Written:
Source:
First Published: "Internationale",
15th of June, 1919.
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
A társadalom fejlodése egységes folyamat. Ez annyit jelent, hogy a fejlodés egy bizonyos fázisa nem folyhatik le a társadalom életének egy pontján anélkül, hogy kihatásai az összes többi ponton érezhetokké ne válnának. A társadalom fejlodésének ez az egységessége és összefüggése teszi lehetové azt, hogy ugyanazt a folyamatot hol az egyik, hol a másik társadalmi jelenség szempontjából ragadjuk meg - és mégis mindig ugyannak a folyamatnak megértéséhez jussunk el. Azért lehet a kultúráról látszólag a többi társadalmi jelenségtol elszigetelten beszélni. Mert ha helyesen ragadjuk meg valamely kor kultúráját, abban az illeto kor összfejlodésének gyökerét ragadtuk meg, és ugyanoda érkezünk, mintha a gazdasági viszonyok taglalásából indultunk volna ki.
Az összeomlott kapitalista társadalmi rend siratói még az összeomlás elott a kultúrán siránkoztak a leghangosabban; úgy állították be osztályérdekeik féltését, mintha az a kultúra örök értékeinek féltésén alapulna. Az itt következo gondolatmenet kiindulási pontja ezzel ellentétben az a meggondolás, hogy a kapitalista korszak kultúrája már önmagában összeomlott, mielott a gazdasági és politikai összeomlás bekövetkezett volna. Hogy tehát - ellentétben eme gyakran hangoztatott félelemmel - éppen a kultúra érdekében volt égetoen sürgos, hogy a kapitalisztikus társadalmi rend hosszú haldoklása egyszer már véget érjen, hogy út nyíljék egy új kultúra felé.
Ha két korszak kultúráját a tudomány látószögébol nézzük, akkor mindenekelott az a kérdés merül fel számunkra: mik a kultúra fennállásának társadalmi, gazdasági elofeltételei? Ebbol a kapcsolatból magától adódik a felelet arra a kérdésre, amellyel kezdenünk kellett volna: hogy tulajdonképpen mi a kultúra? Röviden összefoglalva: a kultúra fogalma (ellentétben a civilizációéval) magába zárja mindazokat az értékes termékeket és tevékenységeket, melyek a közvetlen életfenntartás szempontjából nélkülözhetok. Például: egy ház külso és belso szépsége a kultúra fogalma alá tartozik, ellentétben szilárdságával, futhetoségével stb. Ha pedig azt kérdezzük: mi a kultúra társadalmi lehetosége, mely társadalmi rend alkalmas a kultúra felvirágoztatására, úgy így kell felelnünk: az a társadalom, amelyben az elsorendu életszükségletek olyan módon vannak kielégítve, hogy kielégítésük kedvéért nem kell olyan súlyos munkát végezni, mely az életeroket lefoglalná. Melyben tehát szabad energiák állanak a kultúra rendelkezésére.
Minden régi kultúra ennélfogva az elnyomó osztályok kultúrája volt. Csak az elnyomó osztályok voltak abban a helyzetben, hogy függetlenül a megélhetés minden gondjától, összes értékes képességeiket a kultúra szolgálatába szegodtessék. A kapitalizmus itt is - mint mindenütt - forradalmasította az egész társadalmi rendet. Megszüntetvén a rendi elojogokat, megszüntette a rendi társadalom kulturális elojogait is. A kapitalizmus ugyanis az uralkodó osztályt, a burzsoáziát is a termelés szolgálatába hajtotta. A kapitalizmus lényeges megkülönbözteto jegye a korábbi társadalmaktól az, hogy benne a kizsákmányoló osztály is alá van vetve a termelés folyamatának; o is kénytelen eroit a profitért való harcnak szentelni, csakúgy, mint ahogy arra a munkás létfenntartása érdekében kénytelen. (Például: a gyárigazgató és vele ellentétben a földbirtokos a jobbágyság idejében.) Ennek a megállapításnak látszólag ellentmond az a nagyszámú semmittevo, akiket a tokésosztály magából kitermelt, és munka nélküli jólétben részesített. De itt sem szabad, hogy felületen fekvo jelenségek elvonják figyelmünket a lényegtol. A kultúra számára mindig csak az uralkodó osztályok legjobb eroi jöttek számba. Ezeket a kapitalizmust megelozo korok olyan társadalmi viszonyok közé helyezték, hogy képességeiket a kultúra szolgálatába állíthatták. A kapitalizmus ellenben éppen ezeket tette a termelés rabszolgáivá, csakúgy, mint a munkásokat, ha rabságukat egészen más anyagi ellenértékben részesítette is.
