban halad a bukás felé. Még csak nem is olyan keretszervezeteket hoz létre, amelyeket egyszer (talán) valódi tartalommal lehet majd megtölteni, hanem olyan szervezeteket, amelyek már alapításuk pillanatában is arra predesztináltak, hogy puszta Patyomkin-falvakká válja­nak. Ennek mindenekelőtt az az oka, hogy az illúziók felkeltésének politikája az emigráció érthető türelmetlensége mel­lett az összes egyéni kisebbrendűségi érzés, valamennyi alan­tas szenvedély felkorbácsolására épített; most ki kell elégí­tenie e személyes ambíciókat, meg kell jutalmazni a frakciós harcban szerzett érdemeket. Ez kezdettől fogva kizárja, hogy tárgyilagos módon oldják meg a szervezeten belüli személyi kérdéseket. Ennek következtében hatalmas apparátust hoznak létre nem létező feladatok megoldására (a „tömegpárt” az emigrációban a maga kerületi titkáraival). Ezt az apparátust viszont úgy alakítják ki, hogy egyáltalán nem alkalmas a va­lóságos, Magyarországra irányuló munkára. (Az új tagok vá­logatás nélküli, frivol felvétele, az illegális apparátus szétrombolása stb.) E szervezetek tehát sohasem válhatnak igazi szervezetekké. Az üresen futó gépezet csak akkor képes ered­ményeket felmutatni, ha jelentéseket, kérdőíveket, statiszti­kákat és újságcikk-archívumokat fabrikál. Ezáltal nemcsak semmittevő tehetetlensége tűnik lázas aktivitásnak, hanem maga szállítja saját növelésének „objektív” indoklását; ez ideiglenesen alkalmas a már ma is fellépő és kielégítetlen személyes törekvések kielégítésére.

Még egy ok játszik abban szerepet, hogy üres bürokratiz­mussá fajul a Központi Bizottság szerveződésének módja. Ez a vezetők és párttagok közötti kölcsönös – és tegyük hozzá: indokolt – bizalmatlanság. A vezetők egy része nagyon is tudatában van annak, hogy politikáját homokra építi. Tudja azonban azt is, hogy milyen módszerekkel (félrevezetés, kielé­gíthetetlen illúziók táplálása, pozíciók stb.) tett szert követőkre. Azzal is tisztában van, hogy milyen embereket nyert meg a maga számára. Kezdettől fogva ki van tehát zárva, hogy létrejöjjön a kommunista bajtársi bizalmon alapuló együttműködés. Minden beszélgetéshez tanúkra van szükség, nehogy eredményeit utólag le lehessen tagadni. Minden utasítást írásban kell kiadni; mégpedig nem azért, hogy egyálta­lán végrehajtsák, hanem – mivel gyakran végrehajthatatlan parancsokról van szó – hogy az írás alkalomadtán bizonyítási anyagul szolgálhasson. Ha tehát a bürokratikus apparátus egyáltalán létrehoz valamit, akkor csak aktákat, kölcsönös vádaskodásokra vonatkozó anyagokat az egyes elvtársak kö­zött, amelyeket a szükségképpen létrejövő személyes harcok­ban egyszer majd fel lehet használni.

Ebben a kölcsönös (és megismétlem: jogos) bizalmatlan­sággal megterhelt légkörben csak vak és rabszolgai aláveté­sen keresztül érvényesülhet a Központi Bizottság tekintélye. Annál is inkább így van ez, mert a Központi Bizottság a frak­ciós harcokban nyújtott szolgálatok megjutalmazásának ered­ményeként jött létre. Tagjai ennélfogva sem szervezőként, sem pedig teoretikusként nem rendelkeznek olyan pozícióval a munkásmozgalomban, amely lehetővé tenné, hogy tekinté­lyüket másképpen juttassák érvényre. Jellemző például, hogy a Központi Bizottság egyik tagja, egy úgynevezett teoretikus, azért fordult védelemért a Központi Bizottsághoz, mert a párt egyik elméletileg képzett tagja be merészelt iratkozni pártiskolai szemináriumára. E mesterséges és jogtalan tekintély­gyártás kétségtelenül csak arra alkalmas, hogy még lélektele­nebbé és üresebbé tegye a pártbürokráciát; hivatalt csinál be­lőle, főnökökkel és alárendelt beosztottakkal – nem pedig kommunista, centralizált, de azért a bajtársi együttműködésen alapuló szervezetet.

