Rosa Luxemburg

Az orosz forradalom

Written: 1918
Source: Rosa Luxemburg és az Orosz Forradalom, ELTE, 1983
First Published in Hungarian: Rosa Luxemburg és az Orosz Forradalom, ELTE, 1983
Translator: Fazekas Mariann
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org) 2004
Transcription/HTML: Artur Anyiszonyan / Stevan Gostojić

I.

Az orosz forradalom a világháború leghatalmasabb ténye. Kitörése, példát­lan radikalizmusa, tartós hatása cáfolja leginkább azokat a hazug frázisokat, amelyekkel a hivatalos német szociáldemokrácia kezdetben ideológiailag buzgón leplezte a nemet imperializmus hódító hadjáratát: az orosz cárizmus megdöntésére és az általa leigazott népek felszabadítására hivatott német bajonettek missziójáról szóló frázisokat. Az orosz forradalom hatalmas mérete, megrendítő hatása – amely megrázkódtatta az osztályviszonyokat és felszínre hozta az összes társadalmi és gazdasági problémát, ahogyan következetesen, a belső logika fatalitásával haladt előre a polgári köztársaság első szakaszából a további fázisokba, melyek sorában a cárizmus megdön­tése csupán jelentéktelen epizód, csaknem semmiség maradt – egyértel­műen bizonyítja, hogy Oroszország felszabadulása nem a háború és a cá­rizmus katonai vereségének következménye, nem „a német öklökben levő német szuronyok” érdeme volt, amint ezt a Kautsky szerkesztette Neue Zeit vezércikke ígérte, hanem arra vall, hogy a forradalom Oroszországban mély gyökerekkel rendelkezett és belsőleg teljesen érett volt. A német im­perializmusnak a német szociáldemokrácia ideológiai pajzsa védelmében végrehajtott háborús kalandja nem volt az orosz forradalom előidézője, ha­nem kezdetben egy időre – a forradalom első fellángolása (1911-1913) után meg is szakította a forradalmi folyamatot, majd kitörésekor a leg­nehezebb, legabnormálisabb feltételeket teremtette számára.

Ez a folyamat minden gondolkodó megfigyelő előtt egyben döntő bizonyíték is azon doktrinér teória ellen, amelyet a kormányzó szocialisták pártjával együtt Kautsky is oszt, s amely szerint Oroszország, e gazdaságilag elmaradott és túlnyomórészt agrárország, nem eléggé érett a szocialista forradalomra és a proletariátus diktatúrájára. Ez a teória, amely Oroszország­ban csak polgári forradalmat tart lehetségesnek – és amelyből aztán az oroszországi szocialisták polgári liberalizmussal való koalíciójának taktikája is adódik – egyúttal az orosz munkásmozgalom opportunista szárnyának, az ún. mensevikeknek a teóriája is, Akszelrod és Dan jól bevált vezetése alatt.

Mind az orosz, mind a német opportunizmus tökéletesen egyetért a német kormányszocialistákkal az orosz forradalom ezen alapvető felfogásá­ban, amelyből a taktika részletkérdéseiben való állásfoglalás magától adódik: mindhármuk véleménye szerint, az orosz forradalomnak meg kellett volna állnia annál a stádiumnál, amelyet a német imperializmus hadvezetése a német szociáldemokrácia mitológiája szerint nemes feladatként állított be: a cárizmus megdöntésénél. Ha a forradalom túllépett ezen a stádiumon, ha a proletariátus diktatúráját tekintette feladatának, úgy ez e doktrína sze­rint egyszerűen az orosz munkásmozgalom radikális szárnyának, a bol­sevikoknak a hibája volt, és minden nehézség, amely a forradalom folya­matában jelentkezett, minden zűrzavar, amelynek áldozata lett, éppen e végzetes hiba egyszerű következményének tűnik. Ez a doktrína, amelyet a Vorwaerts, hasonlóképpen Kautskyhoz, a „marxista gondolkodás” gyümölcseként ajánl, elméletileg arra az eredeti „marxista” felfedezésre jut, hogy a szocialista átalakulás minden modern állam nemzeti, úgymond „házi” ügye. Az absztrakt séma homályos ködében persze Kautsky nagyon behatóan tudja ecsetelni a kapitalizmus világgazdasági összefüggéseit, ame­lyek valamennyi modern országból összefüggő organizmust hoznak létre.

Az oroszországi forradalmat – a nemzetközi fejlődés és az agrárkérdés gyümölcsét – lehetetlen megoldani a polgári társadalom kereteiben.

E doktrína gyakorlati következménye az, hogy elhárítja a nemzetközi, elsősorban a német proletariátus felelősségét az orosz forradalom sorsáért, tagadja e forradalom nemzetközi összefüggéseit. A háború és az orosz forradalom menete nem Oroszország, hanem a német proletariátus erőtlenségét bizonyította történelmi hivatásának betöltésére. Az orosz forradalom kri­tikai elemzésének ezt kell teljes világossággal feltárnia. Az orosz forradalom sorsa teljesen a nemzetközi eseményektől függött. Az a tény, hogy a bol­sevikok egészében a proletariátus világforradalmára alapozták politikájukat, éppen a legfényesebb bizonyítéka politikai éleslátásuknak, elvi hűségüknek, politikájuk merészségének. Ebben az a kolosszális ugrás mutatkozik meg, amelyet a kapitalista fejlődés az utolsó évtizedben megtett. Az 1905-1907-es forradalom gyenge visszhangra talált Európában. Ezért ennek a forradalomnak kezdőtőkének kellett maradnia. A folytatás és a megoldás az európai fejlődéshez kapcsolódott.

Világos, hogy nem kritikátlan apológia, hanem csak tüzetes, elmélyült kritika képes az értékeket tapasztalatokká és tanulságokká emelni. Eszelős elképzelés lenne, a munkásosztály diktatúrájának első világtörténelmi kísérletében – mégpedig a legnehezebb feltételek között: egy világégés és imperialista népgyilkolás káoszának kellős közepén, Európa legreakciósabb katonai hatalmának vasmarkú szorításában, a nemzetközi proletariátus teljes csődjének idején, tehát a munkásdiktatúrának ilyen abnormális feltételek melletti kísérletében –, mindabban, ami Oroszországban történt és történhetett, mindenáron a tökéletesség csúcsát látni. Fordítva, a szocialista politika elemi fogalmai és a szükségszerű, történelmi előfeltételeibe való be­pillantás arra a feltevésre késztet, hogy ilyen fatális feltételek mellett a leg­szilárdabb eltökéltség és a legviharedzettebb forradalmi energia sem képes megvalósítani a demokráciát és a szocializmust, hanem csupán ezeket célzó tehetetlen, torz nekifutásra elegendő.