A kapitalizmustól való felszabadulás a gazdasági élet uralma alól való felszabadulást jelenti. A civilizáció megteremti ugyan az ember uralmát a természet felett, de ennek fejében azoknak az eszközöknek rabságába hatja ot, amelyek segítségével a természet felett uralkodnia megadatott. Ennek a rabságnak a kapitalizmus jelzi a tetopontját. A kapitalizmusban egyáltalán nincsen olyan osztály, mely a termelésben elfoglalt helyénél fogva alkalmas lenne arra, hogy kultúrát termeljen. A kapitalizmus lerombolása, a kommunista társadalom éppen itt fogja meg a kérdést. Olyan társadalmi rendet igyekszik teremteni, amelyben mindenkinek olyan életmód jut osztályrészül, mint amilyen a kapitalizmust megelozo korokban az elnyomó osztályoké volt; amilyen helyzetben a kapitalizmus alatt egyetlenegy osztály sem lehetett.
Ezzel kezdodik meg csak igazán az emberiség története. Ahogy a régi értelemben vett történelem a civilizációval veszi kezdetét, és az embernek a természet ellen vívott küzdelmeit a „történelem elotti” korszakba sorolja, úgy fogja eljövendo korok történetírása az emberiség igazi történetét a kifejlett kommunizmussal kezdeni. A civilizáció uralma pedig mint a második „történet elotti” ido fog csak szerepelni.[1]
A kapitalista társadalmi rend legfontosabb ismérve ezek szerint az volt, hogy a gazdasági élet megszunt a társadalom életmuködésének eszköze lenni: annak középpontjába tolódott, öncéllá, minden társadalmi tevékenység céljává lett. Ennek elso és legfobb következménye az volt, hogy a társadalom élete egy nagy csereviszonnyá alakult át, hogy a társadalom egésze egy nagy piacot alkotott. Az egyes életmuködésekben pedig ez az alakulat úgy nyilvánult meg, hogy a kapitalista korszaknak minden terméke csakúgy, mint minden termelo vagy teremto energiája, az áru formáját öltötte magára. Minden megszunt önmagánál, belso (például: muvészi, erkölcsi stb.) értékénél fogva becses lenni, hanem csakis mint a piacon eladható, illetve megveheto áru bírt értékkel. Hogy ez minden kultúrára akár cselekvésben, akár alkotások létrehozásában, akár intézményekben nyilvánult légyen is meg, milyen pusztítóan kellett hogy hasson, az talán nem szorul beható elemzésre. Amint a kultúra emberi és társadalmi elofeltétele az ember függetlensége a létfenntartás gondjaitól, eroinek szabad, öncélú kihasználása, úgy mindaz, amit a kultúra létrehoz, csak akkor lehet igazán kultúrérték, ha önmagában bír értékkel. Mihelyt árujelleget ölt magára, mihelyt belekapcsolódik abba a viszonylatba, amelyben áruvá válik: megszunt ez az öncélúság, megszunt a kultúra lehetosége.
De a kapitalizmus még egy más ponton is létalapjaiban támadta meg a kultúra társadalmi lehetoségeit. Ez a pont a termékek létrehozásához való viszonya. Láttuk, hogy a kultúra a termékek szempontjából nézve öncélúság nélkül lehetetlen. A termék és létrehozója közt való viszony szempontjából nézve a dolgot pedig csak akkor lehet kultúra, ha alkotója szempontjából minden termék létrejötte egységes és befejezett folyamat. Mégpedig olyan folyamat, amelynek feltételei az alkotó ember lehetoségeitol és képességeitol függnek. Az ilyen folyamatnak legjellemzobb példája a muvészi alkotás, amikor is a mu egész keletkezése a muvész kizárólagos munkájának eredménye, és a létrejött alkotás minden részletét a muvész egyéni sajátságai határozzák meg. A kapitalizmust megelozo korokban ez a muvészi szellem uralkodott az egész iparban. A könyv nyomdai létrejötte lényegében éppen olyan kevéssé különbözött megírásától, mint egy kép megfestése egy asztal megcsinálásától (ha a keletkezés emberi természetét tekintjük). A kapitalisztikus termelés ellenben nemcsak a termelési eszközök tulajdonától fosztja meg a munkást, hanem a mindig erosebben kifejlodo és mindig jobban specializálódó munkamegosztás révén a termék létrejöttének folyamatát olyan részekre tagolja, amelyek közül egyik sem hoz létre valami önmagában értelmes, önmagában befejezett dolgot. Egy munkás munkája sincs többé a kész termékkel közvetlen és érzékelheto kapcsolatban; ennek a terméknek csak a tokés elvont számítása számára van értelme: csak mint árunak. Ennek a viszonylatnak embertelenségét a gépipar kifejlodése csak fokozni alkalmas. Mert míg a manufaktúrán belül létrejövo munkamegosztásnál, bármennyire szét is van tagolva és darabolva az eloállítás folyamata, az egyes részmunkák minemusége múlhatatlanul a munkás testi és szellemi lehetoségeitol függ, addig a fejlett gépiparban még ez a kapcsolat is megszunik termék és eloállítója között. Éspedig olyan módon, hogy most már kizárólag a gép lehetoségei szabják meg a termelés folyamatát; az ember a gépet szolgálja ki, a géphez alkalmazkodik; a termelés teljes függetlenné válik a munkás emberi lehetoségeitol és képességeitol.[2]