Magától értetődik, hogy e szervezetnek szakítania kellett a KMP eddigi szerény, de valóságos szervező munkájának valamennyi hagyományával. E szakítás forrása a szilárd és megalapozott munka iránt érzett gyűlölete és megvetése volt. A közvetlen ok azonban a következő: ha szétrombol, semmisnek nyilvánít mindent, amit eddig a KMP létrehozott, alibije van arra, hogy miért nem végez semmit Magyarországon. Mivel pedig a Központi Bizottság nagyon is tisztában van azzal, hogy Magyarországon sohasem lesz képes igazi munkára, romboló munkáját úgy végzi, hogy hosszú ideig menlevéllel ren­delkezzen amiatt, hogy semmit sem képes nyújtani. Ha hát­ráltatja is a valóságos munkát a bürokratikus apparátus, a „tömegpárt” emigrációban levő Központi Bizottsága, olyan aktákat mindenképpen létre tud hozni, amelyek egy időre látszólag igazolják semmittevését.

Mindezt azonban csak rövid ideig teheti. Mivel pedig örö­kös ígéretekkel és vádakkal nem csillapíthatók le a feszült várakozások, szükség van látszateredményekre is. Ebben rej­lik a Központi Bizottság szervezeti elveinek legnagyobb ve­szélye. E szervezet mint szervezet a korrupción alapul. Minden illegális munka irányításában nagy veszélyt jelent a valóban elvégzett munka ellenőrzésének nehéz volta. Nagyon gyakran – nem rosszakaratból, hanem túlzott remények, sa­ját munkájuk túlértékelése következtében – olyan jelentéseket kapunk az illegálisan dolgozó elvtársaktól, amelyek nem fe­dik teljesen a valóságot. A központi apparátusnak nemcsak az a feladata, hogy kihámozza e beszámolók igazságmagját; arra kell nevelnie az illegálisan dolgozó elvtársakat, hogy te­vékenységüket a tárgyi valóságra, ne pedig illúziókra alapoz­zák. Ismétlem: még egy olyan Központi Bizottságnak is har­colnia kell e tendenciák ellen, amely teljesen józanul dolgo­zik, s az elképzelhető legjobb párt élén áll. Ha azonban maga a Központi Bizottság is látszateredményekre törekszik, ha még csak támogatja az előbb említett tendenciákat, akkor az illegálisan dolgozó elvtársaknak arra a belátásra kell jutniok, hogy a központ nem a valóság józan számbavételét várja tő­lük, hanem azt, hogy bizonyos illúziókat valóságként ábrázol­janak. Ha ehhez még hozzátesszük a Központi Bizottság szer­vezeti alapelvét (azt, hogy semmiféle óvatosságot nem tanúsít a párttagok kiválasztásánál), akkor már látható az a szakadék, amely felé az illúziókra és nem a valóságra épülő politikája alapján a Központi Bizottság sodródik.

Nincs megállás a hazugságok sorában. Ha Moszkvának és az emigrációnak azt ígérem, hogy rövid időn belül létre fo­gom hozni ezt vagy azt, akkor csak egy ideig húzhatom ki magam a csávából azzal, hogy minden bűnt a volt Központi Bizottság tehetetlenségére, a kisebbség szabotázsára stb. hárí­tok. Előbb vagy utóbb mégiscsak fel kell mutatnom valami­lyen eredményt. Ha azonban a helyzetet illúziók alapján íté­lem meg, ha szervezeteim kezdettől fogva olyanok, hogy ve­lük semmiféle valóságos munka sem végezhető, akkor csak a hamis jelentés marad hátra: illúziókat valóságként kell elfo­gadtatnom. Az első hazugság megerősítéséhez egy másikra van szükségem – s ez szükségképpen így megy tovább, egészen a végső összeomlásig.

Egyetlen tisztességes kommunista sem követheti ezen az úton a Központi Bizottságot. Az emigráció valóban kommu­nista elemeinek nagy része már felismerte e tényállást. Egé­szen bizonyos azonban, hogy a magyar munkások sem enge­dik meg, hogy eszközként használják őket. Mikor aztán vég­képp szétpukkan a „pártépítő” szappanbuborék, akkor min­den kommunista munkás be fogja látni, hogy igazunk volt. Csak azért tesz majd szemrehányásokat, mert nem indítot­tunk már korábban harcot az illúziók kalandor politikája ellen.