Valamennyi ország szocialistáinak elemi kötelessége ezzel összes mélyreható összefüggésében és hatásában világosan szembenézni, mert csakis ilyen keserű felismerés révén mérhető fel a nemzetközi proletariátus felelősségének teljes súlya az orosz forradalom sorsáért. Másrészt, csak ilyen módon jut érvényre a proletárforradalom egységes folyamatának döntő fontossága, mint olyan alapfeltétel, amely nélkül egy egyedülálló országban a proleta­riátus legteljesebb rátermettsége és legnagyobb áldozata is elkerülhetetlenül és szükségszerűen az ellentmondások és tévedések zűrzavarába bonyolódik.

Bizonyos, hogy az orosz forradalom élén álló bölcs koponyák, Lenin és Trockij, minden egyes döntő lépést csak nagy belső kétségekkel és heves belső vonakodással tesznek meg a tövises, buktatókkal teli úton. Semmi sem állhat tőlük távolabb, mint az, hogy a keserű kényszer és sürgetés nyo­mása alatt, az események kavargó sodrában minden tettüket a szocializmus kiemelkedő példájaként fogadtassák el az Internacionáléval, mint olyanokat, amelyekkel kapcsolatban csak kritikátlan csodálatnak és buzgó utánzásnak van helye.

Éppen ilyen tévedés lenne attól tartani, hogy az orosz forradalom által eddig megtett út kritikai szemlélete az orosz proletariátus tekintélyének és azon igéző példájának veszélyes aláásásához vezet, amely egyedül győzheti le a német tömegek végzetes tétlenségét. Semmi sem lenne visszásabb ennél. A német munkásosztály forradalmi tetterejének a boldog emlékezetű német szociáldemokrácia gyámkodási módszereinek szellemében való újjáéledését soha többé nem varázsolhatja elő valamiféle tömegszuggesztió, a vakhit valamiféle makulátlan autoritása, legyen az a saját „instanciáé” vagy akár az „orosz példáé”. A német proletariátus történelmi cselekvőképessége nem forradalmi „hurráhangulat” megteremtésével, hanem fordítva, csakis a fel­adatok rettenetes komolyságának, teljes bonyolultságának belátásával, csakis a tömegek politikai érettségéből, szellemi önállóságából és kritikai ítélő­képességéből – amelyet a német szociáldemokrácia a legkülönbözőbb ürügyekkel évtizedeken át szisztematikusan elfojtott – születhet meg. Mind a német, mind a nemzetközi proletariátus számára a legjobb felkészülés a jelenlegi helyzetből eredő feladatokra, ha az orosz forradalmat kritikusan, minden történelmi összefüggését figyelembe véve tanulmányozza.

II.

Az orosz forradalom első szakasza, márciusi kirobbanásától az októberi fordulatig, általános lefolyásában pontosan megfelel mind az angol, mind a Nagy Francia Forradalom fejlődési sémájának. Ez a tipikus fejlődési útja mindenütt a polgári társadalom méhében létrejövő forradalmi erők első nagy összeütközésének a régi társadalom korlátaival.

Kibontakozásuk természetesen felfelé ívelő: a mérsékelt kezdetektől a célok mind erőteljesebb radikalizálódásáig, és ezzel párhuzamosan az osz­tályok és pártok koalíciójától a legradikálisabb párt egyeduralmáig.

A kezdet kezdetén, 1917 márciusában, a „kadetok”, azaz a liberális burzsoázia állt a forradalom élén. A forradalmi áradat első általános emel­kedése magával ragadott mindenkit és mindent: a IV. Duma – az állam­csínyből született négyosztályos választójog legreakciósabb produk­tuma – azonnal átalakult a forradalom szervévé. Számos polgári párt, be­leértve a nacionalista jobboldalt is, hirtelen falanxot képezett az abszolu­tizmussal szemben. Az abszolutizmus az első rohamra megbukott, csaknem harc nélkül, mint egy elsorvadt szerv, amelyet csak meg kellett érinteni, hogy végleg lehulljon. Órák alatt szertefoszlott a liberális burzsoázia rövid kísérlete legalább a dinasztia és a trón megmentésére. A fejlődés száguldó menete napok és órák alatt átugrott olyan szakaszokat, amelyek túllépéséhez Franciaországnak egykor évtizedekre volt szüksége. Itt mutat­kozik meg, hogy Oroszország realizálta egy évszázad európai fejlődésének eredményeit, és mindenekelőtt, hogy az 19I7-es forradalom az 1905-1907-es közvetlen folytatása, és nem a német „felszabadítók” aján­déka volt. A folyamat 1917 márciusában közvetlenül ott folytatódott, ahol tíz évvel korábban félbeszakadt. A demokratikus köztársaság rögtön, a for­radalom első rohamának kész, belsőleg érett terméke volt.

Most kezdődött azonban a második, a nehezebb feladat. A forradalom hajtóereje első pillanattól a városi proletariátus tömege volt. Követelései azonban nem merültek ki a politikai demokráciában, hanem a nemzetközi politika égető kérdésére: az azonnali békére irányultak. Ugyanakkor a forradalom támaszkodott a hadsereg tömegeire, amelyek hasonlóképpen azonnali békét követeltek, és a parasztságra, amely az agrárkérdést, a forradalom e sarkpontját, már 1905-ben előtérbe állította. Azonnali béke és föld – ezzel a két célkitűzéssel a forradalmi falanx belső megosztottsága adott volt. Az azonnali béke követelése a legerőteljesebben ellentmondott ama liberális burzsoázia imperialista törekvéseinek, amelynek szóvivője Miljukov volt, a földkérdés pedig a burzsoázia másik szárnya, a junkerek szemében tűnt rémképnek, de – mint az egyházi magántulajdon elleni merénylet – vala­mennyi polgári osztály gyenge pontja volt.

Így a forradalom győzelmének másnapján belső harc kezdődött a két legégetőbb követelésért: a békéért és a földkérdés megoldásáért. A liberális burzsoázia a halogatás és a kibúvók keresésének taktikájába kezdett. A munkástömegek, a hadsereg, a parasztság szorítása mind erőteljesebbé vált. Nyilvánvaló volt, hogy a béke és a föld kérdése összefonódott a köztársaság politikai demokráciájának sorsával is. A polgári osztályok, ame­lyeket a forradalom első hulláma a köztársasági államformáig ragadott, ha­marosan visszafelé kezdtek támaszpontokat keresni, és csendben szervezni kezdték az ellenforradalmat. A Petrográd ellen vezetett kalegyini kozákhadjárat felszínre hozta ezt a tendenciát. Ha ezt a támadást siker koronázza, akkor nemcsak a béke és az agrárkérdés, hanem maga a demokrácia és a forradalom sorsa is megpecsételődött volna. Katonai diktatúra, a proleta­riátussal szembeni rémuralom, majd visszatérés a monarchiához: ezek lettek volna az elmaradhatatlan következmények.

Ezen mérhető le ama taktika utópikus és alapjában reakciós volta, amelyet a Kautsky-féle irányzat orosz szocialistái, a mensevikek követtek.

