Written:
Source:
First Published: Jugend-Internationale, 1921.
9. szám.
Original title: Partei und Jugendbewegung in
Ungarn
Translation: Berényi Gábor
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Copyleft: Marxists Internet Archive (www.marxists.org)
2003. Permission is granted to copy and/or distribute this document under
the terms of the GNU Free Documentation License
Az a jelszó, hogy az ifjúsági mozgalom szervezetileg független legyen a felnőttek pártjától, történelmileg a legszorosabban összefügg az opportunizmus elleni harccal. Minden valóban fontos szervezeti kérdéshez hasonlóan e kérdés is csak a politikai-történelmi helyzettel és a proletár osztályharc pillanatnyi állásával szerves összefüggésben kezelhető. A szervezeti kérdés minden elméleti kérdésfeltevés gyakorlati kicsúcsosodása, az a pont, ahol az utak valóban elválnak egymástól. A centristáknak a kommunista Internacionáléról folytatott vitájában – ha ellentétes irányban is, mint az ifjúsági mozgalom autonómiájának kérdésénél – igazolódott a legvilágosabban ennek az összefüggésnek a helyessége. A centristák, míg minden erejükkel a szervezeti „autonómiához” ragaszkodtak, hajlandóak voltak arra, hogy politikailag-elméletileg bármely elgondolható kérdésben engedjenek a kommunista Internacionálénak. Másfelől viszont minden törekvésük arra irányult, hogy amennyire csak lehetséges, elszigeteljék, a politikai összefüggésektől függetlenül kezeljék a szervezeti kérdések megvitatását; céljuk ezzel az volt, hogy a proletariátus kevésbé felvilágosult és tisztán látó tömegeiben ne tudatosodjon: a politikai állásfoglalások sorsa tulajdonképpen a szervezeti kérdéseken dől el.
A tévedések elkerülése végett mindig ebben az összefüggésben kell tárgyalni párt és ifjúsági mozgalom szervezeti összefüggésének kérdését; elemezni kell az osztályharc adott szakaszát, és ebből meg kell állapítani, hogy az adott pillanatban az együttműködés mely formája biztosíthat maximális átütőerőt a proletariátus számára. Az ifjúsági mozgalom ugyanis csak egy része a forradalmi proletariátusnak. Az összmozgalmon belüli „autonómiája” ennek megfelelően csak célszerűségi kérdésként, taktikai és nem elvi problémaként kezelhető; taktikai problémaként tehát, amely az osztályharc pillanatnyi állásának megfelelően változtatja alakját. „Autonómiája”, amely a harc egyik szakaszában életbe vágó szükséglet volt, egy másik szakaszban nagy veszéllyé válhat, hogy végül a harmadikban ismét az egészséges továbbfejlődés feltétlen követelményét képezze, így a kérdés tárgyalása során – véleményem szerint – nem ragadhatunk meg a szívünkhöz nőtt szervezeti önállóságra vonatkozó fényes emlékeknél; de elfogadhatatlannak tűnnek azok a törekvések is, amelyek az „ifjúsági szindikalizmus” jelszavának ürügyén egyszer s mindenkorra – az előbbihez hasonló dogmatikus módon – akarják elvetni az autonómia elvi megalapozását.
Már közhellyé vált, hogy az ifjúsági mozgalom szervezeti önállósága kívánatos és megvalósítandó minden olyan országban, ahol nincs szilárd és önálló kommunista párt. Ahhoz, hogy az ifjúsági mozgalom és párt közötti összefüggést (egyáltalán) konkrétan megvizsgálhassuk, fel kell vetni a kérdést: vajon az ifjúsági mozgalomnak az az avantgarde-szerepe, amelyből az önállóságért folytatott harcok kinőttek, és amelyen e harcok sikere alapul, igazolódhat-e az osztályharc minden szakaszában? Ha igennel felelünk e kérdésre, akkor ebből szükségszerűen következik, hogy az ifjúsági mozgalom immár hagyományossá vált, nehezen kiharcolt önállóságát feltétlenül meg kell őriznünk a kommunista pártokkal szemben is.
