Rosa Luxemburg
Társadalmi reform vagy forradalom?
Amint láttuk, a demokrácia sorsa a munkásmozgalom sorsához van kötve. De vajon a demokrácia fejlodése még a legjobb esetben is feleslegessé vagy lehetetlenné teszi-e a proletárforradalmat, értve ezen az államgépezet megragadását, a politikai hatalom meghódítását?
Bernstein úgy dönti el ezt a kérdést, hogy gondosan mérlegeli a törvényes reform és a forradalom jó és rossz oldalait, mégpedig olyan derus nyugalommal, mintha fahéjt és borsot mérne egy fogyasztási szövetkezetben. A fejlodés törvényes menetében az értelem tevékenységét látja, a fejlodés forradalmi menetében az érzelem tevékenységét, a reformmunkában a történelmi haladásnak lassú, a forradalomban gyors módszerét, a törvényhozásban a tervszeru, a forradalmi változásban az elemi erot. (183. old.)
Mármost régi dolog, hogy a kispolgári reformer a világon mindennek látja a „jó” és a „rossz” oldalát, és hogy minden virágágyból csipeget. De ugyanilyen régi dolog az is, hogy a dolgok valóságos menete vajmi keveset törodik a kispolgári kombinációkkal, s a világ minden elképzelheto dolgából a leggondosabban összehordott kis rakás „jó oldalt” egy fricskával a levegobe röpíti. A történelemben valóban azt tapasztaljuk, hogy a törvényes reform és a forradalom muködését mélyebb okok határozzák meg, mint egyik vagy másik eljárás elonyei vagy hátrányai.
A polgári társadalom történetében a törvényes reform a feltörekvo osztály fokozatos megerosödését szolgálta, míg végül ez az osztály elég érettnek érezte magát ahhoz, hogy meghódítsa a politikai hatalmat, felborítsa az egész fennálló jogrendszert, es újat építsen fel. Bernsteinnel, aki a politikai hatalom meghódítása mint blanquista eroszakelmélet ellen mennydörög, megtörténik az a baleset, hogy blanquista számítási hibának tartja azt, ami évszázadok óta az emberi történelem sarkpontja és hajtóereje. Mióta ugyanis léteznek osztálytársadalmak, és történelmünk lényeges tartalma az osztályharc, a politikai hatalom meghódítása ugyanúgy mindenkor valamennyi feltörekvo osztálynak célja volt, mint ahogy minden történelmi idoszaknak ez volt a kiinduló- és végpontja. Ezt látjuk a régi Rómában a parasztságnak a pénztokések és a nemesség ellen vívott hosszú harcaiban, a középkori városokban a patríciusoknak a püspökök elleni és a kézmuveseknek a patríciusok elleni harcaiban, az újkorban a burzsoáziának a feudalizmus elleni harcaiban.
Törvényes reform és forradalom tehát nem tekintheto a történelmi haladás különbözo módszereinek, amelyek a történelem büféjében tetszés szerint éppúgy kiválaszthatók, mint a forró vagy a hideg kolbász, hanem az osztálytársadalom fejlodésének különbözo mozzanatai, amelyek ugyanúgy feltételezik és kiegészítik, de egyben ki is zárják egymást, mint például a Déli-sark és az Északi-sark, mint a burzsoázia és a proletariátus.
A mindenkori törvényes alkotmány pedig csupán a forradalom terméke. Míg a forradalom az osztálytörténelem politikai teremto aktusa, a törvényhozás a társadalom politikai tovább vegetálása. A törvényes reformmunkának nincs a forradalomtól független, saját hajtóereje, minden történelmi idoszakban csak azon a vonalon és addig mozog, ameddig az utolsó átalakuláskor kapott rúgás hajtja, vagy konkrétan szólva: csak az utolsó forradalmi átalakulás által világrahozott társadalmi forma keretében. Ez a kérdés veleje.
Teljesen téves és teljesen történelmietlen elképzelés, hogy a törvényes reformmunka csupán elnyújtott forradalom, a forradalom pedig surített reform. Társadalmi forradalmi átalakulás és törvényes reform nem idotartamuknál, hanem lényegüknél fogva különbözo mozzanatok. A politikai hatalom felhasználásával véghezvitt történelmi forradalmi átalakulások egész titka éppen abban rejlik, hogy a meroben mennyiségi változások új minoségbe csapnak át; konkrétan: egy történelmi korszak, egy társadalmi rend átfordul egy másikba.