(Egyenesen bámulatos megfigyelni, hogy a világháború négy éve alatt ez a szorgalmas ember fáradhatatlan írói munkásságával miként üti nyugod­tan és szisztematikusan az egyik elméleti rést a másik után a szocializ­muson: munkája eredményeként a szocializmus olyan szitaként jelenik meg, amelyen egyetlen ép hely sincs. Az a kritikátlan szenvtelenség, amellyel hívei, a hivatalos teoretikusok, szorgos munkáját szemlélik és amellyel újabb és újabb felfedezéseit szemrebbenés nélkül lenyelik, méltó párra talál abban az egykedvűségben, amellyel a Scheidemann és Társai hívei azt szemlélik, miként lyuggatják át a szocializmust ez utóbbiak a gyakorlatban lépésről-lépésre. Valójában mindkét munka teljessé egészül ki, és Kautsky, a marxizmus hivatalos templomszolgája, a háború kitörése óta tulajdonképpen ugyanazt teszi, csak éppen teoretikusan, amit a scheidemannok gyakorlati­lag: 1. az Internacionálé a béke eszköze; 2. leszerelés, Népszövetség, na­cionalizmus; végül 3. demokrácia, nem szocializmus.)

A mensevikek, alaposan beleragadva az orosz forradalom polgári jellegének fikciójába – mivel szerintük Oroszország még nem érett a szocialista forradalomra – kétségbeesetten ragaszkodtak a polgári liberálisokkal való koalícióhoz, azaz azon elemek erőszakolt kapcsolatához, amelyeket a forra­dalmi fejlődés természetes belső menete megosztott és végletesen szembe­állított. Akszelrod és Dan mindenáron azokkal az osztályokkal és pártokkal akart együttműködni, amelyek a legnagyobb veszéllyel fenyegették a forra­dalmat és első vívmányát, a demokráciát.

Ebben a helyzetben a bolsevik irányzatot illeti meg az a történelmi érdem, hogy kezdettől fogva azt a taktikát hirdette és követte vas következetességgel, amely egyedül volt képes megvédeni a demokráciát és előre­vinni a forradalmat. Minden hatalmat a munkás- és paraszttömegeknek, a szovjeteknek – valóban ez volt az egyetlen kiút azokból a nehézségekből, amelyek közé a forradalom került, ez volt az a kardcsapás, amellyel ketté­vágták a gordiuszi csomót, kivezették a forradalmat a szűk szorosból és megnyitották előtte a további, akadálytalan kibontakozás útját.

A lenini párt volt tehát az egyetlen Oroszországban, amely ebben az első periódusban felismerte a forradalom érdekét, ez a párt volt a forra­dalom hajtóereje; tehát ebben az értelemben az egyetlen valódi szocialista politikát folytató párt.

Ez abban is megnyilvánul, hogy a bolsevikok, a forradalom kezdetén minden oldalról támadott, törvényen kívül helyezett, megrágalmazott, üldözött kisebbség, a legrövidebb időn belül a forradalom élére kerültek és zászlajuk alá tudtak gyűjteni minden valóban népi tömeget: a városi prole­tariátust, a hadsereget, a parasztságot, csakúgy, mint a demokrácia forra­dalmi elemeit és a szociálforradalmárok baloldali szárnyát.

Az orosz forradalom valóságos helyzete néhány hónap elteltével a következő alternatívához vezetett: az ellenforradalom győzelme vagy a proletariátus diktatúrája; Kalegyin vagy Lenin. Ez volt az objektív helyzet, amely minden forradalomban nagyon hamar bekövetkezik az első mámor elszállta után. Oroszországban ez a béke és a föld konkrét, égető kérdéseiből adó­dott, amelyekre a „polgári” forradalom keretében nem volt megoldás.

Az orosz forradalom ebben csak megerősítette minden nagy forradalom alapvető tanulságát, amelyek léttörvénye így hangzik: a forradalomnak vagy nagyon gyorsan és határozottan kell előrenyomulnia, vaskézzel le kell győznie minden akadályt és céljait mind magasabbra kell tűznie, vagy na­gyon gyorsan visszavetik a kiindulópontra és az ellenforradalom elfojtja. A forradalom nem ismer megállást, egyhelyben topogást, az egyetlen al­kalommal elért céllal való megelégedést. És aki ezeket a lapos bölcsessé­geket a parlamenti „béka-egér” harcokból át akarja vinni a forradalmi tak­tikára, csak azt bizonyítja, hogy számára a forradalom pszichológiája, léttörvénye éppoly idegen, mint ahogyan minden történelmi tapasztalat hétpecsétes titok.

Lássuk az angol forradalom menetét kitörésétől, 1642-től. Miként a dolgok logikája arra vezetett, hogy a presbiteriánusok pálfordulásai, a tétova háború a royalista hadsereg ellen, amelyben a presbiteriánus vezetők szándékosan elkerülték a döntő ütközetet és az I. Károly fölötti győzelmet, először kikerülhetetlenül szükségessé tették, hogy az independensek kiűzzék őket a parlamentből és magukhoz ragadják a hatalmat, éppígy folyt ez to­vább az independens hadseregen belül: következtek a katonák alsó-kispol­gári tömegei, a Lilburn-féle „egyenlősítők”, akik az egész independens moz­galom ütőerejét képezték, majd végül a katonatömegek proletár elemei, a legradikálisabb társadalomfelforgatók, akik a demokratikus „egyenlősítők” pártjának kovászát alkották, és a „digger” mozgalomban találták meg ön­kifejezésüket.

A forradalmi proletár elemeknek a katonatömegekre gyakorolt szellemi hatása és a demokratikus katonatömegeknek az independens párt polgári felső rétegére gyakorolt nyomása nélkül nem jutottak volna el a „hosszú parlament” presbiteriánusoktól való „megtisztításáig”, sem a gavallérok had­seregével és a skótokkal folytatott háború győzelmes befejezéséhez, sem I. Károly peréhez és kivégzéséhez, sem a Lordok Házának megszüntetéséhez és a köztársaság kikiáltásához.

Hogyan történt ez a Nagy Francia Forradalomban? Itt négyéves harc után a jakobinus hatalomátvétel bizonyult az egyetlen eszköznek a forra­dalom vívmányainak megvédésére, a köztársaság megvalósítására, a feuda­lizmus szétzúzására, a belső és külső védelem megszervezésére, az ellenfor­radalmi konspiráció elfojtására, a forradalmi hullám kiterjesztésére Fran­ciaországból egész Európára.

Kautsky és orosz elvbarátai, akik az orosz forradalom első szakaszának „polgári jellegét” akarták megőrizni, pontos tükörképei azoknak a múltszázadi német és angol liberálisoknak, akik a Nagy Francia Forrada­lomban megkülönböztették az ismert két szakaszt: az első, a girondista fázis a „jó” forradalom, a „rossz” pedig a jakobinus fordulat. A sekélyes libe­rális történelemfelfogás természetesen képtelen megérteni, hogy a „szer­telen” jakobinusok hatalomátvétele nélkül hamarosan a girondista szakasz tétova féleredményeit is maguk alá temették volna a forradalom romjai, és hogy a jakobinus diktatúrával szemben a valóságos alternatíva – amelyet 1793-ban a történelmi fejlődés kérlelhetetlen menete felvetett – nem a „mérsékelt” demokrácia volt, hanem – a Bourbon-restauráció! Az „arany középutat” éppígy egyetlen forradalomban sem lehet megőrizni; a forra­dalom természeti törvénye gyors döntést követel: vagy töretlenül halad előre a történelmi folyamat a legszélső pontig, vagy saját nehézkedési ere­jénél fogva visszahull ismét a kiinduló mélységbe és menthetetlenül magával rántja mindazokat, akik félúton, gyenge erőikkel fel akarták tartóztatni.

Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy minden forradalomban csakis azok a pár­tok képesek magukhoz ragadni a vezetést és a hatalmat, amelyeknek van bátorságuk kiadni az előremutató jelszót és levonni ennek minden konzek­venciáját. Ez megmagyarázza az orosz mensevikek, Dan, Cereteli stb. szá­nalmas szerepét, akiket – kezdeti, óriási tömegbefolyásuk ellenére, hosszabb ingadozásuk után, mivel kézzel-lábbal tiltakoztak a hatalom és a felelősség átvétele ellen – dicstelenül lesöpörtek a színpadról.

Lenin pártja volt az egyetlen, amely megértette egy valóban forradalmi párt parancsát és kötelességét, s amely a „Minden hatalmat a proletariátus­nak és a parasztságnak” jelszóval biztosította a forradalom előrehaladását.

(Ezzel a bolsevikok megoldották a „néptöbbség” nevezetes kérdését, amely ősidők óta lidércnyomásként nehezedik a német szociáldemokra­tákra, akik a parlamenti kretenizmus megrögzött növendékeiként a par­lamenti gyerekszobából egyszerűen átviszik a forradalomra a házisütésű bölcsességet: ha valamit érvényesíteni akarunk, először többségben kell lenni. Tehát a forradalomban is: először toborozzunk „többséget”. A forra­dalom valódi dialektikája azonban a feje tetejére állítja ezt a parlamenti va­kondbölcsességet: nem a többségen át vezet az út a forradalmi taktikához, hanem a forradalmi taktika vezet a többséghez. Csak egy vezetni, azaz elő­relendíteni képes párt szerez híveket a viharban. Az a határozottság, amellyel Lenin és elvtársai a döntő pillanatban kiadták az egyetlen előremutató jelszót: „Minden hatalmat a proletariátusnak és a parasztoknak!” szinte egyetlen éjszaka alatt üldözött, megvetett, „illegális” kisebbségből, amelynek vezetői Marat-hoz hasonlóan pincékben voltak kénytelenek bujkálni, a hely­zet abszolút uraivá tette őket.)

A bolsevikok a hatalom megragadásának céljaként rögtön megfogalmazták a teljes és legmesszebbmenő forradalmi programot is: nem a polgári demokrácia esetleges biztosítását, hanem a proletariátus diktatúráját a szo­cializmus megvalósítása céljából. A bolsevikok azzal szereztek elévülhetetlen történelmi érdemet, hogy először proklamálták a szocializmus végcéljait a gyakorlati politika közvetlen programjaként.

Amit egy párt történelmi órákban bátorságban, tetterőben, forradalmi éleslátásban és következetességben felmutathat, azt Lenin, Trockij és elv­társaik bőven teljesítették. A bolsevikok képviselték mindazt a forradalmi becsületet és akcióképességet, ami a nyugati szociáldemokráciából hiány­zott. Októberi felkelésük nemcsak az orosz forradalom tényleges megmen­tése, hanem a nemzetközi szocializmus becsületének helyreállítása is volt.

III.

A bolsevikok az angol egyenlősítők és a francia jakobinusok történelmi örökösei. De a konkrét feladat, ami a hatalom megragadása után az orosz forradalomban osztályrészükül jutott, összehasonlíthatatlanul nehezebb volt, mint történelmi elődeiké. (Az agrárkérdés jelentősége. Már 1905-ben. Az­után a III. Dumában jobboldali parasztok! Parasztkérdés és honvédelem, hadsereg.) A föld közvetlen, azonnali, parasztok által történő kisajátí­tásának és felosztásának jelszava bizonyára a legrövidebb, legegyszerűbb, legtömörebb formula volt arra, hogy két dolgot elérjenek: szétzúzzák a nagybirtokrendszert és a parasztokat azonnal a forradalmi kormányhoz fűzzék. A proletár-szocialista kormány megerősítését szolgáló politikai in­tézkedésként ez kitűnő taktika volt. Ez az intézkedés azonban kétélűnek bizonyult: fonákja az volt, hogy a föld közvetlen paraszti birtokbavételének semmi köze a szocialista gazdálkodáshoz.

Az agrárviszonyok vonatkozásában a gazdasági viszonyok szocialista átalakítása két dolgot feltételez. – Először, a nagybirtoknak, a mezőgazdasági termelési eszközök és módszerek azon, technikailag haladó koncentráció­jának nacionalizálását, amely vidéken egyedül szolgálhat a szocialista ter­melési mód kiindulópontjául. Mivel a kisparaszttól természetesen nem kell elvenni a parcelláját, és nyugodtan a tetszésére lehet bízni, hogy a társadalmi üzem előnyei önkéntesen meggyőzzék először a szővetkezesítés útjáról és végül a szocialista közös üzembe való bekapcsolódásról, a mező­gazdaságban minden szocialista gazdasági reformot magától értetődően a nagy- és középbirtokkal kell kezdeni. Itt a szocialista gazdasági reformnak a tulajdonjogot mindenekelőtt a nemzetre, vagy ami a szocialista kormány­zatnál ugyanaz, az államra kell átruháznia, mert csak ez biztosítja annak lehetőségét, hogy a mezőgazdasági termelést nagy, összefüggő, szocialista szempontok szerint szervezzék.

Másodszor azonban, ezen átalakítás egyik előfeltétele, hogy megszűnjék a mezőgazdaság és az ipar különválása, a polgári társadalom e jellegzetes vo­nása, hogy a kettő kölcsönhatása és egybeforrása, mind az agrár-, mind az ipari termelés egységes szempontok szerinti, átfogó kialakítása lehetővé váljék. Bármilyen is a gyakorlati gazdálkodás jellege: akár városi közössé­gekből – ahogyan egyesek javasolják –, akár az állami centrumból ki­induló: mindenképpen előfeltétel az egységesen végrehajtott, a központból bevezetett reform, és ennek előfeltétele a föld nacionalizálása. A nagy- és középbirtokok nacionalizálása, az ipar és a mezőgazdaság egyesítése – ez minden szocialista gazdasági reform két alapvető szempontja, amely nélkül nincs szocializmus.

