Written:
Source:
Original title: Noch einmal Illusionspolitik.
First Published: Ladislaus Rudas: Abenteurer und
Liquidatorentum. Die Politik Bela Kuns und die Krise der KPU. Wien, 1922.
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2004
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2004. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation
License
A KMP korábbi ellenzékének, jelenlegi Központi Bizottságának illúziókban élő politikáját nem lehet pusztán azzal jellemezni, hogy nem veszi számításba a valóságos körülményeket és lehetőségeket. A legállhatatosabb és legjobb szándékú (sőt még legtehetségesebb) politikussal is megeshet, hogy olykor-olykor helytelenül ítéli meg a helyzetet. Ebben az esetben azonban egészen másról van szó – arról, hogy emberek olyan szemlélettel rendelkeznek, amely eleve kizárja a helyzet helyes megítélésének lehetőségét. Gondolkodásuk, helyzetelemzésük kiindulópontja ugyanis nem a valóságos helyzet, a magyar proletariátus valóságos helyzete. Nem olyan célokat tűznek maguk elé, amelyek e helyzetből adódnának, és amelyek a magyar proletariátus felszabadulását eredményeznék.
A KMP jelenlegi Központi Bizottságának politikája kényszerít arra, hogy részletesen kifejtsünk néhány, egyébként közhelynek számító állítást: a KMP tevékenységének színtere Magyarország; célja a magyar proletariátus felszabadulásáért folyó harc vezetése: szervezetét és taktikáját Magyarország valóságos gazdasági és politikai helyzete szabja meg. Kizárólag ezt az egyetlen komoly célt szolgáló eszközként jöhet számításba minden egyéb – legyen ez akár az emigráció egésze, akár az a pozíció, amelyet egyes elvtársak (joggal vagy jogtalanul) a nemzetközi mozgalomban betöltenek.
Szégyen, hogy le kell írni, sőt határozottan hangsúlyozni kell ezeket a közhelyeket. Bármilyen szégyenletes is azonban ez, annyi bizonyos, hogy a Központi Bizottság egész politikáját nem a magyar helyzet és nem is az ottani cselekvési lehetőségek határozzák meg. Sokkal inkább azt tartják szem előtt, hogy hogyan fognak hatni cselekedeteik az emigráns tömegekre, milyen következményekkel járnak egyes elvtársak nemzetközi pozíciójára.
Tipikus példája ennek a Központi Bizottság első felhívása a baranyai munkásokhoz (még szerencse, hogy csupán a berlini Rote Fahnéban jelent meg, és soha nem jutott el a baranyai elvtársakhoz). A felhívás részletesen felsorolja, hogyan kell a baranyai kommunistáknak a „lojális ellenzék” szerepét játszaniuk a polgári köztársasággal szemben: nem támogathatják, de nem is dönthetik meg a köztársaságot; a gyülekezési szabadságtól kezdve a sajtószabadságig minden szépet és jót bele kell foglalniuk követeléseikbe – csak éppen katonatanácsok kialakítására nem gondolhatnak egy ideig. Hiába hivatkozott arra a Központi Bizottság kisebbsége (amelyet ráadásul nem is informáltak kellőképpen, mivel a felhívást Bécsbe érkezése előtt fogalmazták meg), hogy minden jel arra mutat: a baranyai köztársaságot nem lehet komolyan venni. A felhívást mégis szükségszerűnek tartották. Igaz, hogy közben összeomlott a baranyai köztársaság – mégis meg kellett jelennie a felhívásnak. Miért? Ha a felhívás szerzője akár csak mellékesen is figyelembe veszi a baranyai proletariátust, akkor nem erőszakolta volna ki a felhívás megjelenését. Mégis ezt tette, mert felhívását nem Baranya – hanem Moszkva számára írta. Annyira sürgősnek tartotta, hogy mentesüljön a baloldaliság gyanújától (amely még a márciusi akcióból eredt), hogy szemellenzős stréberségében elfelejtette: Moszkvában okos emberek ülnek, akik ugyan el fogják ismerni, hogy igyekszik jobbra tolódni, azt is észre fogják venni azonban, hogy egy nem létező helyzetben, nem létező erőkkel akar „jobboldali reálpolitikát” folytatni. Ebben az esetben nem maguk a tények és azok közvetlen követelményei a legfontosabbak, hanem a bennük megmutatkozó politikai tendencia. A Központi Bizottság kisebbsége súlyos hibát követett el, mert már ekkor le kellett volna lepleznie e politikát, amely nem a neki kijelölt tevékenységi szférában folyik, hanem az egész munkásmozgalmat csupán arra használja, hogy egyes politikusok személyesen kitűnjenek. Súlyos mulasztás volt, hogy a kisebbség a párt akkori helyzetében nem törekedett szakításra, s ezáltal lehetővé tette az illúziók kalandor politikájának ezt a viszonylag ártalmatlan megnyilvánulását. A Proletár november 10-i számának első oldalán a Központi Bizottság öthasábos felhívása olvasható. Ebben szó szerint a következőket olvashatjuk:
„A KMP a Kommunista Internacionálé irányítása mellett a közeljövőben erős tömegpárttá válik Magyarországon.”