Ezek mellett a kultúrát romboló erok mellett, melyeket mostanig csak az egyes elszigetelt termékek és termeloik szempontjából vizsgáltunk, még más hasonló ero is muködik a kapitalizmusban. Ezek legfontosabbikát akkor látjuk meg igazán, ha a létrehozott termékek egymás közti kapcsolatát nézzük. A kapitalizmust megelozo korok kultúráját az tette lehetové, hogy az egyes kulturális termékek egymással folytonossági viszonyban állottak: az egyik a másikban felvetett kérdést fejlesztette tovább stb. A kultúra egésze pedig ezáltal a lassú és szerves fejlodés egy bizonyos folytonosságát mutatja. Ilyen módon volt lehetséges az, hogy minden téren összefüggo, egyöntetu és mégis eredeti kultúra jöjjön létre; olyan kultúra, melynek színvonala messze meghaladta a legmagasabb rendu, de elszigetelt egyéni képességek által létrehozható színvonalat. A kapitalizmus azáltal, hogy - mint közismert - forradalmasította a termelés folyamatát, azáltal, hogy a termelési anarchia révén állandósította a termelésnek ezt a forradalmi jellegét, megszüntette a régi kultúrák eme folytonosságát és szervességét. Mert a kultúra szempontjából a termelés forradalmasítása egyfelol azt jelenti, hogy a termelés folyamata szakadatlanul a felszínre hoz olyan mozzanatokat, melyek a termelés menetét és mikéntjét döntoen befolyásolják, anélkül hogy bármiféle összefüggésben lennének magának a terméknek - mint öncélú alkotásnak - lényegével. (Igy kivész az egész iparból, építészetbol stb. az anyagszeruség.) Másfelol a piacra termelés következtében, ami nélkül a termelés kapitalista forradalmisága elképzelhetetlen volna, a puszta újszeruség, a meglepo, a feltuno elemek jutnak érvényre a termék eloállításában, minden tekintet nélkül arra, hogy a termék igazi, belso értéke ezáltal fokozódik-e vagy csökken. A termelés eme forradalmiságának kulturális visszfénye az a tünemény, amit divatnak szoktunk nevezni. Divat és kultúra pedig egymást lényegükben kizáró fogalmakat jelölnek. A divat uralma azt jelenti, hogy rövid idoközökben megváltozik a piacra hozott termékek formája, minosége stb., tekintet nélkül arra, hogy azok akár a célszeruség, akár a szépség szempontjából beváltak-e vagy sem. Az ilyen piac természete hozza magával, hogy bizonyos idoközökben új dolgoknak kell létrejönniök, mégpedig a régiektol gyökeresen különbözoen újaknak, olyanoknak, amelyek nem támaszkodhatnak a régiek eloállítása közben elért tapasztalatokra. Ezeket a fejlodés gyorsasága miatt vagy nem is lehet összegyujteni és megemészteni, vagy nem is akar senki rájuk támaszkodni, mert a divat természete éppen a régitol gyökeresen elütot követeli meg. Igy elpusztul lassan minden szerves fejlodés, és iránytalan kapkodás, valamint nagyképu és nagyhangú kontárság lép a helyére.
De a kapitalista kultúra krízisének gyökerei még az itt vázolt jelenségeknél is mélyebbre nyúlnak. Állandó krízisének és belso összeomlásának végso oka az, hogy az ideológia és a termelési, a társadalmi rend leküzdhetetlen ellentétbe kerülnek egymással. A kapitalista termelési anarchia szükségszeru folyományaként az uralomért küzdo és az uralkodó polgári osztálynak csak egy komolyan veheto ideológiája lehetett: az egyéni szabadság ideológiája. Most már: a kapitalista kultúra krízise be kellett hogy következzék abban a pillanatban, amikor ez az ideológia a polgári társadalmi renddel ellenkezésbe jutott. Amíg - mint a XVIII. században - a feltörekvo polgári osztály ezt az ideológiát szegezte a rendi társadalom kötöttségeivel szembe, ez az ideológia pontos kifejezése volt az osztályharc adott helyzetének. Ennélfogva ennek az idonek polgársága csakugyan igazi kultúrával bíró réteg lehetett. Mihelyt azonban a polgárság uralomra jutott (tehát már a nagy francia forradalomban), kiderült, hogy ezt az ideológiát komolyan végigvinni, a társadalom egészére alkalmazni lehetetlen anélkül, hogy az a társadalmi rend, melynek ideológiájaként az egyéni szabadság gondolata létrejött, önmagát megsemmisítse. Röviden: a polgári osztálynak lehetetlen volt a maga szabadsággondolatát a proletariátusra is érvényesíteni. Ennek a helyzetnek leküzdhetetlen visszássága pedig a következo: a polgárságnak vagy le kellett mondani errol az ideológiáról, vagy mint ellenkezo cselekvések leplezojét kellett használnia. Az elso esetben teljes eszmenélküliség, erkölcsi ferto jött létre, mert a polgárság a termelésben elfoglalt helyzeténél fogva képtelen volt más ideológiát létrehozni, mint az egyéni szabadságét. A másik esetben a belso hazugság erkölcsi csodje elott állott a polgárság: szakadatlanul ideológiája ellen volt kénytelen cselekedni.
