Rosa Luxemburg:
Társadalmi reform vagy forradalom?
Ha az elméletek a külvilág jelenségeinek tükörképei az emberi agyban, akkor Eduard Bernstein elméletét tekintve mindenesetre hozzá kell fuznünk - olykor fejük tetejére állított tükörképek. Elmélet a szocializmus bevezetésérol társadalmi reformok segítségével - a német társadalmi reform végleges feledésbe merülése után, a szakszervezeteknek a termelési folyamat fölött gyakorolt ellenorzésérol - az angol gépgyártó munkások veresége után, a szociáldemokrata parlamenti többségrol - a szász alkotmánymódosítás és az általános országgyulési választójoggal szemben elkövetett merényletek után! Ám Bernstein fejtegetéseinek súlypontja véleményünk szerint nem Bernsteinnek a szociáldemokrácia gyakorlati feladatairól vallott nézeteiben rejlik, hanem abban, amit a kapitalista társadalom objektív fejlodésének menetérol mond, amivel persze azok a nézetek a legszorosabban összefüggenek.
Bernstein szerint a kapitalizmus általános összeomlása a kapitalizmus fejlodésével egyre valószínutlenebbé válik, mivel a tokés rendszer egyrészt egyre több alkalmazkodási képességet mutat, másrészt a termelés egyre jobban differenciálódik. A kapitalizmus alkalmazkodási képessége Bernstein szerint eloször abban nyilvánul meg, hogy az általános válságok a hitelrendszer, a vállalkozói szervezetek és a közlekedés, valamint a hírszolgálat fejlodése jóvoltából eltunnek, másodszor abban, hogy a középosztály a termelési ágak állandó differenciálódása, valamint a proletariátus számos rétegének a középosztályba való felemelkedése következtében szívóssá válik, végül, harmadszor abban, hogy a proletariátus gazdasági és politikai helyzete javul a szakszervezeti harc következtében.
A szociáldemokrácia gyakorlati harca számára ebbol az az általános irányelv adódik, hogy tevékenységét nem arra kell irányítania, hogy birtokba vegye a politikai államhatalmat, hanem hogy emelje a munkásosztály helyzetét, s a szocializmust nem társadalmi és politikai válsággal, hanem a társadalmi ellenorzés fokozatos kibovítésével és a szövetkezetiség elvének fokozatos megvalósításával vezesse be.
Maga Bernstein semmi újat nem lát fejtegetéseiben, ellenkezoleg, úgy véli, hogy azok éppúgy megegyeznek Marx és Engels egyes kijelentéseivel, mint a szociáldemokrácia általános eddigi irányzatával. Véleményünk szerint azonban nehezen tagadható, hogy Bernstein nézetei valójában alapveto ellentmondásban állnak a tudományos szocializmus gondolatmenetével.
Ha Bernstein egész revíziója abban volna összefoglalható, hogy a kapitalista fejlodés menete sokkal lassúbb, mint ahogy azt feltételezni szokták, akkor ez valóban csupán a proletariátus mostanáig feltételezett politikai hatalommegragadásának elodázását jelentené, amibol gyakorlatilag legföljebb a harc valami nyugodtabb ütemére következtethetnénk.
De nem ez a helyzet. Bernstein nem a tokés társadalom fejlodésének gyorsaságát kérdojelezte meg, hanem magát a fejlodés menetét, s ezzel összefüggésben a szocialista rendszerbe való átmenetet.
Ha az eddigi szocialista elmélet azt feltételezte, hogy a szocialista átalakulás kiindulópontja egy általános és megsemmisíto válság lesz, akkor véleményünk szerint itt két dolgot kell megkülönböztetni: az elméletben rejlo alapgondolatot és annak külso formáját.
Az alapgondolat abban a feltételezésben áll, hogy a kapitalista rend önmagából, tulajdon ellentmondásai folytán érleli majd meg azt a pillanatot, amikor összeomlik, amikor egyszeruen lehetetlenné válik. Hogy ezt a pillanatot egy általános és megrázó kereskedelmi válság formájában képzelték el, annak bizonyára jó oka volt, ám az alapgondolat szempontjából mégis lényegtelen és mellékes marad.
A szocializmus tudományos indoklása ugyanis, mint ismeretes, a tokés fejlodés három eredményére támaszkodik: mindenekelott a tokés gazdaság növekvo anarchiájára, mely elkerülhetetlenül bukásához vezet, másodszor a termelési folyamat fokozódó társadalmasodására, amely megteremti a jövendo szocialista rend pozitív kiindulási pontjait, és harmadszor a proletariátus erosbödo szervezetére és osztályfelismerésére, mely a küszöbönálló átalakulás aktív tényezojét alkotja.
A tudományos szocializmus nevezett alappillérei közül az elso az, melyet Bernstein kirekeszt. Azt állítja ugyanis, hogy a kapitalista fejlodés nem közeledik általános gazdasági válság felé.