S hogy a szovjet kormány Oroszországban ezeket az erőszakos refor­mokat nem hajtotta végre – ki vetheti a szemére! Rossz tréfa volna azt követelni vagy elvárni Lenintől és elvtársaitól, hogy uralmuk rövid ideje alatt, a belső és külső harcok vad örvényében, körös-körül számtalan ellen­ségtől szorongatottan, a szocialista átalakulás egyik legnehezebb, sőt nyu­godtan állíthatjuk: a legnehezebb feladatát megoldják vagy akár csak hozzá­kezdjenek. Még nekünk is, ha egyszer hatalomra jutunk, itt Nyugaton és kedvezőbb feltételek mellett, néhány fogunk bele fog törni ebbe a kemény dióba, amíg kilábalunk az óriási feladat legsúlyosabb, ezerszeresen összetett nehézségeiből!

Egy hatalomra jutott szocialista kormánynak egyet mindenesetre meg kell tennie: olyan intézkedéseket kell foganatosítania, amelyek az agrár­viszonyok későbbi szocialista reformja alapvető feltételeinek irányába hat­nak; vagy legalább mindent el kell kerülnie, ami az ilyen intézkedésekhez vezető utat eltorlaszolná.

A bolsevikok által kiadott jelszó: a föld paraszti birtokbavétele és felosztása, éppen az ellenkező irányba kellett hogy hasson. Ez nemcsak nem szocialista intézkedés, hanem elvágja azt az utat is, amely szocialista intézkedésekhez vezet, s az agrárviszonyok szocialista értékű átalakítása elé legyőzhetetlen akadályokat gördít.

A földek paraszti kisajátítása Leninnek és elvtársainak rövid és lapidáris jelszavára – „Menjetek és foglaljátok el a földeket!” – hirtelen és kaotikus módon a nagybirtok paraszti földbirtokká alakításához vezetett. Amit megteremtettek, nem társadalmi tulajdon, hanem új magántulajdon, mégpedig a nagy magántulajdon felparcellázása közép- és kistulajdonná, a relatíve ha­ladó nagyüzem szétaprózása primitív kisüzemmé, amely a fáraók korából származó technikai eszközökkel dolgozik. Mi több: ezzel az intézkedéssel és végrehajtásának kaotikus, tisztán önkényes módjával nem szüntették meg a tulajdonbeli különbségeket vidéken, csak tovább erősítették azokat. Bár a bolsevikok felszólították a parasztokat, alakítsanak parasztbizottságokat, hogy a nemesi földek birtokbavétele valamiképpen kollektív akcióvá váljék, de világos, hogy ez az általános tanács a konkrét gyakorlatban és a vidék tényleges hatalmi viszonyaiban semmi változást sem hozott. Akár bizott­ságokkal, akár azok nélkül, a gazdag parasztok és uzsorások, akik a falusi burzsoáziát képezték és minden orosz faluban a kezükben tartották a tényleges helyi hatalmat, az agrárforradalom biztos haszonélvezői lettek. Nem kell túl sok fantázia ahhoz, hogy bárki megállapíthassa, a föld fel­osztásának eredményeként a parasztságban meglevő szociális és gazdasági egyenlőtlenséget nem számolták fel, hanem növelték, az osztályellentéteket felerősítették. Az erőviszonyok ezen eltolódása azonban döntően a proletár és szocialista érdekek rovására ment végbe.

Lenin beszélt az iparban szükséges centralizációról, a bankok, a kereskedelem és az ipar nacionalizálásáról. Miért nem a földek nacionalizálásáról? Itt, éppen ellenkezőleg, decentralizáció és magántulajdon áll.

Lenin agrárprogramja a forradalom előtt más volt. A fenti jelszót át­vették a sokat támadott eszerektől, vagy helyesebben a parasztság spontán mozgalmától.

Annak érdekében, hogy az agrárviszonyokba szocialista alapelveket vigyenek, a szovjet kormány megkísérelte, hogy proletárokból – többnyire városi munkanélküli elemekből – agrárkommunákat hozzon létre. Eleve könnyen belátható, hogy ezeknek a törekvéseknek az eredménye, az agrárviszonyok teljes köréhez mérten, szükségképpen elenyészően csekély maradt, a kérdés megítélését egyáltalán nem befolyásolja. (Gabonamonopólium prémiumokkal. Most, post festum, akarják bevinni az osztályharcot a fa­luba.) Miután a nagybirtokot, a szocialista gazdaság számára legmegfele­lőbb kiindulási pontot kisüzemekre tördelték szét, most kis alapegységekből szocialista mintaüzemeket kísérelnek meg felépíteni. Az adott viszonyok között ezek a kommunák csak kísérletként, nem pedig átfogó szocialista reformként értékelhetők.

Korábban a szocialista reform vidéken legfeljebb a nemesi és kapitalista nagybirtokosok szűk kasztjának és a gazdag falusi burzsoázia vékony réte­gének ellenállásával találta szemben magát, amelynek kisajátítása a forra­dalmi tömeg számára gyerekjáték. Most, a „birtokbavétel” után, a mezőgaz­daság társadalmasításával ellenségként áll szemben a birtokos parasztság rendkívüli méretűre növekedett és megerősödött tömege, amely újonnan szerzett tulajdonát foggal-körömmel védi mindenfajta szocialista merénylet­tel szemben. Most a mezőgazdaság jövőbeni szocializálásának kérdése, azaz egyáltalán a termelés Oroszországban, a városi proletariátus és a paraszti tömegek közötti ellentét és harc kérdésévé vált. Ennek az ellentétnek a ko­molyságát bizonyítja a parasztoknak a városokkal szembeni bojkottja: visszatartják az élelmiszert, hogy így uzsoraüzleteket köthessenek, éppen úgy, mint a porosz junkerek. A francia parcellás paraszt a Nagy Francia Forradalom legderekabb védelmezőjévé vált, mert az neki juttatta az emig­ránsok elkobzott földjeit. Napóleon katonájaként győzelemre vitte Fran­ciaország zászlaját, lerohanta egész Európát és egyik országban a másik után rombolta szét a feudalizmust. Lenin és barátai hasonló hatást remélhettek agrárjelszavuktól. De az orosz paraszt, miután a földet saját szakállára bir­tokba vette, álmában sem gondolt arra, hogy megvédelmezze Oroszországot és a forradalmat, amelynek a földet köszönhette. Konokul ragaszkodott új tulajdonához és átengedte a forradalmat ellenségeinek, az államot a szét­hullásnak, a városi proletariátust az éhségnek.

A lenini agrárreform a szocializmus ellenségeinek új, hatalmas népré­tegét teremtette meg vidéken, amelynek ellenállása veszélyesebb és szívó­sabb lesz, mint amilyen a nemesi nagybirtokosoké volt.