Bármennyire is alátámasztani látszanak azonban az eddig összegyűjtött tapasztalatok azt a tézist, hogy az ifjúság mindig a proletariátus legaktívabb és legforradalmibb része, ez mégsem fogadható el minden további nélkül abszolút igazságként. A tézis dogmatikus általánosítása mindenképpen ifjúsági szindikalizmushoz vezet, amely – a történelmi-dialektikus felfogástól (amely nem fogad el egyetlen ilyen „időtlenül-általános” igazságot sem) való minden más eltéréshez hasonlóan – szükségképpen bizonyos polgári-,,forradalmi” nézetekhez közelít, így ebben az esetben bizonyos ideológiai kapcsolat jön létre a polgári-értelmiségi „ifjúsági mozgalmakkal” (melyek tudomásom szerint különösen a háború előtti Németországban széleskörűen elterjedtek), amelyek abból indultak ki, hogy az ifjúság mint ifjúság, s éppen azért, mert ifjúság, feltétlenül haladóbb, „forradalmibb”, mint az őt megelőző nemzedékek.
E nézetek mögött a nemzedéki kérdés történelmietlen, nem-dialektikus, dogmatikusan racionalista (tehát az engelsi szóhasználattal élve metafizikus) felfogása rejlik. A történelmi valóságban a nemzedékek egymásra következése történelmi-dialektikus folyamat. E folyamat lényegét meghatározott, konkrét tartalmak történelmi változása, dialektikus egymásra és egymásból következése képezi, s ezáltal az egyik „nemzedékhez” tartozó emberek kora, a fiatal vagy idős „nemzedékhez” való tartozás a hozzárendelés kérdése. A képviselt forradalmi tartalmaktól függ tehát (és nem fordítva), hogy valaki a fiatal nemzedékhez, annak „forradalmi” lényegéhez tartozik-e. „Az” ifjúság tehát nem mint ifjúság forradalmi, az általa képviselt nézetek nem az ifjúság nézeteiként „forradalmiak”, hanem éppen megfordítva: az ifjúság akkor válik a haladás hordozójává, ha képviseli e nézeteket, amennyiben és amilyen mértékben e nézeteket képviseli. Ezzel azonban hamisnak bizonyult és elvetendő a kiindulópont. Először is meg kell állapítani a következőket: milyen nézetek testesítik meg (objektíve) a haladást; mennyiben képviseli ezeket az ifjúság az idősebb nemzedékekkel szemben; milyen mértékben áll fenn szociológiailag minden egyes adott esetben annak lehetősége és valószínűsége, hogy az ifjúság lesz a társadalmi haladás egyedüli, vagy legalábbis elsődleges hordozója.
A dolog lényegéhez tartozik, hogy a polgári szemlélet már csak azért sem nyomulhatott előre e helyes kérdésfeltevések irányában, mert nem volt képes a kérdést társadalmilag-történelmileg feltenni, és így általában megragadt a haladás „metafizikai” fogalmánál. A proletár ifjúsági mozgalom számára ezért rendkívül fontos, hogy ne csináljon dogmát az ifjúság avantgarde-szerepéből, a proletariátus legaktívabb, legforradalmibb részeként való felfogásából. Ehelyett meg kell vizsgálnia azokat a konkrét gazdasági, társadalmi és ideológiai feltételeket, amelyek következtében az ifjúság a proletariátus összmozgalmán belül e szerepkörben jelenik meg. Csak ha ezen az alapon, a konkrét elemzés felé nyomulunk előre, akkor tehetjük fel a következő kérdéseket: az osztályharc mely szakaszában olyanok a fiatal munkások harcának feltételei, hogy ezek a forradalmi proletariátus legaktívabb élharcosaivá válhatnak? Milyen szakaszokban maradnak viszont el forradalmi tudatosság tekintetében felnőtt osztálytestvéreik mögött? Világos, hogy az e kérdésre adott választól függ az a probléma, hogy az ifjúsági mozgalom szervezetileg független legyen-e a kommunista párttól. Az ifjúsági mozgalom autonómiája ugyanis számunkra nem öncél, fétis, hanem eszköz arra, hogy hatékonyabbá és ütőképesebbé tegyük a munkásifjúság részvételét a proletariátus osztályharcában.