Ám ezzel nem csupán a kapitalista hanyatlás bizonyos formáját veti el, hanem magát e hanyatlást. Kifejezetten ezt mondja: „Mármost azt lehetne válaszolni, hogy amikor a jelenlegi társadalom összeomlásáról beszélnek, akkor eközben többre gondolnak, mint egy általánossá vált és a korábbiakhoz képest megerosödött üzleti válságra, tudniillik a tokés rendszer teljes összeomlására saját ellentmondásai révén.” S erre ezt feleli: „A jelenlegi termelési rendszer megközelítoen egyideju teljes összeomlása nem valószínubbé, hanem valószínutlenebbé válik a társadalom növekvo fejlodésével, mivel ez fokozza egyrészt az alkalmazkodási képességet, másrészt - illetve azzal egyidejuleg - az ipar differenciálódását.”[B]
Ámde akkor fölmerül a nagy kérdés: Miért és hogyan jutunk még el egyáltalán törekvéseink végso céljához? A tudományos szocializmus szemszögébol nézve a szocialista átalakulás történelmi szükségszerusége mindenekelott a tokés rendszer növekvo anarchiájában nyilvánul meg, amely ezt a rendszert kilátástalan zsákutcába is szorítja. Ám ha Bernsteinnel együtt föltételezzük, hogy a tokés fejlodés nem tulajdon hanyatlásának irányában halad, akkor a szocializmus megszunik objektív szükségszeruség lenni. Tudományos indoklásának két talpkövébol akkor már csak a tokés rend másik két eredménye marad: a társadalmasult termelési folyamat és a proletariátus osztálytudata. Bernstein is erre gondol, amikor ezt mondja: „A szocialista gondolatvilág ezzel (az összeomlási elmélet kirekesztésével - R. L.) egyáltalán semmit sem veszít meggyozo erejébol. Mert pontosabban szemügyre véve a dolgot, mi is a régi válságok megszunésének vagy módosulásának általunk felsorolt valamennyi tényezoje? Mind olyan dolgok, melyek egyidejuleg a termelés és csere társadalmasodásának elofeltételei, sot részben kezdetei.”[C]
Ám elegendo egy rövid vizsgálat, hogy bebizonyítsuk, ez is téves következtetés. Miben áll a Bernstein által kapitalista alkalmazkodási eszközöknek nevezett jelenségeknek: a kartelleknek, a hitelnek, a tökéletesített közlekedési eszközöknek, a munkásosztály felemelésének etc. a jelentosége? Nyilvánvalóan abban, hogy megszüntetik vagy legalábbis tompítják a tokés gazdaság belso ellentmondásait, megakadályozzák kibontakozásukat és kiélezodésüket. Igy a válságok kiküszöbölése a termelés és a csere közötti ellentmondásnak kapitalista alapon való megszüntetését jelenti, így a munkásosztály helyzetének részben mint olyannak, részben a középosztályba való felemelése a toke és a munka közötti ellentmondás tompítását jelenti. Mivel tehát a kartellek, a hitelügy, a szakszervezetek stb. megszüntetik a kapitalista ellentmondásokat, tehát a tokés rendszert megmentik a bukástól, a kapitalizmust konzerválják - hiszen ezért nevezi oket Bernstein „alkalmazkodási eszközöknek” -, hogyan lehetnek egyúttal éppúgy a szocializmus „elofeltételei, sot részben kezdetei”? Nyilvánvalóan csak olyan értelemben, hogy jobban kifejezésre juttatják a termelés társadalmi jellegét. De mivel ezt kapitalista formájában konzerválják, megfordítva, e társadalmasult termelés átmenetét a szocialista formába ugyanolyan mértékben fölöslegessé teszik. Ezért csupán fogalmi, nem pedig történelmi értelemben lehetnek a szocialista rend kezdetei és elofeltételei, azaz olyan jelenségek, amelyekrol a szocializmusról alkotott elképzelésünk alapján tudjuk, hogy rokonságban állnak a szocializmussal, de amelyek a szocialista átalakulást valójában nemcsak hogy nem idézik elo, hanem inkább fölöslegessé teszik. A szocializmus indoklásaként ilyenformán csupán a proletariátus osztálytudata marad. Ám adott esetben ez sem a kapitalizmus egyre jobban kiélezodo ellentmondásainak és közelgo hanyatlásának egyszeru szellemi visszfénye - hiszen ettol a hanyatlástól megóvják az alkalmazkodási eszközök -, hanem puszta eszménykép, melynek meggyozo ereje saját, neki tulajdonított tökélyein alapul.
Egyszóval, amit ily módon kapunk, az a szocialista programnak „tiszta megismerés” által való indoklása, azaz egyszeruen szólva idealista indoklás, míg az objektív szükségszeruség, azaz az anyagi-társadalmi fejlodés menete által való indoklás elesik. A revizionista elmélet válaszút elott áll. Vagy továbbra is a kapitalista rend belso ellentmondásaiból következik a szocialista átalakulás, akkor ezzel a renddel együtt fejlodnek ellentmondásai is, s az elkerülhetetlen eredmény valamikor ilyen vagy olyan formában egy összeomlás, de akkor az „alkalmazkodási eszközök” is hatástalanok és az összeomlási elmélet helyes. Vagy az „alkalmazkodási eszközök” valóban képesek elejét venni a tokés rendszer összeomlásának, tehát életképessé tenni a kapitalizmust, tehát megszüntetni ellentmondásait, akkor viszont a szocializmus megszunik történelmi szükségszeruség lenni, s akkor az lehet bármi, ami tetszik, csak nem a társadalom anyagi fejlodésének eredménye. Ez a dilemma egy másikba torkollik: Vagy igaza van a revizionizmusnak a kapitalista fejlodés menetére vonatkozóan, akkor a társadalom szocialista átalakulása utópiává változik, vagy nem utópia a szocializmus, akkor viszont az „alkalmazkodási eszközök” elmélete nem lehet helytálló. That is the question, ez itt a kérdés.
[A] Eduard Bernstein „A szocializmus problémái” címu cikksorozatának („Die Neue
Zeit”, 1896-1897.) ismertetése.
[B] „Die Neue Zeit”, 1897-1898. 18. sz. 555. old.
[C] Uo. 554. old.