Ezt a krízist fokozta még az, hogy a szabadság elve gazdaságilag is csodöt mondott. Nem lehet ezen a helyen feladatunk a finánctoke korszakának elemzésébe belemenni. Csak arra a tényre kell rámutatni, hogy a termelésnek ilyen módon létrejövo, nagyarányú megszervezettsége (kartell, tröszt) kiegyenlíthetetlen ellentétben áll a korai kapitalizmus gazdasági rendjének uralkodó eszméjével: a szabad versennyel. Ezzel a vele kapcsolatban létrejött ideológia elvesztette minden gyökerét. A polgárság pedig, melynek felso rétegei a finánckapitalizmus szükségszeru következményeként természetes szövetségbe kerültek régi ellenlábasaikkal, az agrárfeudális osztályokkal, új szövetségeseinél kellett hogy ideológiát keressen. Ámde ez a kísérlet - az ideológiát a termelési renddel összhangzásba hozni - sem lehetett sikeres. Mert a konzervatív ideológiák valódi alapjait, a feudális, a rendi tagoltságot és az annak megfelelo termelési rendet éppen a termelés kapitalisztikus forradalmasítása, mely a finánctoke korszakában érte el csúcspontját, irtotta ki a társadalomból. A feudalizmusnak ugyan volt valamikor nagy értéku és magasrendu kultúrája. De az abban az idoben volt, mikor a feudális, a rendi társadalom volt uralkodó; amikor a társadalom egészét annak elvei szabályozták. A kapitalizmus uralomra jutásával ez a társadalmi forma megsemmisült. Hiába maradt meg a politikai, gazdasági és társadalmi hatalom jó része az egykor uralkodó rendeknél. Azt a folyamatot, hogy ezek is kapitalizálódjanak, hogy ezek is magukra öltsék a kapitalizmus formáit, nem lehetett föltartóztatni. Ezzel pedig eme rétegek számára is beállott az ideológia és a termelési rend ellentétének ugyanaz a visszássága, mint a kapitalizmus számára, ha ez az ellentét másképpen nyilvánult is meg. Mikor tehát a polgári osztály a finánctoke korszakában a megújhodás vizét kereste, olyan kútból akarta azt meríteni, melyet maga temetett volt be.
A kultúra szempontjából ideológiai és termelési rend emez ellentéte a következot jelenti: a régi kultúrák (görögség, reneszánsz stb.) nagyszerusége abban találja meg az okát, hogy ideológia és termelési rend összhangban lévén, a kultúra termékei szervesen nohettek ki a társadalmi lét talajából. Bármennyire magasabb renduek voltak a legnagyobb alkotások a korszak átlagemberének érzésvilágánál, valami összefüggés mégis mindig megvolt közöttük. De ami még ennél - a kultúra termékeinek a társadalmi életen belül való elhelyezésénél - is fontosabb, az ideológia és a termelési rend összhangja lehetové tette az ideológia és életvitel magától értetodo összhangját. (Hogy az emberek életvitelének minemusége függvénye a termelésben elfoglalt helyzetüknek, az, remélem, nem szorul bovebb magyarázatra.) Mármost: minden olyan társadalmi rendben, amelyben az életvitel és annak ideologikus kifejezése természetszeru, magától értetodo összhangban vannak, lehetséges, hogy az ideológia formátöltése a kultúra alakulásában szerves kifejezésre jusson. Ez a szerves egység pedig egyedül ilyen körülmények között lehetséges, mert az ideológiai elemeknek a gazdasági alapjaiktól való viszonylagos függetlensége annyit jelent, hogy mint emberi megnyilatkozások formái, formai értékükben és érvényességükben függetlenek azoktól az adottságoktól, amelyeket megformálnak, amelyeket koruk gazdasági és társadalmi rendje nekik megformálás végett felad. De eme formák megformált anyaga egyedül maga a társadalmi valóság lehet. Ha tehát ideológia és termelési rend között lényegbevágó ellentét jön létre, úgy ez az ellentét, a mi problémánk szempontjából, úgy fogalmazandó meg, hogy a kulturális megnyilvánulások formái és tartalmai ellentétbe kerültek egymással. Ezzel pedig megszunik a kultúra alkotásainak szerves egysége, megszunik - hogy ugyanezt a helyzetet a kultúrához állást foglaló emberek nézopontjából fejezzük ki - a kultúra harmonikus, örömet adó volta, ami a régi kultúrákat elsosorban jellemezte. A kapitalizmus kultúrája, amennyiben becsületes volt, nem lehetett más, mint a kapitalizmus korszakának kíméletlen bírálata. Ez a bírálat sokszor igen magasrendu színvonalra emelkedett (Zola, Ibsen), de minél becsületesebb, minél magasabb rendu volt, annál inkább kellett hogy hiányozzék belole a régi kultúrák egyszeru, magától értetodo harmóniája és szépsége: a kultúra, a szó igazi, szó szerinti értelmében. Ez az ellentét pedig az emberi megnyilvánulások minden leheto területén, a kultúra anyagának egész területén megvolt. Igy, hogy csak egy nagyon szembetuno példát említsek fel, a kapitalisztikus társadalmi rend szükségképpen kitermelte magából - szabadságideológiájában - az ember öncélúságának eszméjét. Elmondhatjuk bátran, hogy ez a nagy eszme a kapitalizmust megelozo korokban sohasem kapott olyan tiszta, világos és öntudatos kifejezést, mint éppen ebben az idoben (például: német idealizmus, Kant és Fichte). De éppen ezzel szemben egy társadalmi rend sem tiporta soha annyira lábbal ezt az eszmét, mint a kapitalista társadalom. A mindennek áruvá válása a kapitalizmusban nem állt meg az összes termékek árujelleget öltésénél. Átharapódzott az emberi viszonyokra is; csak a házasságnak, a legfontosabb emberi viszonynak alakulására kell gondolni, hogy ez a helyzet nyilvánvalóvá váljék. Az ideologikus, a kulturális irányzatnak belso szükségszerusége tehát egyfelol ennek az öncélúságnak a hirdetését követelte a kultúra összes termékeitol. Az az anyag azonban, melyet ezek a kulturális formák megformáltak, egyenes tagadása volt ennek az eszmének. A kapitalizmus magasrendu költészete például nem lehetett ennélfogva korának egyszeru ábrázolása, mint teszem, a görög költészet volt, melynek halhatatlan szépsége éppen ebbol a magától értetodo, bírálat nélküli ábrázolásból fakadt, hanem csakis a létezo állapot bírálata.
Amennyiben pedig kísérletek történtek a létezo állapotok egyszeru ábrázolására, megszunt ugyan a forma és a tartalom, a forma és az anyag emez ellentéte, de ennek az ellentétnek a helyére egy mélyebb, a kultúrát még radikálisabban felbontó ellentét lépett: a formán belüli ellentét. Mert a létezés bírálat nélküli ábrázolása csak a tényleges állapot visszásságainak tudatos vagy öntudatlan elhazudása, letagadása árán jöhetett létre. Olyan forrásból tehát, amelybol igazi muvészet, igazi tudomány, igazi kultúra nem származhatik. Ezért van, hogy soha korban olyan nagy mennyiségu és oly kiterjedt rossz muvészet és áltudomány nem volt, mint a kapitalizmus idejében.
Lássuk most már, mit jelent a társadalom kommunista szellemu átalakulása a kultúra látószögébol nézve. Jelenti mindenekelott megszuntét annak az uralomnak, amelyet a gazdasági élet az egész élet fölött gyakorolt. Jelenti ennélfogva, hogy megszunt ember és munkája közt fennállott ama visszás és lehetetlen viszony, hogy az ember van a termelési eszköznek alárendelve, és nem a termelési eszköz az embernek. Végso elemzésében pedig ez a társadalmi helyzet a gazdasági élet öncélúságának megszuntét jelenti. A kapitalisztikus társadalmi rend természetesen olyan mélyen belevitte saját szerkezetét mindenki gondolatvilágába, hogy a változások emez oldalára kevesen eszmélnek rá a kello világossággal. Annál is inkább, mert az élet felületes jelenségeiben a megváltozásnak ez a része még nem juthatott kifejezésre. Pedig a gazdasági élet felett való uralom, a gazdasági élet szocialista megszervezése a gazdasági élet önállóságának megszuntét jelenti. A gazdasági élet, mely eddig önálló folyamat volt, sajátszeru törvényekkel, melyeket az emberi ész csak felismerhetett, de nem irányíthatott,[3] most az állami közigazgatás egy része lesz. Része egy tervszeru, immár nem saját törvényeitol uralt, egységes folyamatnak. Mert ennek az egységes társadalmi folyamatnak végso indítóeroi immár nem gazdasági természetuek. A látszat ugyan itt is ez ellen a megállapítás ellen szól. Mert nyilvánvaló, hogy a termelés átszervezése másképpen, mint gazdasági alapon, gazdasági szervekkel, gazdasági meggondolásoktól vezetve, mind elméletileg, mind gyakorlatilag keresztülvihetetlen. Azonkívül magától értetodik, hogy az osztályharc természeténél fogva a diktatúra fázisában, mely az osztályharc csúcspontját jelenti, a gazdasági küzdelem, a gazdaság átszervezésének kérdése áll elotérben. De mindez