Részben a bolsevikok is vétkesek abban, hogy a katonai vereség Oroszország összeomlásához és széteséséhez vezetett. A helyzet objektív nehézségeit a bolsevikok maguk is nagymértékben kiélezték azon jelszavukkal, amelyet politikájuk előterébe toltak: ez pedig a nemzetek úgynevezett önrendelkezési joga, vagy, amit a valóságban ez a frázis takar: Oroszország állami széthullása. A doktrinér nyakassággal újra és újra proklamált formula az orosz birodalom különböző nemzetiségeinek azon jogáról, hogy saját sor­sukról önállóan döntsenek, „egészen az Oroszországból való állami kiválá­sig”, Leninnek és elvtársainak sajátos harci felhívása volt a Miljukov és Kerenszkij-féle háború elleni oppozíciójuk idején, belpolitikájuk tengelyét képezte az októberi fordulat után, és a bolsevikok egész platformját jelen­tette Breszt-Litovszkban, az egyetlen fegyverüket, amelyet a német im­perializmus hatalmi helyzetével szembe tudtak szegezni.

Ebben a nyakasságban és szigorú következetességben, amellyel Lenin és elvtársai e jelszóhoz ragaszkodtak, az a meghökkentő, hogy ez mind poli­tikájuk egyébként kimondott centralizmusával, mind azzal a magatartással kiáltó ellentmondásban áll, amelyet az egyéb demokratikus alapelvekkel szemben foglaltak el. Míg az Alkotmányozó Gyűléssel, az általános választó­joggal, a sajtó- és gyülekezési szabadsággal, röviden a néptömegek demokra­tikus szabadságjogainak egész apparátusával szemben – amelyek együttvéve képezték Oroszországban az „önrendelkezési jogot” – hűvös megvetést ta­núsítottak, a nemzetek önrendelkezési jogával úgy foglalkoztak, mint a de­mokratikus politika ékszerével, amelynek kedvéért a reális kritika vala­mennyi praktikus szempontjának hallgatnia kellene. Míg az Alkotmányozó Gyűlésről tartott szavazás – a világ legdemokratikusabb választójoga alap­ján, egy népköztársaságban lezajlott népszavazás – a legkevésbé sem hatott rájuk, és nagyon józan kritikai megfontolások vezették őket, amikor a népszavazás eredményeit semmisnek nyilvánították, Bresztben ugyan­akkor úgy védelmezték Oroszország idegen nemzetiségeinek „népszavazását” állami hovatartozásukról, mint minden szabadság és demokrácia igazi pallá­diumát, mint a népakarat igazi lényegét és mint a legmagasabb, legdöntőbb fokot a nemzetek politikai sorsának kérdésében.

Az itt feszülő ellentmondás annál inkább érthetetlen, mivel az egyes országok politikai életének demokratikus formájában – mint ezt még látni fogjuk – tulajdonképpen a szocialista politika legbecsesebb, elengedhetetlen alapelvéről van szó, míg a híres „nemzetek önrendelkezési joga” semmi más, mint üres kispolgári frazeológia és humbug.

Mit is jelent a valóságban ez a jog? A szocialista politika ABC-jéhez tartozik, hogy a szocializmus, mint az elnyomás minden fajtáját, megszün­teti az egyik népnek a másik általi elnyomását is.

Ha mindennek ellenére olyan józan politikusok, mint Lenin, Trockij és elvbarátaik, akiket az utópista frazeológia minden fajtája, mint pl. leszere­lés, Népszövetség stb. csak ironikus vállvonogatásra késztet, ezúttal éppen ugyanezen kategóriák közül egy üres frázist tesznek vesszőparipájukká, ak­kor ez – véleményünk szerint – egyfajta opportunizmusból történt. Lenin és elvtársai nyilvánvalóan arra számítottak, hogy nincs biztonságosabb esz­köz az orosz birodalom kebelén belüli sokféle, idegen nemzetiséget a forra­dalom ügye, a szocialista proletariátus mellé állítani, mint biztosítani számukra a forradalom és a szocializmus nevében a legrendkívülibb, legkorlátlanabb szabadságot a saját sorsuk feletti döntésben. A nemzetiségi kérdésben a bolsevikok ugyanazt a politikát alkalmazták, mint az orosz pa­rasztokkal szemben. A parasztság földéhségét a nemesi birtokok közvetlen birtokbavételére felhívó jelszóval akarták kielégíteni, és ez sorakoztatta volna fel a parasztságot a forradalom és a proletár kormányzat zászlaja alá. Sajnos mindkét esetben tökéletesen hibás volt a számítás. Míg Lenin és elv­társai nyilvánvalóan azt várták, hogy az „egészen az állami különválásig ter­jedő” nemzeti szabadság védelmezőiként Finnországot, Ukrajnát, Lengyel­országot, Litvániát, a balti és a kaukázusi államokat stb. az orosz forrada­lom hű szövetségeseivé teszik, átéltük a fordított színjátékot. Egyik „nem­zet” a másik után arra használta fel frissen ajándékba kapott szabadságát, hogy az orosz forradalom halálos ellenségeként szövetkezzen a német imperializmussal, és annak védelme alatt maga vigye az Oroszországra zúduló ellenforradalom zászlaját.

Mintapéldája ennek ama breszti közjáték Ukrajnával, amely ezeknek a tárgyalásoknak és a bolsevikok egész bel- és külpolitikai helyzetének döntő fordulatát okozta. Finnország, Lengyelország, Litvánia, a balti álla­mok, a kaukázusi népek magatartása a legmeggyőzőbb módon bizonyítja, hogy itt nem esetleges kivétellel, hanem tipikus jelenséggel van dolgunk.

Persze valójában ezekben az esetekben nem a „nemzetek” folytatták ezt a reakciós politikát, hanem csak a polgári és kispolgári osztályok, ame­lyek – legélesebb ellentétben saját proletár tömegeikkel – a „nemzeti önrendelkezési jogot” saját ellenforradalmi osztálypolitikájuk eszközévé változtatták. De – s ezzel egyenesen a kérdés csomópontjához jutunk el – éppen abban van e nacionalista frázis utópikus-kispolgári jellege, hogy az osztálytársadalom rideg valóságában, főként a rendkívül kiélezett ellentétek idején, egyszerűen a polgári osztályuralom eszközévé változik. A bolsevi­koknak az önmaguk és a forradalom számára okozott hatalmas károk árán kellett meggyőződniük arról, hogy a kapitalizmus uralma alatt nincs „nem­zeti” önrendelkezési jog, hogy az osztálytársadalomban a nemzet minden osztálya másként törekszik „önrendelkezni”, hogy a polgári osztályok számára a nemzeti szabadság szempontjai háttérbe szorulnak az osztály­uralom szempontjai mögött. A finn polgárság, hasonlóan az ukrán kispol­gársághoz, teljesen egységes volt abban, hogy előnyben részesítse a német erőszakuralmat a nemzeti szabadsággal szemben, ha ez utóbbi a „bolsevizmus” veszélyeivel van összekötve.

