Written:
Source:
First Published: "Az egység okmányai",
1919. (original title: "A proletáregység helyreállításának elméleti
jelentosége")
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
1919. március hó 21-e történeti jelentoségu nap nemcsak a magyar proletariátus életében, hanem a világforradalom fejlodésében is. Röviden összefoglalva: a forradalmat magát megelozoen, a forradalmat lehetové téve, az történt meg akkor, ami Oroszországban másfél évi nehéz küzdelem, proletár testvérharc után következett csak be: a szociáldemokrata párt fenntartás nélkül elfogadta cselekvései alapjául a kommunista, a bolsevik programot.
Azt hiszem, nem kell ennek az eseménynek gyakorlati jelentoségét hosszasan méltatni. Bizonyos, hogy a proletariátus ereje egységében és szervezettségében van megalapozva. Aki ebben kételkedett volna, és holmi puccstól várta volna a proletárosztály gyozelmét, annak számára éppen a március 21-i események nyújthatták a legszemléltetobb tanulságot. Az a puszta tény, hogy a proletárpártok egyesültek, hogy a proletárosztály egysége a pártegységben is kifejezésre jutott, minden vérontás és harc nélkül elég volt arra, hogy a hatalmat a proletariátus kezébe adja. Hogy pedig a proletariátus gyakorolni is képes ezt a hatalmat, és hogy azt a maga céljainak megfelelo társadalom felépítésére képes gyakorolni, azt az utolsó napok eseményei napnál világosabban igazolják. Mutatják egyben azt is, hogy ez az egység még gyorsabb és határozottabb cselekvésre képesíti a magyar proletariátust, mint amilyenre a testvérharcban álló orosz munkásosztály a maga forradalmában képes volt.
Ez az egység, mint a proletariátus minden cselekvése, az elméleti egységen alapszik. A proletariátus egész mozgalmát szemmel láthatólag az választotta el a többi osztály mozgalmaitól, hogy gyökere, kiindulási pontja mindig kizárólag elméleti volt. Míg a többi osztályok cselekvéseit pillanatnyi érdekcsoportosulások irányították, míg tehát ezek minden átfogó egység nélkül (melyet egyedül az elmélet képes megadni) ingadoztak a külso események tömkelegében, addig a proletariátus cselekvése mindenkor egyenes és egyenesen a cél felé vezeto volt. Amikor tisztázott elméleti alapokból indult ki, és a külso eseményektol legfeljebb pillanatnyi taktikáját engedte befolyásolni, de sohasem a maga egészében irányítani.
Ha most már a proletárcselekvés elméletének látószögébol nézzük ezeket az eseményeket, melyeknek történelmi okmányait itt bemutatjuk, akkor a következoket kell tapasztalnunk. A szociális forradalom befejezése lezáródása a proletármozgalom utolsó nagy krízisének, az imperialista finánctoke uralma alatti magatartásából eredt krízisének. Rövidlátó és kispolgári gondolkodók számára itt valami ellentmondásféle látszik: mintha a társadalom krízise a proletariátus rendszeres romboló munkájával kapcsolatban igazán csak most kezdodnék. De a valóságban építés és rombolás éppen úgy szervesen összeforrottak és elválaszthatatlanok egymástól, mint az élet és a halál, mint az összes ellentétek, amelyeknek összeegyeztetésén hasztalan töri a fejét a kispolgári gondolkodás. Ahogy most a proletariátusnak minden romboló cselekedetében, mellyel a burzsoá állam fizikai és szellemi elnyomó szerveit összetöri, a legnagyobb és legtisztább építo erok nyilvánulnak meg, úgy volt a letunt évek, sot mondhatnók, évtizedek krízise a proletárforradalom igazi elokészítoje. Ha egy mondatban akarjuk összefoglalni ennek a krízisnek a legnyilvánvalóbb megnyilatkozását, akkor azt kell mondanunk: a proletárosztály cselekvéseinek valódi céljai és lehetoségei dialektikus ellentétbe kerültek azokkal a pártkeretekkel, amelyeken belül ez a cselekvés akkor egyedül lehetséges volt. Az osztály és a párt feloldhatatlan ellentéteire sokan rámutattak már; nálunk különös élességgel Szabó Ervin. (Például Marx és Engels muvei-hez írott kommentárjában, 2. kötet, 405.) De a pártkereteknek mint a proletárosztály cselekvési lehetoségeinek bírálói az ellene vívott küzdelem hevében nem látták mindig a kello világossággal a pártformának mint átmeneti formának szükségszeruségét. Nem látták, hogy ez az ellentét, amelybe ilyen módon osztálycselekvés és pártcselekvés kerültek, nem abból áll, hogy az egyik egyszeruen helyes, és a másik éppen olyan egyszeruen tévedés, mint ahogy ezt az opportunisták és szindikalisták kölcsönösen egymás szemére vetették, hanem dialektikus ellentét. Vagyis olyan ellentét, amelyben a két egymást kizáró, egymással szemben álló cselekvési mód egyformán szükségszeru.
