Written:
Source: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia,
Gondolat Kiadó, 1983.
First Published: Protokoll über die Verhandlungen
des Parteitages der Sozialdemokratischen Partei Deutschlands, Abgehalten zu Stuttgart vom 3. bis 8. Oktober 1898. Berlin 1898.
Translator: Nyilas Vera
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Vollmar keserves szemrehányást tett nekem, hogy én, a mozgalom fiatal újonca, ki akarom oktatni a vén hadastyánokat. Nem így áll a dolog. Fölösleges is volna, mert szilárd meggyozodésem, hogy a veteránok ugyanazon az alapon állanak, mint én. Itt egyáltalán nem az a lényeg, hogy bárkit is kioktassunk, hanem az, hogy egy meghatározott taktikát világosan és egyértelmuen kifejezésre juttassunk. Tudom, hogy a német mozgalomban még meg kell szereznem tiszti vállrojtjaimat; ezt azonban a balszárnyon akarom megtenni, ahol az ellenséggel harcolni, nem pedig a jobbszárnyon, ahol az ellenséggel egyezkedni akarnak. De ha Vollmar tárgyi okfejtésemmel szemben ezt az érvet állítja csatasorba: te zöldfülu, hiszen én a nagyapád lehetnék, akkor ezzel azt bizonyítja, hogy a logikus megokolásoknak fogytán van. Fejtegetései során valóban számos olyan kijelentést tett, amelyek egy veterán szájából legalábbis meglepok. A munkásvédelemrol szóló, Marxtól idézett lesújtó megállapítással szembeszögezem Marxnak egy másik megállapítását, amely szerint Angliában a munkásvédelem bevezetése valósággal a polgári társadalom megmentését jelentette. Vollmar továbbá azt mondotta, hogy hiba a szakszervezetet nem szocialista mozgalomként kezelni, és a trade-unionra utalt. Hát Vollmar semmit sem hallott arról, mi a különbség a régi és az új trade-unionizmus között? Nem tudja, hogy a régi trade-unionisták teljesen a betokosodott polgári álláspontot képviselik? Nem tudja, hogy nem más, mint maga Engels fejezte ki azt a reményét, hogy most haladni fog Angliában a szocialista mozgalom, mert Anglia a világpiacon elvesztette túlsúlyát, és ezzel összefüggésben a trade-union mozgalomnak új utakra kell lépnie? Vollmar a blanquizmus rémképét idézte fel. Nem tudja, mi a különbség blanquizmus és szociáldemokrácia között? Nem tudja, hogy a blanquisták szerint a munkásosztály nevében maroknyi megbízottnak, a szociáldemokrácia szerint pedig magának a munkásosztálynak kell megragadnia a politikai hatalmat? Olyan különbség ez, melyrol nem szabad megfeledkeznie a szociáldemokrata mozgalom veteránjainak. Harmadszor, rám fogta, hogy én eroszakos eszközökért rajongok. Erre én semmi alapot nem adtam sem felszólalásaimban, sem a „Leipziger Volkszeitung” hasábjain Bernstein ellen írt cikkeimben. Homlokegyenest ellenkezo álláspontra helyezkedem, és azt mondom, hogy a gyozelemre vezeto egyetlen eroszakos eszközünk a munkásosztály szocialista felvilágosítása a mindennapos harc folyamán. Okfejtéseim nem kaphattak nagyobb bókot annál a megállapításnál, hogy teljesen magától értetodok. Egy szociáldemokrata számára ennek kétségkívül magától értetodonek kell lennie, de itt, a pártkongresszuson nem mindenki számára magától értetodo ez, például a kompenzációs politikát hirdeto Heine elvtárs számára. Hogyan egyeztetheto ez össze a politikai hatalom meghódításával? Miben állhat ez a kompenzációs politika? Mi a népjogok, demokratikus szabadságjogok erosítését követeljük, o a tokésállam hatalmi eszközeinek erosítését követeli, és ágyúkat követel. Tegyük fel a legkedvezobb esetet, hogy a csereüzletet mindkét fél becsületesen köti és tartja meg, akkor az, amit kapunk, csak papiros. Már Börne megmondta: Nem ajánlom senkinek, hogy valamely német alkotmányra jelzálogkölcsönt vegyen fel, mert valamennyi német alkotmány az ingóságok közé tartozik. Alkotmányos szabadságjogokat harccal, nem egyezséggel kell megszerezni, hogy maradandó értékük legyen. De amit tolünk a tokésállam cserébe kapna, az kemény, brutális valóság. Az ágyúk, a katonák, amelyeket megajánlunk, az objektív anyagi eroviszonyokat a mi rovásunkra módosítják. De nem más, mint Lassalle mondotta: „Valamely ország valóságos alkotmánya nem az írott alkotmányban rejlik, hanem a tényleges hatalmi viszonyban.” A kompenzációs politikának tehát mindig az az eredménye, hogy a viszonyokat javunkra csupán papiroson módosítjuk, ellenfeleink javára azonban az objektív valóságban; hogy a magunk pozícióját alapjában véve gyöngítjük, az ellenfélét pedig erosítjük. Kérdezem, állítható-e arról, aki ezt javasolja, hogy komolyan a politikai hatalom megragadására törekszik? Véleményem szerint azt a felháborodást, amellyel Fendrich elvtárs e törekvés magától értetodoségét hangoztatta, csupán tévedésbol címezte hozzám, alapjában véve Heine ellen irányította; csak annak az éles ellentétnek a kifejezése volt, melybe Heine pártunk proletár lelkiismeretével került, mikor a tokésállammal szemben folytatandó koncessziós politikáról merészelt beszélni.
Itt van aztán Konrad Schmidt kijelentése, amely szerint a tokésuralom anarchiáját szakszervezeti küzdelmekkel és más effélékkel ki lehet küszöbölni. Ha volt valami indítóoka a politikai hatalom megszerzésének szükségességérol szóló programpontnak, akkor ez az a meggyozodés volt, hogy a tokés társadalom talaján nem terem gyógyfu a tokés anarchia megszüntetésére. Napról napra növekszik az anarchia, a munkásosztály szörnyu szenvedése, a létbizonytalanság, a kizsákmányolás, a távolság szegény és gazdag között. Mondhatjuk-e valakirol, aki kapitalista eszközökkel keresi a megoldást, hogy szükségesnek tartja a munkásosztály számára a politikai hatalom megszerzését? Fendrich és Vollmar felháborodása tehát most sem ellenem, hanem Konrad Schmidt ellen irányul. Meg aztán a „Die Neue Zeit”-ban megjelent tudatos kijelentés: „A végcél, bármi legyen is, számomra semmi, a mozgalom minden!” Aki ezt mondja, nem áll a politikai hatalom megszerzése szükségességének álláspontján. Amint látják, pártunkban némely elvtárs nem mozgalmunk végcéljának álláspontjára helyezkedik, és ezért szükséges, hogy ezt világosan és félreérthetetlenül kifejezzük; nagyobb szükség van erre most, mint eddig bármikor. Jégesoként zuhognak ránk a reakció csapásai. A császár legújabb beszédére a vita során kell felelni. Kereken ki kell mondanunk, akár az öreg Cato: Egyébként az a véleményem, hogy ezt az államot le kell rombolni. Végcélunk a politikai hatalom megszerzése marad, s a végcél marad a harc lelke. A munkásosztálynak nem szabad a filozófus dekadens álláspontjára helyezkednie: „A végcél számomra semmi, a mozgalom minden”; nem, megfordítva: maga a mozgalom a végcéllal való összefüggés nélkül, az öncélú mozgalom számomra semmi, a végcél nekünk minden.