távolról sem jelenti azt, mintha az így lejátszódó folyamat végso gyökere szintén gazdasági lenne. Az a funkcióváltozás, melyet a proletárdiktatúra minden területen jelent, itt is beáll. Míg a kapitalista társadalom válságaiban minden ideologikus elem csak „felépítménye” volt annak a forradalmi folyamatnak, mely végre is a kapitalizmus összeomlásához vezetett, addig most ez a helyzet megfordul. Nem mondom, hogy a gazdaság átszervezése válik „felépítménnyé” (ez a kifejezés az ideológiát tekintve sem a legszerencsésebb, mert sok félreértésre ad alkalmat), de azt bízvást lehet állítani, hogy elsodleges mivoltát elvesztette. Ami a felületen ez ellen a megállapítás ellen látszik bizonyítani, mellette bizonyít, ha csak egy kicsit a dialektika nézopontjából tekintjük a helyzetet. A kapitalisztikus társadalom válságaiban mindig az ideologikus rész állott a társadalmi tudat eloterében. Nem véletlenül, hanem azon szükségszeruség következtében, hogy a fejlodés végso mozgatóeroi sohasem válhatnak az általuk mozgatott tömegekben egészen tudatosakká. A szocializmus „bírálata” ezekkel a válságokkal és forradalmakkal szemben leleplezo jellegu volt: rámutatott az igazi, végso mozgatóerore, a gazdasági folyamatra. A kapitalizmus bukásával mi sem természetesebb, mint hogy az eddig „bírálat”-ként szereplo szempont az alkotás homlokterébe lép. Kérdés azonban, hogy ez a funkcióváltozás nem szüntette-e meg azt a „végso” motívumjellegét, mellyel elobbi szerepében bírt? Hogy valóban megszüntette, az már az elobbiekbol is kitunik. Mert a gazdasági motívum, mint végso motívum, csak a termelés egészének szervezetlensége mellett szerepelhet. Csak a szervezetlen termelés mozgatóeroi muködhetnek a természeti erok példájára, mint vak erok, és csak mint ilyenek lehetnek mindennek végso mozgatói; minden ideologikus elem pedig vagy hozzásimul ehhez az általa létrehozott folyamathoz (felépítmény lesz), vagy pedig hatékonyság nélkül szegzodik szembe vele. Ezért puszta ideológia minden nem-gazdasági tényezo a kapitalista társadalomban. Kivétel egyedül az egész kapitalista társadalmi rend szocialista bírálata. Mert ez nem egyes folyamatok helyeslo vagy gáncsoló ideologikus járuléka, hanem az egész leleplezése: a gazdasági folyamat egészének olyan irányú leleplezése, mely leleplezés egyúttal hatékony cselekvés annak megváltoztatására. Ami azonban most megváltozik, az nemcsak a szervezetlenség maga, hanem ezzel egy csapásra a gazdasági élet öncélúsága, végso fokon annak gazdasági motívumok által való vezetettsége. Azáltal, hogy a gazdasági élet a szocializmus irányában szervezodik, a vezetést azok a motívumok ragadják kezükbe, melyek eddig legfeljebb kísérojelenségek lehettek: az ember belso és külso életének emberi és nem-gazdasági motívumoktól való uraltsága. Most már nem lephet meg minket, hogy ilyen körülmények között a gazdasági élet átalakulása erosebben áll éppen a forradalmi tudat eloterében, mint az az ideologikus elem, mely végso fokon mozgatja. Ez a funkcióváltozás a proletariátus gyozelmével szükségszeruen létrejön a tudatokban. Sot a proletariátus tömegeiben még egyenes folytatása a tudatos osztályharcnak; az osztályöntudat lényege mindig a gazdasági érdek tudatosításából állott. Az építomunkára való átmenet - melynek végso mozzanata ez a funkcióváltozás - a közvetlen osztályérdek öntudatát nem is érinti; ennél úgyszólván „tudat alatt” van. Csak a teljes osztályöntudat, mely a közvetlen érdeken túl a proletariátus világtörténeti hivatására eszmél rá, emeli ezt a motívumot, ezt a funkcióváltozást, a proletariátus öntudatába.[4]
Ez a funkcióváltozás teremti meg az új kultúra lehetoségét. Mert a kultúra éppen úgy az ember belso uralma környezete felett, mint ahogy a civilizáció külso uralmát jelenti környezete felett. Ahogy a civilizáció megteremtette ennek az uralomnak eszközeit a természet felett, úgy teremti meg azokat a proletárkultúra a társadalom felett, amelyben éppen a civilizáció és annak eddig legfejlettebb formája, a kapitalizmus, legjobban kifejlesztette volt az ember szolgaságát a társadalommal, a termeléssel, a gazdasági élettel szemben.