Tehát nemcsak mindegyik egyformán helyes, illetve helytelen, hanem az egyiknek létezése megköveteli a másik létezését, és bármennyire harcban áll vele, nem lehetne meg nála nélkül. A proletariátus osztályharcának eme krízise abból áll, hogy egyfelol az eroviszonyok megkövetelték párttá való szervezodését, másfelol ugyanezek az eroviszonyok ugyanezekbol a pártkeretekbol az igazi proletárcselekvést gátló elemet formáltak. A krízis megoldása tehát nem állhatott abból, hogy az egyik félnek igaza maradt a másikkal szemben, hanem csakis abból, hogy a két szempont, amely egymást kizárni látszott, magasabb egységben egyesült, magasabb egységben olvadt fel, és mindegyik elvesztette különálló, a másikkal szemben álló mivoltát.
Ez a magasabb egység az egységes proletariátus mint a társadalomban uralkodó osztály. Az a tiszta kommunizmus, melynek elméleti alapjait Marx és Engels fiatalkori muvei rakták le, és amelynek keretei az o hatásuk alatt jöttek létre, egy kicsiny forradalmi csoport cselekvési módja volt. Az eroviszonyok természete itt egy olyan félreérthetetlenül tiszta forradalmi taktikát parancsolt, melyet sem a más osztályokkal való ideiglenes együttmuködés (amint az például 1848-ban történt), sem izolált, önálló kísérletek nem voltak képesek elhomályosítani. Ezt a taktikát éppen a proletariátus osztálymozgalmának erosödése zavarta meg. A proletariátus túlságosan eros lett ahhoz, hogy visszavonuljon a politikai tevékenységtol, melynek pillanatnyi eseményei sok-sok érdekével a legszorosabb összefüggésben állottak. Másfelol azonban nem volt még elég eros ahhoz, hogy a maga érdekeit, a maga akaratát rádiktálhassa a társadalomra. Ennek a belso ellentmondásnak, ennek a visszás helyzetnek külso szervezeti kifejezése: a párt.
A párt modern fogalma a kapitalista osztálytársadalomban jött létre. Létalapja az uralkodó osztályok (melyeknek egysége egyedül a proletariátussal szemben állva mutatkozhatott meg) érdekellentéteinek bonyolultsága mellett az, hogy a kapitalista társadalom széles rétegeinek (kispolgárok, entellektüelek, parasztok) nem volt sem egyértelmu osztályelhelyezkedésük, sem ennek megfeleloen világos osztályöntudatuk. Amennyiben az ilyen csoportok mégis befolytak vagy bevonattak a politikai cselekvésbe, számukra egy olyan tiszta osztályszervezkedés, mint amilyent a proletárság teremtoereje magából kitermelt, ki volt zárva. A pártban való szervezkedés lényege ennélfogva az osztályöntudat homályosságán alapszik. Ez ideologikusan úgy fejezodik ki, hogy a párt állítólag az „összesség" és nem az egyes osztályok érdekeit védi. Hogy ez mennyire csak ideológia, bizonyítja, hogy a pártok, amennyiben politikailag tényleg hatékonyak voltak, nyíltan vagy leplezve, mindig egy világos öntudatú osztály érdekeit szolgálták (nagytokések, nagybirtokosok). Az ideologikus lepel csak arra volt való, hogy a homályos osztályöntudatú embercsoportokat ezeknek uszályhordozóivá tegye. Amennyiben egy párt komolyan vette a maga „osztályfeletti" mivoltát, eleve teljes tehetetlenségre ítélte magát (radikális párt).
