Rosa Luxemburg:
Társadalmi reform vagy forradalom?
Ennek az írásnak a címe elso pillantásra meglepo lehet. Társadalmi reform vagy forradalom? Ellenezheti-e a szociáldemokrácia a társadalmi reformot? Vagy szembeállíthatja-e a társadalmi forradalmat, a fennálló rend átalakítását, amely végso célja, a társadalmi reformmal? Semmiképpen sem. Ellenkezoleg, a társadalmi reformokért, a dolgozó nép helyzetének még a fennálló rend talaján való javításáért, a demokratikus intézkedésekért vívott mindennapos gyakorlati harc a szociáldemokrácia számára az egyetlen út, amelyen vezetheti a proletár osztályharcot és a végso célra, a politikai hatalom megragadására és a bérrendszer megszüntetésére törekedhet. A szociáldemokrácia számára megbonthatatlan összefüggés áll fenn a társadalmi reform és a társadalmi forradalom között, mivel a társadalmi reformért folytatott harc az eszköze, a társadalom forradalmi átalakítása viszont a célja.
A munkásmozgalom e két mozzanatának szembeállítását Eduard Bernstein elméletében találjuk meg eloször, amelyet „A szocializmus problémái” címu dolgozataiban, a „Die Neue Zeit” 1896-97-es évfolyamaiban és foként „A szocializmus elofeltételei és a szociáldemokrácia feladatai” címu könyvében fejtett ki. Ez az egész elmélet gyakorlatilag kizárólag abba a tanácsba torkollik, hogy a szociális forradalomról, a szociáldemokrácia végso céljáról mondjunk le, a társadalmi reformot pedig, éppen ellenkezoleg, az osztályharc egyik eszközébol a céljává tegyük. Bernstein maga fogalmazta meg a legtalálóbban és a legélesebben nézeteit, amikor ezt írta: „A végso cél, bármi legyen is, számomra semmi, a mozgalom minden.”
De mivel a szocialista végcél az egyetlen dönto mozzanat, amely a szociáldemokrata mozgalmat a polgári demokráciától és a polgári radikalizmustól megkülönbözteti, amely az egész munkásmozgalmat a kapitalista rend megmentésére irányuló értelmetlen foltozgatásból e rendszer ellen, e rendszer megszüntetéséért vívott osztályharccá változtatja, a „társadalmi reform vagy forradalom?” kérdése a bernsteini értelemben a szociáldemokrácia számára egyúttal a „lenni vagy nem lenni?” kérdése. A Bernsteinnel és híveivel folytatott vitában végso soron nem errol vagy arról a harci módról, nem errol vagy arról a taktikáról, hanem a szociáldemokrata mozgalom egész létérol van szó.(1)
Kétszeresen fontos ez a felismerés a munkások számára, mert éppen róluk van itt szó, és az o befolyásukról a mozgalomban, mert az o borüket viszik itt vásárra. A Bernstein által elméletileg megfogalmazott opportunista áramlat a pártban nem más, mint öntudatlan törekvés arra, hogy biztosítsák a pártba átjött kispolgári elemek felülkerekedését, az o szellemükben formálják át a párt gyakorlatát és céljait. A társadalmi reform és a forradalom kérdése a végcél és a mozgalom kérdése, más oldalról a munkásmozgalom kispolgári vagy proletár jellegének a kérdése.(2)
(1)A második kiadásból kimaradt: „A bernsteini elmélet felületes vizsgálatakor
ez túlzásnak tunhet. Nem a szociáldemokráciáról és céljairól beszél-e Bernstein
lépten-nyomon, nem maga ismétli-e többször és kifejezetten, hogy o is a szocialista
végcélra törekszik, csak más formában, nem hangsúlyozza-e nyomatékosan, hogy
a szociáldemokrácia mai gyakorlatát majdnem teljesen elismeri? Természetesen
ez mind igaz. De éppúgy igaz az is, hogy az elmélet fejlodésében és a politikában
minden új irányzat kezdetben mindenkor régire támaszkodik, akkor is, ha belso
magvát tekintve kifejezett ellentétben áll vele, hogy eloször a már meglevo
formákhoz alkalmazkodik, azt a nyelvet beszéli, amelyet elotte beszéltek. Csak
idovel tunik elo az új mag a régi burokból, s találja meg saját formáit, saját
nyelvezetét az új irányzat.
Azt várni a tudományos szocializmus ellenzékétol, hogy kezdettol fogva maga
mondja ki világosan és érthetoen a végso következtetésig belso lényegét, hogy
nyíltan és mereven megtagadja a szociáldemokrácia elméleti alapját, a tudományos
szocializmus hatalmának lebecsülését jelentené. Aki ma szocialistának akar számítani,
ám egyúttal hadat akar üzenni a marxi tannak, az emberi szellem leghatalmasabb
termékének ebben a században, annak azzal kell kezdenie, hogy öntudatlanul hódolatát
fejezi ki e tan elott, miközben mindenekelott saját magát a hívének vallja,
és benne magában keres támpontokat a legyozéséhez, amit csupán továbbfejlesztésének
tüntet föl. Ezért anélkül, hogy ezek a külsoleges formák megtévesztenének bennünket,
ki kell hámoznunk a bernsteini elméletben rejlo magot, s éppen ez sürgetoen
szükséges pártunkban az ipari proletárok széles rétegei számára.
Nem lehet durvább sértéssel, nagyobb becsmérléssel illetni a munkásságot, mint
ezzel a kijelentéssel: az elméleti vita csupán az ”akadémikusok“ dolga. Már
Lassalle megmondta egykor: ”Csak ha tudomány és munkások, a társadalomnak ezek
az ellentétes pólusai, egyesülnek, akkor roppantják össze vaskarjaikban a kultúra
valamennyi akadályát. A modern munkásmozgalom minden hatalma az elméleti felismerésen
alapul.“”
(2)A második kiadásból kimaradt: „Ezért áll éppen a párt proletár tömegének
érdekeben, hogy a legélénkebb és legbehatóbb módon foglalkozzon az opportunizmussal
folytatott jelenlegi elméleti vitával. Amíg az elméleti felismerés csupán egy
maroknyi ”akadémikus“ privilégiuma marad a pártban, addig mindig fenyeget az
a veszély, hogy rossz útra tévedünk. Csak ha a nagy munkástömeg maga vette kézbe
a tudományos szocializmus éles, megbízható fegyverét, akkor fog eltunni minden
múló kispolgári roham, minden opportunista áramlat. Akkor áll a mozgalom is
biztos, szilárd talajon. ”A tömeg megteszi.“ Berlin, 1899. április 1. Rosa Luxemburg.”