Az a remény, hogy e reális osztályviszonyokat valamiféle „népszavazással” – ami körül Bresztben minden forgott – ellentétükbe fordítsák át, és a forradalmi néptömegekben bízva többséget érjenek el az orosz forrada­lommal való szövetségre – ha ezt Lenin és Trockij komolyan gondolták – érthetetlen optimizmus volt. Ha ez csupán taktikai tőrdöfést jelentett volna a német erőszakpolitikával vívott párbajban, akkor veszélyes játék volt a tűzzel. Ezek a sokat emlegetett népszavazások, ha sort kerítenek rájuk a határszéli tartományokban, valószínűleg a német okkupáció nélkül is min­denütt olyan eredményre vezetnek, amelyben a bolsevikoknak nem sok öröme telt volna, tekintettel a paraszt tömegeknek és a még indifferens pro­letárok széles rétegeinek adott szellemi szintjére, a kispolgárság reakciós ten­denciáira és a burzsoázia által ezer eszközzel befolyásolt szavazatokra. Ha a nemzeti kérdésről tartott népszavazások dolgában megdönthetetlen szabály­ként érvényesülhet, hogy az uralkodó osztályok – amennyiben nem felel meg nekik – meg tudják akadályozni megtartásukat, vagy – ahol mégis népszavazásra kerülne sor – minden eszközzel és praktikával képesek be­folyásolni az eredményeket, akkor azt is kieszközlik, hogy népszavazással semmiféle szocializmushoz ne juthassunk el.

Az, hogy a nemzeti törekvések és különválási tendenciák kérdését a forradalmi harcok közepette egyáltalán felvetették és a breszti békével előtérbe tolták, sőt egyenesen a szocialista és forradalmi politika jelszavának tüntet­ték fel, a legnagyobb zavart okozta a szocializmus soraiban, és éppen a határmenti országokban ingatta meg a proletariátus helyzetét. Finnországban a szocialista proletariátusnak – amióta Oroszország zárt forradalmi falanxá­nak részeként harcolt – már uralkodó hatalmi pozíciója volt, birtokolta a többséget a Parlamentben, a hadseregben, tehetetlenségre kárhoztatta a bur­zsoáziát: a helyzet ura volt az országban. Az orosz Ukrajna, az évszázad elején, amikor még nem találták fel az „ukrán nacionalizmus” bolondságait és Lenin sem vesszőparipáját az „önálló Ukrajnáról”, az orosz forradalmi mozgalom fellegvára volt. Onnan, Rosztovból, Ogyesszából, a Donyec-medencéből indultak ki 1902-től 1904-ig a forradalom első lávafolyamai, és lángtengerré változtatták egész Dél-Oroszországot, így készítve elő az 1905-ös felkelést; ugyanez ismétlődött meg a mostani forradalomban, amelyben a délorosz proletárok alkották a proletár falanx elitjét. Lengyel­ország és a balti államok voltak 1905 óta a forradalom legerősebb és leg­biztosabb gócai, amelyekben uralkodó szerepet játszott a szocialista prole­tariátus.

Hogyan került sor arra, hogy ezen országok mindegyikében hirtelen az ellenforradalom győzött? A nacionalista mozgalom éppen azzal bénította meg a proletariátust és azzal szolgáltatta ki a határmenti országok nemzeti burzsoáziájának, hogy elszakította a proletárokat Oroszországtól. A bolse­vikok, ahelyett, hogy a tiszta osztálypolitika szellemében, amelyet egyéb­ként képviselnek, a birodalom minden területén a forradalmi erők legszilár­dabb összefogását tűzték volna ki célul, ahelyett, hogy foggal-körömmel védték volna az orosz birodalom területének mint forradalmi területnek in­tegritását, ahelyett, hogy az orosz forradalom területein minden nemzet proletariátusának összetartozását és elválaszthatatlanságát a politika legfőbb parancsaként szembeállították volna minden nacionalista különválási törek­véssel, éppen fordítva cselekedtek. Az „önkormányzattól egészen az állami különválásig” bombasztikus nacionalista frazeológiájával a lehető legkívána­tosabb, legpompásabb ürügyet, voltaképpen lobogót szolgáltattak minden határmenti állam burzsoáziájának ellenforradalmi mozgalma számára. Ahe­lyett, hogy a peremállamokban óvták volna a proletárokat mindenfajta sze­paratizmustól mint tisztán polgári kelepcétől (és hogy a szeparista törekvé­seket vaskézzel – amelynek alkalmazása ebben az esetben valóban a pro­letárdiktatúra érdekében és szellemében történt volna – csírájában elfojt­ják), a bolsevikok inkább megzavarták a határmenti államok tömegeit jel­szavukkal, és kiszolgáltatták őket a polgári osztályok demagógiájának. A nacionalizmus e támogatásával maguk idézték és készítették elő Orosz­ország szétesését, és így saját ellenségük kezébe adták a tőrt, amelyet az­után azok az orosz forradalom szívébe döfhettek.

Persze a német imperializmus segítsége nélkül, a „német öklökben levő német puskatusok” nélkül – amint a Kautsky-féle Neue Zeit írta –, a Lubinskyk és Ukrajna más gazemberei, az Erichek és Mannerheimek Finn­országban, és a balti bárók sohasem bántak volna el saját országuk szo­cialista proletártömegeivel. De a nacionalista szeparatizmus volt a trójai ló, amellyel a német „elvtársak”, bajonettel a kezükben, bevonultak minden egyes országba. Németország intervencióját a reális osztályellentétek és a ka­tonai-hatalmi viszonyok idézték elő. De a bolsevikok szolgáltatták azt az ideológiát, amely álcázta az ellenforradalom e hadjáratát, ők erősítették meg a burzsoázia pozícióit és gyengítették a proletariátuséit. A legjobb bi­zonyíték Ukrajna, amely oly fatális szerepet játszhatott az orosz forradalom sorsában. Az ukrán nacionalizmus Oroszországban egészen más volt, mint a cseh, a lengyel vagy a finn. Nem jelentett mást, mint pár tucat kispolgári entellektüell egyszerű szeszélyét, bolondériáját, a legcsekélyebb gyökerek nélkül az ország gazdasági, politikai vagy szellemi viszonyaiban, mindenfajta történelmi tradíció nélkül, nemzeti kultúra nélkül, kivéve Sevcsenko reakciós-romantikus költeményeit. (Ez kifejezetten olyan, mintha egy szép na­pon az Északi-tenger mellékén új alnémet nemzetet és önálló államot akar­nánk alapítani. Lenin és elvtársai néhány egyetemi professzor és egyetemista e nevetséges bohózatát fújták fel művészien az „önrendelkezési jogról” szóló doktrinér agitációjukkal. Ők kölcsönöztek fontosságot kezdetben a bohózatnak, amely aztán véresen komolyra fordult: nem lett belőle ugyan komoly nemzeti mozgalom, hiszen – csakúgy, mint korábban – most sincs gyökere, de az ellenforradalom cégérévé és egyesítő zászlajává vált. Ebből a vaktojásból keltek ki azután Bresztben a német bajonettek.)