Aki csak egy kicsit is józanul szemléli a magyar helyzetet, aki politikáját az itt kitűzhető és kitűzendő célkitűzésekre építi, nagyon jól tudja, hogy egy rövidesen létrejövő kommunista tömegpárt meghirdetése elképzelésnek fantasztikus illúzió, célkitűzésnek pedig lelkiismeretlen kalandorpolitika. Ha feltesszük azt a kérdést, hogy miként kerülhetnek előtérbe az ilyen állásfoglalások a Központi Bizottság gondolatvilágában, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, hogy amikor a Központi Bizottság leírta e sorokat, akkor egyáltalán nem gondolt Magyarországra, és még álmában sem jutott volna eszébe, hogy e célkitűzést komolyan megvalósítsa. Nagyon is komolyan gondolt ehelyett azokra az elvtársakra, akik ma nemzetközi nagyságokként tetszelegnek, s akiknek pozíciója kétségtelenül megerősödne, ha nem egy kis illegális párt, hanem egy hatalmas tömegpárt képviselői lennének. A Központi Bizottság elhatározásában komolyan esett latba az emigráció hangulata is; ez az emigráció idegesen türelmetlen: „Mikor térünk már haza?” „Otthon semmi sem történik!” – s más, ezekhez hasonló felkiáltásokban éli ki magát. Képtelen megérteni a magyarországi illegális munka követelményeit, saját hangulatát és vágyait nem képes e követelmények alá rendelni. Ez az emigráció sok szempontból nem az emigráció valóban kommunista, legalábbis tudatosan kommunista része. A szociáldemokraták és anarchisták mellett számos olyan munkás található soraiban, akik kitartó nevelés során kommunistákká alakíthatók. E réteg azonban úgy, ahogyan jelenleg létezik, semmi esetre sem képez olyan csoportot, amelynek nézetei bármilyen szempontból is meghatározhatnák a KMP politikáját.
A Központi Bizottság mostanra már rabjává vált azon illúzióknak, amelyeket a pártépítő mozgalom kezdetén frivol és lelkiismeretlen módon nagyra növelt és kihasznált. A pártépítő mozgalom jelszavait az emigráció türelmetlen hangulatából merítette. Most, miután kezébe kaparintotta a KMP hivatalos apparátusát, nem tehet egyebet, mint hogy szervező tevékenységét és taktikáját a valóságos magyarországi munka lehetőségei és követelményei helyett az általa nagyra növelt igények teljesítéséhez alkalmazza.