Aki tehát a törvényes reform útja mellett foglal állást a politikai hatalom meghódítása és a társadalom forradalmi megváltoztatása helyett és ezzel ellentétben, az valójában nem nyugodalmasabb, biztosabb, lassúbb utat választ ugyanahhoz a célhoz, hanem más célt is, tudniillik egy új társadalmi rend megteremtése helyett csupán lényegtelen módosításokat kíván a régiben. Így a revizionizmus politikai nézeteibol ugyanarra a következtetésre jutunk, mint közgazdasági elméleteibol: alapjában véve nem a szocialista rend megvalósítására törekszenek, hanem csupán a kapitalista rend megreformálására, nem a bérrendszer megszüntetésére, hanem a több vagy kevesebb kizsákmányolásra, egyszóval a kapitalizmus fattyúhajtásainak, nem pedig magának a kapitalizmusnak eltávolítására.
De a törvényes reform és a forradalom funkciójára vonatkozó fenti tételek talán csak az eddigi osztályharcok tekintetében helytállók? Mostantól fogva talán, a polgári jogrendszer kialakulása jóvoltából, a törvényes reform dolga lesz az is, hogy vezesse a társadalmat az egyik történelmi szakaszból a másikba, s az államhatalomnak a proletariátus által való megragadása „tartalmatlan szólam lett”, amint írásának 183. oldalán Bernstein mondja?
Ennek homlokegyenest az ellenkezoje igaz. Miben különbözik a polgári társadalom a régebbi osztálytársadalmaktól, az ókoritól meg a középkoritól? Éppen abban a körülményben, hogy az osztályuralom ma nem „szerzett jogokon”, hanem valóságos gazdasági viszonyokon alapul, hogy a bérrendszer nem jogviszony, hanem meroben gazdasági viszony. Egész jogrendszerünkben nem található meg a jelenlegi osztályuralom törvényes megfogalmazása. S ha vannak ennek nyomai, akkor azok a feudális viszonyok maradványai, mint a cselédtörvény.
Hogyan lehetne tehát „törvényes úton” megszüntetni a bérrabszolgaságot, ha a törvények meg sem említik? Bernstein, aki törvényes reformmunkába akar kezdeni, hogy ezúton véget vessen a kapitalizmusnak, Uszpenszkij orosz rendorének a helyzetébe kerül, aki így meséli el kalandját: „...Gyorsan galléron ragadtam a fickót, hát mi sült ki? Hogy az átkozott fickónak nem volt gallérja!...” Itt van a kutya eltemetve.
„... minden eddigi társadalom az elnyomó és elnyomott osztályok ellentétén nyugodott.” („Kommunista Kiáltvány”) A modern társadalom elobbi idoszakaiban azonban ez az ellentét bizonyos jogviszonyokban fejezodött ki, és éppen ezért bizonyos fokig a kibontakozó új viszonyoknak még a régi keretében adhatott teret. „A jobbágy a jobbágyság idején a kommuna tagjává küzdhette fel magát...” („Kommunista Kiáltvány”) Hogyan? Úgy, hogy a város területén fokozatosan eltuntek mindazok a jogok - a robot, a mortuárium, a ruhatörvény, a fejadó, a házassági kényszer, az örökösödési jog stb. stb. -, amelyeknek összessége a jobbágyságot alkotta.
Ugyanígy „a kispolgár a feudális abszolutizmus járma alatt burzsoává” („Kommunista Kiáltvány”) küzdhette fel magát. Hogyan? Úgy, hogy a céhkötelékeket részben formailag megszüntették, részben ténylegesen meglazították és - amennyire elkerülhetetlenül szükséges volt - fokozatosan átalakították a közigazgatást, a pénz- és hadügyet.
Ha tehát a kérdést nem történetileg, hanem elvontan kezeljük, akkor a régebbi osztályviszonyok között legalábbis elképzelheto egy meroben törvényes reformista átmenet a hubéri társadalomból a polgáriba. De mit látunk valójában? A törvényes reformok ott sem arra szolgáltak, hogy a polgárság számára fölöslegessé tegyék a politikai hatalom megragadását, hanem fordítva, hogy elokészítsék és eloidézzék. A formális politikai és társadalmi átalakulás nélkülözhetetlen volt mind a jobbágyság megszüntetéséhez, mind a feudalizmus eltörléséhez.