E cikk szűk keretei nem teszik lehetővé a kérdés beható elemzését. Csak annyit kívánunk elérni, hogy a magyar tapasztalatok értelmezésén keresztül vitára ösztönözzünk a helyes kérdésfeltevés irányában. E tapasztalatok közül elsősorban a Tanácsdiktatúra bukása utániakat kell említenünk. Az előkészület szakaszában ugyanis a magyar fiatalok magatartása teljesen megfelelt annak az elképzelésnek, amelyet a forradalomban betöltött szerepükről szoktunk kialakítani. A diktatúra alatt politikailag a kommunista törekvések hajlíthatatlan támaszai voltak (így a párt kompromisszumával szemben a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség nevet vették fel), hősiesen kivették részüket a Vörös Hadsereg harcaiból – talán csak a munkafegyelem helyreállításának kérdésében kellett náluk nagyobb akadályokat leküzdeni, mint a felnőtteknél. Közvetlenül a bukás után, a Peidl-kormány alatt is, a proletár Magyarország utolsó harcosaiként, a fiatalok emelték magasba a vörös zászlót. Amint azonban az egész mozgalom illegálissá vált, azonnal megszűnt az ifjúság vezető szerepe. Nem szeretném, ha félreértenének: volt és ma is van számos fiatal elvtárs, aki csodálatra méltó hősiességgel végzi – felnőtt elvtársai oldalán – e munkát; a fiataloknak is megvannak a maguk mártírjai, nemcsak a korábbi teljesítmények, hanem a most végzett illegális munka következtében is. Senki sem állíthatja azonban (ha előítéletek nélkül szemléli a magyar helyzetet), hogy a fiatalok valóban a forradalom avantgarde-ját jelentenék. Közülük egyesek – a felnőttek oldalán – részt vesznek az élvonalbeli harcokban. Nagy tömegeik és korábban legjobb harcosaik jelentős része azonban ugyanazon forradalom utáni válságokat és „betegségeket” éli át, mint a felnőttek; a bátortalanságot, az apátiát, a forradalomba vetett hit elvesztését, az ideológiai zavart. Meg kell állapítani azt is, hogy a fiatalokat sokkal mélyebben érintette e válság, mint a felnőtteket. A gondolkodás zavarai, az újra feléledt eklekticizmus, a magyar depressziós „betegség”, a tolsztojánus erőszakellenes ideológia soraikban sokkal több áldozatot követelt, sokkal nehezebben volt leküzdhető.
Nem e tények megállapítása a legfontosabb most (a helyzet már megváltozott), hanem az okok megállapítására tett kísérlet. Azt hiszem, ebből a szempontból nem lesz felesleges arra utalni, hogy a magyar ifjúsági mozgalom gyengeségének és ingadozásának oka ugyanaz, mint ami korábban erejének forrása volt – s később, talán nem is olyan sokára, ismét az lesz. Ez véleményem szerint a fiatalok nagyfokú ideológiai önállósága a burzsoázia gondolat- és érzelemvilágával szemben.
A proletariátus, mint a tőkés társadalom terméke, ideológiailag mindaddig képtelen teljesen felszabadítani magát e társadalom alól, amíg azt teljesen meg nem semmisítette. Minél régebbi, fejlettebb a kapitalizmus egy országban, minél fejlettebb és – a szokásos szóhasználat szerint – iskolázottabb az osztályharcban a proletariátus, annál mélyebben befolyásolja gondolatait és érzelmeit a burzsoázia világszemlélete. Nemcsak az iskola fáradozik azon, hogy beleverje a proletariátusba ezt a világszemléletet, s ezáltal megmérgezze osztálytudatát; sok lehetőség van e megfertőződésre a „békés” osztályharc „normális” harcmódja (amelynek az opportunista vezető rétegek még a forradalom kellős közepén is hódolnak) során is. Az ifjúság gátlástalanabb kizsákmányolása; gazdaságilag kedvezőtlenebb szervezete; azok a jelentősebb nehézségek, amelyekbe e helyzet békésen kiharcolt „reformok” által való „megjavítása” ütközik; a kapitalista társadalommal szemben lehetővé vált nagyobb belső, szellemi szabadság, mint a „tapasztalatlanság”, a társadalmi struktúrával való rövidebb érintkezés következménye – nagyjából ezekre a mozzanatokra gondolunk.