Lássuk most már, mit jelentett a cselekvés pártkeretekbe való illeszkedése a proletárosztály számára? Jelentette eloször is, hogy a cselekvés színhelye, módja és keretei a pártküzdelem színvonalára süllyedtek. Egy olyan színvonalra, melynek lényege a megalkuvást, a bizonytalanságot, az opportunizmust hozta magával. Jelentette továbbá azt, hogy - a párt keretein belül való cselekvés szükségszeru következményeként - a proletárpárt kénytelen volt a kapitalista társadalom formáit elismerni. Hiába bírálta azokat szavaiban, tetteiben - azáltal, hogy részt vett a választásban, hogy részt vett a parlamenti életben stb. -, ténylegesen elismerte azokat. Igy jött létre az a mélyreható visszásság szavak és tettek között, amely az utolsó évek mozgalmait jellemzi. Hozzájárul ehhez még az is, hogy a pártforma szükségszeru következményeként minden „proletárpárthoz" temérdek nem-proletárelem csatlakozott. De míg például egy nagytokés érdekeket szolgáló pártot erosített az a tény, hogy hozzá, teszem, kispolgárok nagy tömegei csatlakoztak, addig a proletárosztály pártszerveit minden hozzácsatlakozó nem-proletár csak gyengíteni volt alkalmas.
És mégis: a pártforma szükségszeru átmenet volt a proletármozgalomban. Belso ellentmondásai tehát nem annyira eltévelyedések következményei, mint belso, dialektikus ellentmondások. A proletariátus történeti hivatása, hogy megsemmisítse az osztálytársadalmat. Ennek egyetlen lehetosége az, hogy a proletariátus, mint a legalul álló osztály, ideiglenesen uralkodó osztállyá váljék. Azért mondom, hogy ideiglenesen, mert a proletariátusnak uralkodó osztállyá válása szükségképpen magával hozza a társadalom osztályszervezetének megsemmisítését. (Marx: Elend der Philosophie. 163[A]) Ez az átmenet abból áll, hogy a proletariátus mint uralkodó osztály a maga képére szervezi meg az egész társadalmat. Mármost a pártforma dialektikus ellentmondása abban gyökeredzik, hogy ez a szükségszeruség kifejezésre jut ugyan benne, de olyan kifejezésre, mely a hivatottságnak éppen a lényegét homályosítja el. A pártforma ugyanis a proletármozgalom elso cselekvo kilépése a puszta ellenzékiségbol, a mero tagadásból, amelyben a proletármozgalom legelso fázisai szükségképpen szenvedtek. Ez az elso kísérlet a társadalom egészét a maga képére formálni. Ez a pozitív teremto szempont azonban a burzsoá állam keretein belül csak torz kifejezési formát kaphatott. Mindaddig, míg a proletariátusnak nem állott módjában a hatalom magához ragadása által egyszerre széttörni a burzsoá társadalom épületét, és ugyanakkor felépíteni a magáét, addig építo és romboló energiái nem egyesülhettek egy közös cselekvésben. Mindaddig belso, leküzdhetetlen ellentétben kellett hogy legyenek az építo és romboló energiák. Ez az ellentét persze szintén nem olyan egyszeru, mint amilyennek a polgári gondolkodás elott látszik: mintha a pártszervezet jelentené a türelmetlenül alkotásra vágyó, a vele ellentétben álló irány a rombol? eroket. Ellenkezoleg, mind a kettoben, mint minden proletárcselekvésben, egyesül a két ellentét. De egyikben sem nyeri el a maga igazán kitisztult formáit. A pártban nem, mert építeni a proletariátusnak a burzsoá állam keretein belül nem lehetett, és destruktív munkája is csak visszás formákban nyilvánulhatott meg: mint parlamenti vagy parlamenten kívüli „ellenzék”. De nem kapott tiszta formát az ellentéteknek emez egysége a pártszervezetet, a parlamentet tagadó irányzatokban sem (szindikalizmus). Itt is azon feneklett meg az építo- és a rombolómunka egysége, hogy a cselekvés kereteit a burzsoá állam keretei szabták meg; itt is „ellenzéket”, ha illegálisat is, jelentett a tagadás és valami „társadalmon belüli” szervezkedést az építés.