Most azonban teljesen más a helyzet. A proletárt nem törvény kényszeríti, hogy befogja magát a tokés igájába, hanem a szükség, a termelési eszközök hiánya. Ám nincs a világon olyan törvény, amely a proletárt a polgári társadalom keretén belül ezekkel az eszközökkel felruházhatná, mert nem törvény, hanem a gazdasági fejlodés fosztotta meg tolük.
Továbbá a bérviszonyon belül a kizsákmányolás ugyancsak nem törvényeken alapul, mert a bérek mértékét nem törvények, hanem gazdasági tényezok szabják meg. S magának a kizsákmányolásnak a ténye sem törvényes rendelkezésen, hanem azon a meroben gazdasági tényen alapul, hogy a munkaero olyan áruként jelenik meg, amelynek egyebek közt megvan az a kellemes sajátsága, hogy értéket termel, mégpedig több értéket, mint amennyit a munkás létfenntartási eszközeiben elfogyaszt. Röviden, a tokés osztályuralom valamennyi alapviszonyát azért nem lehet polgári alapon, törvenyes reformokkal átalakítani, mert ezeket nem polgári törvények hozták létre, és mai alakjukat sem ilyen törvényektol kapták. Ezt Bernstein nem tudja, amikor szocialista „reformot” tervez, de ha nem is tudja, megmondja, amikor könyve 10. oldalán azt írja, hogy „a gazdasági indíték ma szabadon lép fel, azelott hatalmi viszonyokkal és különféle ideológiákkal álcázták”.
De ehhez hozzájárul még valami. A kapitalista rendnek másik sajátsága, hogy benne a jövendo társadalom valamennyi eleme fejlodése során olyan alakot vesz fel, amellyel a szocializmushoz nem közeledik, hanem távolodik tole. A termelésben a társadalmi jelleg egyre nagyobb mértékben jut kifejezésre. De milyen formában? Nagyüzem, részvénytársaság, kartell formájában, ahol a tokés ellentétek, a munkaero kizsákmányolása, leigázása a legmagasabb fokra hágnak.
Katonai téren a fejlodés az általános védkötelezettség kiterjesztéséhez, a szolgálati ido csökkentéséhez, anyagilag tehát a néphadsereghez való közeledéshez vezet. Csakhogy ez a modern militarizmus alakjában jelentkezik, s a katonaállam uralma a nép felett, az állam osztályjellege itt nyilvánul meg a legkirívóbb formában.
A politikai viszonyok terén a demokrácia fejlodése, ha kedvezo talaja van, oda vezet, hogy minden népréteg részt vesz a politikai életben, tehát bizonyos mértékig a „népállam” felé közeledik. Csakhogy ez a polgári parlamentarizmus formájában történik, s ez a forma nem szünteti meg az osztályellentéteket, az osztályuralmat, sot inkább kibontakoztatja és feltárja oket. Minthogy ennek folytán az egész tokés fejlodés ellentmondásokban mozog, ahhoz, hogy a szocialista társadalom magvát ki lehessen hámozni a neki ellentmondó kapitalista burokból, már ez okból is szükség van a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítására és a tokés rendszer teljes megszüntetésére.
Bernstein persze ebbol más következtetésekre jut: ha a demokrácia fejlodése a tokés ellentmondásokat nem gyöngítené, hanem kiélezné, akkor „a szociáldemokráciának arra kellene törekednie, hogy a társadalmi reformokat és a demokratikus intézmények kiszélesítését lehetoleg meghiúsítsa, ha nem akarja megnehezíteni saját dolgát” - válaszolja nekünk (71. old.). Igen, ha a szociáldemokráciának kedve telnék abban, hogy kispolgári módra, értelmetlenül kiválogassa a történelem minden jó oldalát és elvesse rossz oldalait. Csakhogy akkor következetesen általában az egész kapitalizmus „meghiúsítására kellene törekednie”, hiszen változatlanul az a fo gonosz, az állít elébe minden akadályt a szocializmushoz vezeto úton. Valójában a kapitalizmus az akadályok mellett és azokkal egyidejuleg megadja a szocialista program megvalósításának egyedüli lehetoségeit is. De teljesen ugyanez vonatkozik a demokráciára is.