Az ember öncélúsága a kultúra szociológiai elofeltétele. Ezt az elofeltételt, amely a kapitalizmust megelozo társadalmakban az uralkodó osztályok számára adva volt, melyet a kapitalizmus mindenkitol elvett, a proletariátus gyozelmének végso fázisa mindenki számára meg fogja teremteni. Az a változás, mely a társadalom egész szerkezetének gyökeres átfordulását jelenti, természetszeruleg mindazokra a jelenségekre vonatkozik, melyeknek kultúraromboló hatásáról a kapitalizmus elemzésénél már megemlékeztünk.
Igy megszunik a termelés megszervezettségével annak forradalmi és forradalmasító mivolta. A konjunktúra létrehozta anarchikus egymásután helyébe, melyet a divat névvel szoktunk jelölni, a szerves folytonosság, az igazi fejlodés lép. Olyan fejlodés, melynek minden egyes mozzanata az elozo mozzanat tárgyi elofeltételeibol szükségszeruen következik. Ahol tehát minden késobbi mozzanat az elobbiben megoldatlanul maradt kérdések megoldását hozza magával, és egyúttal a következo mozzanat számára megoldandó kérdést ad fel. Az ilyen szerves és a dolgok lényegébol (nem pedig a konjunktúrából) folyó fejlodésnek az a szükségszeru kulturális következménye, hogy a kultúra színvonala ismét meghaladja az egyes elszigetelt egyének teljesítoképességét. Az egymás munkájába való belekapcsolódás, az egymás munkájának folytatása – a kultúra másik szociológiai elofeltétele - ismét lehetové válik. Ehhez hozzájárul, hogy mind a kultúra termékei, mind az emberi viszonyok elvesztik árujellegüket. Az áruviszony megszunése visszaadja öncélúságát mindannak, ami a kapitalizmus uralma alatt kizárólag vagy foképpen gazdasági viszonylatban szerepel. A kultúra lehetosége pedig, mint tudjuk, azon alapul, hogy az emberi élet megnyilvánulási formáinak minél nagyobb része minél mélyebben és erosebben váljék öncélúvá, vagy ami ezzel egyet jelent: az ember emberi mivoltát szolgálóvá. Mert a két öncélúság nem zárja ki egymást, sot ellenkezoleg, egymást szolgálja és egészíti ki. Ha valamely termék (ház, bútor stb.) nem mint áru jön létre, hanem úgy, hogy saját szépséglehetoségeit a leheto legmagasabbra fokozza, akkor az ugyanazt jelenti, mintha azt mondjuk, hogy a ház, a bútor stb. az ember emberi mivoltának szolgálatában áll, alkalmazkodik ennek követelményeihez. Nem pedig egy minden emberi követelménytol független gazdasági folyamat hozza oket létre, amelyben ezek a termékek csak mint elvont áruk, az emberek pedig mint - ugyancsak elvont - vevok és eladók szerepelnek. Ezzel egyidejuleg meg kell szunni a kapitalizmus egészségtelen szakszeruségének is. Mihelyt az embereknek a termelésre irányuló mivoltát nem a piacnak szánt elvont vétel vagy eladás törekvése szabályozza, hanem az öncéllá vált termék létrehozásának, illetve élvezésének egységes és az ember egészét megragadó folyamata, a szakszeruség is funkcióváltozáson megy keresztül. Nemcsak osztály mivolta, nemcsak elojogjellege szunik meg a proletárforradalomban, hanem egyúttal az emberi élet lényegétol idegen mivolta is. A termékek öncélúságának létrejöttével ezek önkéntelenül hozzákapcsolódnak az emberi élet egészéhez, az emberi élet végso kérdéseihez. Az ember elszigeteltségének, anarchikus individualizmusának megszuntével az emberi társadalom mind egyéneiben, mind termékeiben szerves egészet alkot, melynek összes részei egymást támogatva és kiegészítve szolgálják egymást és közös céljukat, az ember magasabbrenduségének eszméjét.
Ezzel a célkituzéssel eljutottunk a kérdés lényegéhez. Ha az új társadalom célja egyedül az emberek boldogulásának, jólétének fokozása volna, akkor mindezek a funkcióváltozások nem állanának be, illetve jelentoségük alig lenne számba veheto. Akkor a proletárállam feladata kimerülhetne a termelés és az elosztás megszervezésében, és a gazdasági élet - megváltozott céllal bár - még mindig uralkodna az emberi eszme felett. Akkor természetesen a fejlodés sokkal gyorsabban és egyenesebb vonalban érne el céljához, mint így. Mert akkor a termelés és elosztás helyes megszervezésével a fejlodés célhoz ért volna, míg így vele csak a cél elérésének múlhatatlan lehetoségét teremtette meg. A megvalósulást magát pedig még külön kell az emberiségnek kiküzdenie.