Ennek a krízisnek az alapja a burzsoá állam létfenntartási ereje, illetve a proletariátusnak ebben az eroben való hite volt. Mihelyt ez az ero megingott, illetve, mihelyt a prolatariátus ráeszmélt arra, hogy akarnia kell, komolyan, tettekkel kell akarnia a burzsoá állam szétrombolását - az már romokban is hever. Az orosz bolsevizmus nagy tette az volt, hogy benne öltött eloször - a párizsi kommün óta - testet a proletariátusnak ez az öntudata és világtörténelmi önbizalma. A kommunista párt ennélfogva nem volt többé párt abban az értelemben, ahogy a vele szemben álló szocialista pártok pártoknak voltak tekinthetok: ellenkezoleg, a kommunista párt lényege a cselekvés pártformáival való gyökeres szakítás. Ha a vele szemben állók ezért azt vetették szemére a kommunista pártnak, hogy visszaesést jelent a szocialista mozgalomban, visszaesést a mozgalom elso fázisaira, nagy tévedésben voltak. Éspedig azért, mert felületes, külsoséges ismérvek hasonlóságától vezettették magukat félre, és nem látták meg a küzdo, a feltörekvo proletariátus osztályküzdelmében a kezdo és a befejezo fázis közt való dialektikus ellentétet, mely éppen a külso felület bizonyos hasonlóságaiban nyilvánul meg. Abban, hogy mind a ketto, mind az elso, mind a befejezo fázis: tiszta proletárcselekvés, szakítás a pártformába szorított cselekvés minden nemével. De míg ennek az elso fázisban tisztán a pártformát tagadó jelentosége van, addig ugyanez a jelenség a befejezo fázisban annyit jelent, hogy a proletármozgalom túlnott már a pártkereteken. Hogy a termelési viszonyok úgy alakultak már, hogy a proletariátusnak módjában áll minden hatalmat magához ragadni.
Az elméleti különbség szociáldemokrata és kommunista pártok között tehát foleg az imperialista finánctoke és a proletariátus eroviszonyainak mérlegelésében és értékelésében nyilvánult meg: a proletariátus felszabadításáért vívott küzdelem végso fázisának helyes vagy helytelen fölismerésében. Ennélfogva bizonyos, hogy az egyesülés nem történhetett meg más alapon, mint a kommunista program fenntartás nélküli elfogadásával. Hiszen a mélyreható elméleti különbség amúgy is abban élesedett ki, hogy ennek megvalósítására a viszonyok megérettek-e vagy sem. A kommunisták régebben mondották, hogy igen - és számukra itt engedésrol szó sem lehetett. Az egyesülésnek egyetlen lehetosége az volt, hogy a szociáldemokrata párt meggyozodjék arról, hogy a viszonyoknak eme megérettsége csakugyan bekövetkezett. Ha ezt belátták – és ez bekövetkezett március 21-én -, minden belso elvi áldozat nélkül léphettek a kommunista platformra, számolhattak le azokkal a cselekvésformákkal (pártszervezkedés, osztály-együttmuködés stb.), melyeket a történelmi fejlodés helytelen értékelése rájuk kényszerített.
Ez a kérdés nyilván elméleti kérdés. Megoldását azonban mégsem az elméleti viták, a „meggyozés” fegyverei hozták meg, és nem is hozhatták meg. Köteteket írtak ugyan tele mindkét részrol a helyzet megítélése körül csoportosított érvekkel. Meggyozés itt eleve lehetetlen volt, mert a meggyozés végso forrása érvekkel nem volt megragadható: a proletariátus egységes és elszánt akarata arra, hogy magához ragadja a hatalmat. Mert minden más jel, mely a viszonyok érettsége vagy éretlensége mellett felhozható, ehhez képest a felületen mozog. Egyedül a proletariátus egységes akarata képes csak szétrombolni a régi társadalmat, és felépíteni az újat. A viszonyok tehát akkor váltak érettekké a kapitalizmus megsemmisítésére, amikor a proletariátusban öntudatra ébredt ez az elszánt akarat.
A proletariátus egységét és vele a proletárdiktatúra lehetoségét maga a proletariátus, kizárólag a proletariátus teremtette meg. Ez az egység nem úgy jött létre, hogy a két párt vezetoi „megegyeztek" egymással, „elsimították" a köztük fennálló ellentéteket. Ellenkezoleg. A proletariátus egységes erovel megmozdult. Ráeszmélt a maga lehetoségeire, és ennek az önmagára eszmélésnek tiszta fényével megteremtette a maga egységét, erejét és hatalmát. A „vezetok” csak végrehajtói voltak ennek az egységes, egységre irányuló akaratnak. Csak elméleti formát adtak annak, ami a proletariátus cselekvésében (az elmélet és a gyakorlat közvetlen egységében) megnyilvánult.