A nap mint nap előbukkanó lélektelen bürokratizmus megmutatja, mennyire üres e homokra épített szervezet. A Központi Bizottság által megteremtett légkörben lehetetlen a valóságos munkára fektetni a hangsúlyt. Eredményeket kell felmutatni, mégpedig azonnal, nehogy az emigrációnak a Központi Bizottság által nagyra növelt és felkorbácsolt várakozásai a Központi Bizottság ellen forduljanak. Az egyik percről a másikra azonban még a legkedvezőbb esetben is csak keretszervezeteket lehet létrehozni. A Központi Bizottság, amely azonnali nagy eredményeket akar szállítani Moszkva és az emigráció számára, az elkerülhetetlen bajokat erőteljesen megnövelve, gyors iramban halad a bukás felé. Még csak nem is olyan keretszervezeteket hoz létre, amelyeket egyszer (talán) valódi tartalommal lehet majd megtölteni, hanem olyan szervezeteket, amelyek már alapításuk pillanatában is arra predesztináltak, hogy puszta Patyomkin-falvakká váljanak. Ennek mindenekelőtt az az oka, hogy az illúziók felkeltésének politikája az emigráció érthető türelmetlensége mellett az összes egyéni kisebbrendűségi érzés, valamennyi alantas szenvedély felkorbácsolására épített; most ki kell elégítenie e személyes ambíciókat, meg kell jutalmazni a frakciós harcban szerzett érdemeket. Ez kezdettől fogva kizárja, hogy tárgyilagos módon oldják meg a szervezeten belüli személyi kérdéseket. Ennek következtében hatalmas apparátust hoznak létre nem létező feladatok megoldására (a „tömegpárt” az emigrációban a maga kerületi titkáraival). Ezt az apparátust viszont úgy alakítják ki, hogy egyáltalán nem alkalmas a valóságos, Magyarországra irányuló munkára. (Az új tagok válogatás nélküli, frivol felvétele, az illegális apparátus szétrombolása stb.) E szervezetek tehát sohasem válhatnak igazi szervezetekké. Az üresen futó gépezet csak akkor képes eredményeket felmutatni, ha jelentéseket, kérdőíveket, statisztikákat és újságcikk-archívumokat fabrikál. Ezáltal nemcsak semmittevő tehetetlensége tűnik lázas aktivitásnak, hanem maga szállítja saját növelésének „objektív” indoklását; ez ideiglenesen alkalmas a már ma is fellépő és kielégítetlen személyes törekvések kielégítésére.
Még egy ok játszik abban szerepet, hogy üres bürokratizmussá fajul a Központi Bizottság szerveződésének módja. Ez a vezetők és párttagok közötti kölcsönös – és tegyük hozzá: indokolt – bizalmatlanság. A vezetők egy része nagyon is tudatában van annak, hogy politikáját homokra építi. Tudja azonban azt is, hogy milyen módszerekkel (félrevezetés, kielégíthetetlen illúziók táplálása, pozíciók stb.) tett szert követőkre. Azzal is tisztában van, hogy milyen embereket nyert meg a maga számára. Kezdettől fogva ki van tehát zárva, hogy létrejöjjön a kommunista bajtársi bizalmon alapuló együttműködés. Minden beszélgetéshez tanúkra van szükség, nehogy eredményeit utólag le lehessen tagadni. Minden utasítást írásban kell kiadni; mégpedig nem azért, hogy egyáltalán végrehajtsák, hanem – mivel gyakran végrehajthatatlan parancsokról van szó – hogy az írás alkalomadtán bizonyítási anyagul szolgálhasson. Ha tehát a bürokratikus apparátus egyáltalán létrehoz valamit, akkor csak aktákat, kölcsönös vádaskodásokra vonatkozó anyagokat az egyes elvtársak között, amelyeket a szükségképpen létrejövő személyes harcokban egyszer majd fel lehet használni.
Ebben a kölcsönös (és megismétlem: jogos) bizalmatlansággal megterhelt légkörben csak vak és rabszolgai alávetésen keresztül érvényesülhet a Központi Bizottság tekintélye. Annál is inkább így van ez, mert a Központi Bizottság a frakciós harcokban nyújtott szolgálatok megjutalmazásának eredményeként jött létre. Tagjai ennélfogva sem szervezőként, sem pedig teoretikusként nem rendelkeznek olyan pozícióval a munkásmozgalomban, amely lehetővé tenné, hogy tekintélyüket másképpen juttassák érvényre. Jellemző például, hogy a Központi Bizottság egyik tagja, egy úgynevezett teoretikus, azért fordult védelemért a Központi Bizottsághoz, mert a párt egyik elméletileg képzett tagja be merészelt iratkozni pártiskolai szemináriumára. E mesterséges és jogtalan tekintélygyártás kétségtelenül csak arra alkalmas, hogy még lélektelenebbé és üresebbé tegye a pártbürokráciát; hivatalt csinál belőle, főnökökkel és alárendelt beosztottakkal – nem pedig kommunista, centralizált, de azért a bajtársi együttműködésen alapuló szervezetet.