Míg a burzsoázia számára a demokrácia részben fölöslegessé, részben terhessé vált, a munkásosztály számára szükséges és nélkülözhetetlen. Eloször, szükséges, mert olyan politikai formákat (önkormányzat, választójog stb.) hoz létre, amelyek a proletariátusnak kiindulópontul és támaszpontul szolgálnak majd a polgári társadalom átalakítása során. De másodszor, nélkülözhetetlen, mert csak a demokráciában, az érte vívott harcban, a demokratikus jogok gyakorlása során ébredhet a proletariátus osztályérdekeinek és történelmi feladatainak tudatára.
Egyszóval, a demokrácia nem azért nélkülözhetetlen, mert fölöslegessé teszi a proletariátus számára a hatalom meghódítását, hanem megfordítva, mert a hatalom e megragadását éppoly szükségessé, mint egyedül lehetségessé teszi. Amikor Engels az „Osztályharcok Franciaországban” eloszavában revideálta a mai munkásmozgalom taktikáját, és a barikádokkal a törvényes harcot állította szembe, akkor - s ez az eloszó minden sorából kiviláglik - nem a politikai hatalom végleges meghódításának kérdését, hanem a mai mindennapi harc kérdését taglalta, azt, hogy milyen magatartást tanúsítson a tokésállam keretén belül. Egyszóval, Engels az uralom alatt álló, nem pedig a gyozedelmes proletariátusnak adott vezérfonalat.
Ezzel szemben Marxnak az angliai földkérdést érinto ismert mondása, melyre Bernstein szintén hivatkozik, s mely szerint „a legolcsóbb alighanem a földesurak birtokainak felvásárlása lenne”, nem a proletariátusnak a gyozelem elotti, hanem a gyozelem utáni magatartására vonatkozik. Hiszen az uralkodó osztályok „felvásárlásáról” nyilvánvalóan csak akkor lehet szó, ha a munkásosztály van kormányon. Marx tehát itt mint lehetoséget a proletárdiktatúra békés gyakorlását, nem pedig a diktatúrának tokés szociálreformokkal való helyettesítését mérlegelte.
Marx is, Engels is mindenkor kétségtelenül szükségesnek tartotta, hogy a proletariátus megragadja a hatalmat. És Bernstein számára volt fenntartva, hogy a polgári parlamentarizmus baromfiólját tekintse annak a szervnek, amely hivatott a leghatalmasabb világtörténelmi fordulat véghezvitelére: a társadalomnak a tokés formákból szocialista formákba való átvezetésére.
De hiszen Bernstein csupán azzal kezdte elméletét, hogy félti és óva inti a proletariátust attól, hogy ido elott kormányra kerüljön! Bernstein szerint ugyanis ebben az esetben a proletariátusnak a polgári állapotokat teljesen úgy kellene hagynia, ahogyan vannak, s maga szörnyu vereséget szenvedne. Ebbol az aggodalomból mindenekelott az tunik ki, hogy ha a proletariátust a körülmények kormányra juttatnák, Bernstein elméletének csak egy „gyakorlati” útmutatása van számára: feküdjön le aludni. De ezzel minden további nélkül maga kárhoztatja magát olyan felfogásra, amely a küzdelem legfontosabb mozzanataiban tétlenségre, tehát saját ügyének passzív elárulására ítéli a proletariátust.
Egész programunk valóban nyomorúságos papírrongy volna, ha nem volna alkalmas arra, hogy szolgálatot tegyen a harc minden eshetoségére és minden pillanatában, mégpedig azzal, hogy végrehajtjuk, nem pedig azzal, hogy nem hajtjuk végre. Ha programunk megfogalmazza a társadalomnak a kapitalizmusból a szocializmusba vezeto történelmi fejlodését, akkor nyilván meg kell fogalmaznia e fejlodés minden átmeneti szakaszát is, magában kell foglalnia alapvonásait, tehát azt is meg tudja mondani, hogy milyen magatartást kell tanúsítania a proletariátusnak minden pillanatban a szocializmushoz való közeledés érdekében. Ebbol következik, hogy a proletariátus számára egyáltalán nem lehetséges egyetlen pillanat sem, melyben programja cserbenhagyására kényszerülne, vagy amelyben e program ot cserbenhagyhatná.
Ez gyakorlatilag abban a tényben nyilvánul meg, hogy egyetlen pillanat sem lehetséges, melyben az események menete által kormányra jutott proletariátus ne lenne abban a helyzetben és arra kötelezve, hogy bizonyos rendszabályokat foganatosítson programjának megvalósítására, bizonyos átmeneti rendszabályokat a szocializmus értelmében. Azon állítás mögött, hogy a proletariátus politikai uralmának valamely pillanatában a szocialista program esetleg csodöt mond, és megvalósításához semmiféle útmutatást nem ad, öntudatlanul e másik megállapítás rejlik: a szocialista program általában és mindenkor megvalósíthatatlan.