Minden proletár osztályhelyzeténél fogva ortodox marxista. Amire az elmélet embereit nehéz gondolati munka vezeti rá, az a proletárnak osztályhelyzeténél fogva adva van - feltéve, hogy ráeszmél a maga igazi osztályhelyzetére és ennek minden következményére. Amit a kommunizmus elmélete hirdetett, hogy itt van már az ideje annak, hogy a proletariátus magához ragadja a hatalmat, az elmélet maradt mindaddig, amíg öntudatra nem jutott magában a proletariátusban. Ez történt meg március 21-én.
Ezzel pedig megszunt mind a szociáldemokrata, mind a kommunista párt létjogosultsága. Nemcsak azért, mert a proletárdiktatúra a régi értelemben vett pártot egyáltalában nem ismeri, és kímélet nélkül töri össze a burzsoázia osztályszervezeteivel együtt annak pártszervezeteit is. Hanem foképpen azért, mert mindegyiknek létalapja elveszett. A szociáldemokrata párt azon az elméleti feltevésen épült fel, hogy a proletariátusnak még nem áll módjában egyedül magához ragadni a hatalmat, és a maga akaratát rákényszeríteni a társadalom egészére. Ezért volt párt a szociáldemokrata párt. És a proletárdiktatúra tényével megsemmisült az az egész világ, amelyen belül a szociáldemokrata párt, mint egy párt a sok közül, muködött. Ha pedig ilyen módon a szociáldemokrácia számára is szükséges rossz volt, hogy mint párt volt kénytelen muködni, még fokozottabb mértékben áll ez a kommunista párt számára. Fokozottabb mértékben pedig azért, mert a kommunisták tudatosan csak azért szervezodtek meg pártkeretekben, hogy minden pártkeretet széttörjenek; csak addig akartak mint párt muködni, amíg az a helyzet, melyet ok világosan láttak, a proletariátus egészében nem vált tudatossá. Számukra nem volt áldozat párt mivoltukról lemondani, mert egész létezésük a régi pártformák tagadásán épült fel. Azáltal, hogy megtagadták a maguk pártformáját, létrehozták azt az új egységet, amelynek kedvéért pártba tömörültek: az egységes proletariátus szervezett diktatúráját. A magyar proletariátus örök dicsoségére fog szolgálni, hogy ezt az egységet a maga erejébol teremtette meg. Míg Oroszországban széles proletártömegek számára szükséges volt, hogy a proletariátus eloharcosai testvérharcok árán megteremtsék a proletártársadalom kereteit, hogy ez az egység létrejöjjön, addig nálunk ezt maga a proletariátus, mint diktatúrájának alapkövét, közvetlen elhatározással rakta le. A proletariátus minden vezére - bármelyik oldalon állott is az egyesülés elott - nem volt több, mint végrehajtója ennek az egységes akaratnak.
A pártok megszuntek - csak egységes proletariátus van: ez ennek az egyesülésnek a dönto elméleti jelentosége. Ha az új egyesülés pártnak nevezi magát, a párt szónak most egészen más értelme van, mint eddig volt. Nem egy vegyes alakulat többé különbözo osztályokból, mely mindenféle eroszakos vagy megegyezéses eszközökkel igyekszik céljának egy részét az osztályokra szabdalt társadalomban keresztülvinni. A párt ma az egységes proletariátus egységes akaratának kifejezése: az új társadalomban uralkodó, az új erokbol felépülo akarat végrehajtó szerve. A szocializmusnak az a krízise, mely a pártmozgalmak dialektikus ellentmondásaiban jutott kifejezésre, véget ért. A proletármozgalom végleg átlépett új fázisába: a proletáruralom fázisába. A magyar proletariátus hatalmas tette, hogy végleg átsegítette a világforradalmat ebbe a fázisba. Az orosz forradalom megmutatta, hogy a proletariátus kezébe képes ragadni a hatalmat, és képes megszervezni az új társadalmat. A magyar forradalom megmutatta, hogy ez a forradalom proletár testvérharc nélkül lehetséges. Ezzel a világforradalom mindig elorehaladottabb állapotba jut. Dicsoség a magyar proletariátusnak, hogy erre a vezeto szerepre: saját vezéreinek és a világproletariátusnak a vezetésére erot bírt önmagából meríteni.
[A](A filozófia nyomorúsága. Marx, Engels Muvei. 4. köt. 173. – Szerk.)