Magától értetődik, hogy e szervezetnek szakítania kellett a KMP eddigi szerény, de valóságos szervező munkájának valamennyi hagyományával. E szakítás forrása a szilárd és megalapozott munka iránt érzett gyűlölete és megvetése volt. A közvetlen ok azonban a következő: ha szétrombol, semmisnek nyilvánít mindent, amit eddig a KMP létrehozott, alibije van arra, hogy miért nem végez semmit Magyarországon. Mivel pedig a Központi Bizottság nagyon is tisztában van azzal, hogy Magyarországon sohasem lesz képes igazi munkára, romboló munkáját úgy végzi, hogy hosszú ideig menlevéllel rendelkezzen amiatt, hogy semmit sem képes nyújtani. Ha hátráltatja is a valóságos munkát a bürokratikus apparátus, a „tömegpárt” emigrációban levő Központi Bizottsága, olyan aktákat mindenképpen létre tud hozni, amelyek egy időre látszólag igazolják semmittevését.
Mindezt azonban csak rövid ideig teheti. Mivel pedig örökös ígéretekkel és vádakkal nem csillapíthatók le a feszült várakozások, szükség van látszateredményekre is. Ebben rejlik a Központi Bizottság szervezeti elveinek legnagyobb veszélye. E szervezet mint szervezet a korrupción alapul. Minden illegális munka irányításában nagy veszélyt jelent a valóban elvégzett munka ellenőrzésének nehéz volta. Nagyon gyakran – nem rosszakaratból, hanem túlzott remények, saját munkájuk túlértékelése következtében – olyan jelentéseket kapunk az illegálisan dolgozó elvtársaktól, amelyek nem fedik teljesen a valóságot. A központi apparátusnak nemcsak az a feladata, hogy kihámozza e beszámolók igazságmagját; arra kell nevelnie az illegálisan dolgozó elvtársakat, hogy tevékenységüket a tárgyi valóságra, ne pedig illúziókra alapozzák. Ismétlem: még egy olyan Központi Bizottságnak is harcolnia kell e tendenciák ellen, amely teljesen józanul dolgozik, s az elképzelhető legjobb párt élén áll. Ha azonban maga a Központi Bizottság is látszateredményekre törekszik, ha még csak támogatja az előbb említett tendenciákat, akkor az illegálisan dolgozó elvtársaknak arra a belátásra kell jutniok, hogy a központ nem a valóság józan számbavételét várja tőlük, hanem azt, hogy bizonyos illúziókat valóságként ábrázoljanak. Ha ehhez még hozzátesszük a Központi Bizottság szervezeti alapelvét (azt, hogy semmiféle óvatosságot nem tanúsít a párttagok kiválasztásánál), akkor már látható az a szakadék, amely felé az illúziókra és nem a valóságra épülő politikája alapján a Központi Bizottság sodródik.
Nincs megállás a hazugságok sorában. Ha Moszkvának és az emigrációnak azt ígérem, hogy rövid időn belül létre fogom hozni ezt vagy azt, akkor csak egy ideig húzhatom ki magam a csávából azzal, hogy minden bűnt a volt Központi Bizottság tehetetlenségére, a kisebbség szabotázsára stb. hárítok. Előbb vagy utóbb mégiscsak fel kell mutatnom valamilyen eredményt. Ha azonban a helyzetet illúziók alapján ítélem meg, ha szervezeteim kezdettől fogva olyanok, hogy velük semmiféle valóságos munka sem végezhető, akkor csak a hamis jelentés marad hátra: illúziókat valóságként kell elfogadtatnom. Az első hazugság megerősítéséhez egy másikra van szükségem – s ez szükségképpen így megy tovább, egészen a végső összeomlásig.
Egyetlen tisztességes kommunista sem követheti ezen az úton a Központi Bizottságot. Az emigráció valóban kommunista elemeinek nagy része már felismerte e tényállást. Egészen bizonyos azonban, hogy a magyar munkások sem engedik meg, hogy eszközként használják őket. Mikor aztán végképp szétpukkan a „pártépítő” szappanbuborék, akkor minden kommunista munkás be fogja látni, hogy igazunk volt. Csak azért tesz majd szemrehányásokat, mert nem indítottunk már korábban harcot az illúziók kalandor politikája ellen.