E mozzanatok a forradalmi fellendülés pillanatában vagy annak belső előkészítése folyamán döntő és máshol alig megtalálható átütőerőt kölcsönöznek az ifjúságnak. Olyan időszakokban (például a magyar diktatúra és a világháború alatt), mikor a felnőtt proletariátus a burzsoázia ideológiai fertőzésének, a nacionalizmusnak stb. a tárgya, mikor annyira beleivódott, annyira leküzdhetetlennek tűnt számára a kapitalista állam hatalma, hogy még csak kísérletet sem volt képes tenni az ellenállásra, az ifjúság a maga naivan heroikus, spontán áldozatkészsége révén egyedül is felvehette a harcot. De a tőkés társadalom leküzdhetetlenségének megvetése az ifjúságnál – ha élcsapata tömegeit vesszük figyelembe – nem annyira a tőkés társadalom lényegének s ezzel együtt végső, halálos válsága bekövetkeztének teljesen tudatos és világos átlátásán alapult, mint a burzsoá vagy kispolgári előítéletek uralmától való ösztönös szabadságon; ezért olyan időszakokban, mikor a forradalom lefelé ívelő szakaszát éli, kisebb biztosíték ez az érzés, mint az egyébként megfontoltabb, öregebb osztályharcosok teljesen világos osztálytudata.
Annak oka tehát, hogy ma Magyarországon a felnőtteknek és nem az ifjúságnak van vezető szerepük, nem pusztán az illegális munka technikájához szükséges, a körülmények megkívánta nagyobb elővigyázatosság, hanem a harc egész módja: annak szükségessége, hogy egy látszólag kilátástalan harcot, a győzelem biztos tudatában, nyugodtan, rendületlenül, ideges túlzások nélkül és mégis eltökélten folytassanak. Általánosságban ismétlődik meg az, ami a diktatúrában csak egyetlen ponton jelent meg. Akkoriban az ifjúság példát mutatott a csatatéren az áldozatvállalás „gyors hőstetteiben”, vezetőre volt azonban szüksége, amikor a munkafegyelem helyreállításának érdekében lassabb és tudatosabb áldozatokra volt szükség. Ma e tényállás az egész vonalon megmutatkozik. Az ifjúsági mozgalom és a párt gyorsan és a mozgalom számára sikeresen levont minden következtetést e tényállásból. Míg a diktatúra előtt a KMP teljesen önállóan hagyta dolgozni az ifjúságot, és csupán minden szükséges segítséget bocsátott a rendelkezésére; míg a diktatúra időszakában a kommunisták minden erejükkel arra törekedtek, hogy az opportunisták törekvéseivel szemben megvédjék az ifjúság korlátlan autonómiáját, most párt és ifjúsági mozgalom között a legszorosabb szervezeti összefüggés áll fenn, olyan taktikai együttműködés, amelyben az ifjúság önként igazodik az összmozgalom egységes vezetéséhez.
Távol áll tőlem, hogy túlzottan messzemenő következtetéseket vonjak le e tapasztalatokból. Még a magyar ifjúsági mozgalom jövőjével kapcsolatban sem lenne ez helyes. Legfeljebb annyit lehetne mondani, hogy számunkra párt és ifjúsági mozgalom szerves összefüggése sem az egyik, sem a másik irányban nem dogma, hogy a jövő számára (az osztályharc mindenkori helyzetének, a párt és ifjúsági mozgalom helyzetének megfelelően) kölcsönösen szabadon akarunk hagyni minden utat az adott pillanatban elképzelhető, legnagyobb átütőerő eléréséhez. A kapcsolatok rugalmasságának követelménye viszont más országok számára is nagy jelentőségű. Csak a legszélesebb keretek között zajló, minden ország tapasztalatait figyelembe vevő vita hozhatná létre azonban a feltételek rögzítésének irányelveit; annak meghatározását, hogy milyen körülmények között milyen szervezeti forma a legkedvezőbb. Vitára ösztönözni – ez volt e néhány és szükségképpen felületes sor egyetlen szándéka