A gazdasági élet átszervezése azonban ennek a célkituzésnek elkerülhetetlen elofeltétele. Nemcsak az elobb felsorolt szociológiai okokból, nem azért, mintha egyedül boldog emberek lennének a kultúrára képesek, hanem az emberi tudat azon sajátos szerkezete miatt, hogy a közvetlen bajok és nyomorúságok, bármennyire alacsonyrenduek legyenek is az emberi lét végso kérdéseihez képest, az - egészen kivételes emberektol eltekintve, az emberi tudatban azokat mindig eltakarják, és nem engedik a felszínre jutni. Hogy egy nagyon egyszeru példával világítsuk meg a helyzetet: tegyük fel, hogy valaki egy nagy tudományos felfedezésen töri a fejét, és közben turhetetlen fogfájása támad; bizonyos, hogy a legtöbb esetben képtelen lesz gondolatsorait folytatni mindaddig, míg a közvetlen bajon segítve nincsen. A kapitalizmus megsemmisítése, a termelés szociális átszervezése, az emberiség egésze számára az összes fogfájások meggyógyítását jelenti. Eltunik az emberek tudatából mindaz, ami oket abban megakadályozza, hogy igazán lényeges kérdéseiknek éljenek: nyitva áll immár tudatuk a lényeg számára. De a példa az átalakulás határait is megvilágítja. Bizonyos, hogy a fogfájásnak el kell múlnia, hogy a gondolatmunka újból felveheto legyen, de az is bizonyos, hogy a fogfájás megszuntével nem magától, nem automatikusan kezdodik meg a munka. Akkor egy új eromegfeszítés, új beállítás, új nekilendülés kell. A dolgozó emberiség sem érkezett még el céljához, ha összes gazdasági nyomorúságai megszuntek, hanem ellenkezoleg, csak annak lehetoségét teremtette meg, hogy friss erovel elinduljon igazi célja felé. A kultúra az ember eszméjének testetöltése. A kultúrát tehát az emberek alkotják, nem a viszonyok teremtik meg. A társadalom bármely átalakulása tehát csak keret, csak lehetoség a szabad emberek öntevékenysége, spontán atkotóereje számára.
Ezért kell a szociológiai vizsgálódásnak a keretek elemzésénél megállnia. Hogy tartalmilag, lényegileg milyen lesz a proletártársadalom kultúrája, azt kizárólag a proletariátus most felszabaduló teremtoeroi fogják meghatározni, melyeket illetoleg minden jóslási kísérlet nevetséges volna. Amit a szociológiai elemzés megtehetett, az nem több, mint annak kimutatása, hogy ezt a lehetoséget a proletártársadalom megteremtette - és hogy ezzel csak a lehetoséget teremtette meg. Minden más részletezés túlmegy az itt lehetséges tudományos vizsgálatok körén; legfeljebb arról lehetne beszélni, hogy lényegénél fogva mik azok a kultúrértékek, amelyeket egy új társadalom a régitol átvehet és folytathat.[5] Mert az ember öncélúságának eszméje, az új kultúra alapgondolata a XIX. század klasszikus idealizmusának öröksége. A kapitalizmus korszakának igazi hozzájárulása a jövo felépítéséhez abban áll, hogy maga teremti meg összeomlásának romjain a jövo felépítésének lehetoségeit. Úgy, ahogy a kapitalizmus maga hozza létre megsemmisítésének gazdasági elofeltételeit, ahogy maga teremti meg a proletárszellemben való megsemmisíto bírálatának szellemi fegyverzetét (Marx viszonya Ricardóhoz), úgy teremti meg itt is, Kant és Fichte filozófiájában, annak az új társadalomnak az eszméjét, mely az o megsemmisülését szükségképpen létrehozni hivatva van.
[1] Marx: Adalékok a közgazdaságtan bírálatához. Szabó Ervin kiadása. 2. 158.
(Vö. Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához. Eloszó. MEM. 13. köt. 7.)
[2] Ezt a folyamatot sokan a gépipar üzemen belüli munkamegosztásával hozzák
kapcsolatba, és úgy állítják be a kérdést, mintha ezért a kapitalizmus bukásával
is meg kellene maradnia. A kérdés maga itt nem tárgyalható, csak megemlítem,
hogy Marx maga másképpen látta. O úgy látta, hogy a társadalmi munka szervezettsége
és az üzemen belüli munkamegosztás fordított arányban állnak egymással: amely
társadalomban az egyik kifejlodött, ott a másik visszafejlodik, és fordítva.
(Elend der Philosophie.) (Vö. A filozófia nyomorúsága. MEM. 4. köt. 144.)
[3] Ennek a társadalmi helyzetnek függvénye a nemzetgazdaságtan mint önálló tudomány.
Mielott ez ki nem fejlodött, nem volt modern értelemben vett gazdaságtudomány
sem - és ennek megszuntével meg kell hogy szunjön az is. Tiszta kapitalista
ideológia tehát a nemzetgazdaságtan törvényeiben örök természettörvényeket látni.
[4] A kétféle osztályöntudatról részletesen írtam A szellemi vezetés kérdése
és a szellemi munkások címu cikkemben. Internationale 5. száma. (Vö. Lukács:
Utam Marxhoz. I. 1971. 198-207.)
[5] Ezzel az érdekes kérdéssel egy késobbi cikkben fogunk foglalkozni.