S ha az átmeneti rendszabályok koraiak? E kérdésben a társadalmi átalakulások valódi menetét illeto félreértések sora rejlik.
Az államhatalomnak a proletariátus, vagyis egy nagy néposztály által való megragadása eloször is, nem idézheto elo mesterségesen. Olyan esetektol eltekintve, amikor, mint a Párizsi Kommünben, az uralom nem céltudatos harc eredményeképpen, hanem kivételesen, mint mindenkitol elhagyott, gazdátlan jószág hullott a proletariátus ölébe, a hatalomátvétel elofeltétele a gazdasági és politikai viszonyok meghatározott érettségi foka. Foleg ez különbözteti meg egy „elszánt kisebbség” blanquista államcsínyjeit - amelyek mindig úgy hatnak, mint derült égbol a villámcsapás, és éppen ezért mindig idoszerutlenek - attól, amikor az államhatalmat egy nagy és osztálytudatos néptömeg hódítja meg, amely maga is csak a polgári társadalom kezdodo összeomlásának a terméke lehet, s éppen ezért magában hordja idoszeru megjelenésének gazdasági és politikai igazolását.
Ha tehát a társadalmi elofeltételek szempontjából a politikai hatalom meghódítása a munkásosztály által sohasem történhet „ido elott”, másfelol a politikai hatás, a hatalom megtartása szempontjából ennek szükségképpen „ido elott” kell történnie. Az ido elotti forradalom, mely Bernsteint nem hagyja aludni, Damoklesz kardjaként lóg fejünk felett, s ezen nem segít sem kérés és rimánkodás, sem aggodalom és rettegés. Mégpedig két nagyon egyszeru okból.
Eloször is, teljesen elképzelhetetlen, hogy egy olyan hatalmas forradalmi átalakulás, mint a társadalom átvezetése a tokés rendbol a szocialista rendbe, egy csapásra, a proletariátus egyetlen gyozelmes megmozdulásával menjen végbe. Aki ezt lehetségesnek tartja, megint csak hamisítatlan blanquista felfogásról tesz tanúságot. A szocialista átalakulás hosszú, makacs küzdelmet tételez fel, melyben minden bizonnyal nemegyszer vetik majd vissza a proletariátust úgy, hogy a harc végso eredménye szempontjából eloször szükségképpen „ido elott” kerül majd kormányra.
De másodszor, azért is elkerülhetetlen az államhatalom „ido elotti” megragadása, mert a proletariátusnak ezek az „ido elotti” támadásai éppen maguk is olyan - igen fontos - tényezonek tekintendok, amely megteremti a végleges gyozelem politikai feltételeit, mert a proletariátus csak a hatalomra kerülését kíséro politikai válság folyamán, csak hosszú és makacs harcok tüzében juthat el a politikai érettségnek arra a szükséges fokára, amely majd képessé teszi a végleges nagy fordulatra. Így hát a proletariátusnak a politikai államhatalom ellen intézett „ido elotti” támadásai maguk is fontos történelmi mozzanatoknak bizonyulnak, és hozzájárulnak a végleges gyozelem elokészítéséhez és idopontjának meghatározásához. Ebbol a szempontból az az elképzelés, hogy a dolgozó nép „ido elott” hódítja meg a politikai hatalmat, politikai képtelenség, mely a társadalom mechanikus fejlodésébol indul ki, és az osztályharc gyozelmének idopontjául az osztályharcon kívül és attól függetlenül meghatározott idopontot tételez fel.
De mivel a proletariátus eszerint az államhatalmat csak „ido elott” hódíthatja meg, vagy más szóval, mivel egyszer vagy többször okvetlenül „ido elott” kell meghódítania, hogy aztán véglegesen meghódíthassa, az „ido elotti” hatalomátvétellel való szembehelyezkedés nem egyéb, mint szembehelyezkedés a proletariátusnak általában azzal a törekvésével, hogy megszerezze az államhatalmat.
Mint ahogy minden út Rómába vezet, tehát logikusan ebbol az irányból is arra az eredményre jutunk, hogy az a revizionista javaslat, hogy ejtsük el a szocializmus végcélját, egyértelmu azzal a másik javaslattal, hogy adjuk fel az egész szocialista mozgalmat is.