A frázisoknak az osztályharcok történetében időnként nagyon reális jelentőségük van. Az már a szocializmus végzetszerűsége, hogy ebben a világháborúban arra rendeltetett, hogy ideológiai ürügyet szolgáltasson az ellenforradalmi politika számára. A háború kitörésekor a német szociáldemokrácia sietett a német imperializmus rablóhadjáratát a marxizmus lomtárából előkotort ideológiai címkével feldíszíteni, amellyel ezt a rablóhadjaratót (az 1848-as) mestereink által kívánt, orosz cárizmus elleni felszabadító hábo­rúvá nyilvánította. A kormány-szocialisták ellenlábasainak, a bolsevikoknak az adatott meg, hogy az „önrendelkezés” frázisával az ellenforradalom mal­mára hajtsák a vizet, és ezzel ideológiát szolgáltassanak az orosz forradalom megfojtására, sőt az egész háború előre tervezett ellenforradalmi lik­vidálására. Minden okunk megvan rá, hogy a bolsevikok politikáját ebből a szempontból nagyon alaposan szemügyre vegyük. A „nemzetek önrendel­kezési joga”, összekapcsolva a Népszövetséggel és a wilsoni leszereléssel, azt a harci terepet jelenti, amelyen az internacionalista szocializmusnak a pol­gári világgal való, közelgő összecsapásai lejátszódnak. Teljesen nyilvánvaló, hogy az önrendelkezésről szóló frázis és az egész nemzeti mozgalom, amely jelenleg a legnagyobb veszélyt jelenti a nemzetközi szocializmus számára, éppen az orosz forradalom és a breszti tárgyalások következtében erősödött meg rendkívüli mértékben. Ezzel az állásponttal a jövőben még részletesen kell foglalkoznunk. A nemzetközi proletariátus számára intő példaként kell szolgálnia e frazeológia tragikus sorsának az orosz forradalomban: tüskéi véresre sebezték a bolsevikokat.

Nos, mindebből következett a diktatúra Németországban. A breszti békétől a „pótszerződésig”! A kétszáz engesztelő áldozat Moszkvá­ban. Ebből a helyzetből adódott a terror, és a demokrácia elnyomása.

IV.

Mindezt szeretnénk most néhány példán közelebbről megvizsgálni.

A bolsevikok politikájában kiemelkedő szerepet játszott az Alkotmányozó Gyűlés közismert feloszlatása 1917 novemberében. Ez az intéz­kedés meghatározta további politikájukat, bizonyos tekintetben taktikájuk fordulópontját jelentette. Tény, hogy Lenin és elvtársai az októberi győze­lemig harcosan követelték az Alkotmányozó Gyűlés összehívását, s hogy a Kerenszkij-kormány halogató politikája éppen ebben a kérdésben képezte a bolsevikok egyik vádpontját a kormány ellen és ez adott alkalmat indulatos kirohanásaikra. Trockij írja „Az októberi forradalomtól a breszti békeszer­ződésig” című, igen érdekes munkájában: „Az októberi fordulat éppenséggel az Alkotmányozó Gyűlés, sőt egyáltalán a forradalom megmentése volt. És teljesen őszinték voltunk – folytatja –, amikor azt hangoztattuk, hogy az Alkotmányozó Gyűléshez nem Cereteli Előparlamentjén, hanem a hatalom­nak a szovjetek által történő megragadásán keresztül vezet az út.”

E nyilatkozatok után Lenin első lépése mégis az volt az októberi forradalmat követően, hogy szétkergette ugyanazt az Alkotmányozó Gyűlést, amelyhez ők jelentették volna a kaput. Mely okok vezethették ilyen el­képesztő fordulathoz? Trockij részletesen nyilatkozik erről említett írásá­ban; most az ő érveit idézzük. „Amennyiben az októberi fordulatot megelőző néhány hónap a tömegek balratolódásának, valamint a munkások, katonák és parasztok bolsevikokhoz való spontán csatlakozásának ideje volt, annyiban ez a folyamat az eszer párton belül a balszárnynak a jobbszárny rovására történő megerősödésében fejeződött ki. A szociálforradalmárok lis­táin, ennek ellenére, háromnegyed részben még mindig a jobbszárny régi nevei domináltak... Ehhez járult még az a körülmény, hogy a választások az októberi fordulat első heteiben zajlottak. A változás híre viszonylag las­san, mintegy koncentrikus körökben jutott el a fővárosból a vidék felé, a városokból a falvakba. A parasztoknak sok helyen nem volt tiszta képük arról, hogy mi történt Petrográdon és Moszkvában. A ’földre és szabad­ságra’, valamint a földbizottságokban való részvételre szavaztak, amelyek az esetek többségében ’narodnyik’ befolyás alatt álltak. Ezzel azonban Kerenszkij és Avkszentyev mellett szavaztak, akik feloszlatták ezeket a bizott­ságokat és tagjaikat letartóztatták... Ez a tényállás tökéletesen világos képet ad arról, hogy milyen mértékben maradt el az Alkotmányozó Gyűlés a politikai harc és a pártcsoportosulások fejlődése mögött.”

Mindez kitűnő és nagyon meggyőző. Csak az a meglepő, hogy olyan okos emberek, mint Lenin és Trockij, nem jutottak el a legkézenfekvőbb végkövetkeztetésig, amely a fenti tényekből adódik. Mivel az Alkotmányozó Gyűlést jóval a döntő fordulat, az októberi felkelés előtt választották, és összetételében nem az új helyzetnek, hanem a túlhaladott múltnak a képe tükröződik, így magától adódott a következtetés, hogy az elavult, tehát halva született Alkotmányozó Gyűlést feloszlassák és haladéktalanul új vá­lasztásokat írjanak ki új alkotmányozó gyűlésre! A forradalom sorsát nem akarták és nem is bízhatták olyan gyűlésre, amely a tegnapi, a Kerenszkij-féle Oroszországot, a gyengeség és a burzsoáziával kötött koalíció időszakát tükrözte. Nos, csupán az maradt, hogy a helyébe rögtön a megújult, to­vábbfejlődött Oroszországot képviselő gyűlést hívjanak össze.

Ehelyett Trockij az októberben összeült Alkotmányozó Gyűlés speciális alkalmatlanságából minden alkotmányozó gyűlés fölöslegességére következtetett; igen, mindezt az általános választójog alapján a forradalom idején létrehozott népképviselet alkalmatlanságává általánosította.

„Hála a hatalomért folytatott nyílt és közvetlen harcnak, a dolgozó tömegek politikai tapasztalatok egész sorát gyűjtötték rövid idő alatt, és fejlődésük során gyorsan emelkednek egyik fokról a másikra. A demokratikus intézmények nehézkes mechanizmusa annál kevésbé követi ezt a fejlődést, minél nagyobb az ország és minél tökéletlenebb a technikai apparátus.”

Itt van előttünk tehát a „demokratikus intézmények mechanizmusa általában”. Ezzel szemben elsősorban azt kell kiemelni, hogy a képviseleti intézmények efféle értékelésében sematikus, merev felfogás jut kifejezésre, amellyel szöges ellentétben áll minden forradalmi korszak történelmi tapasztalata. Trockij elmélete szerint minden választott gyűlés egyszer és minden­korra csupán választóinak azon szellemi állapotát, politikai érettségét és hangulatát tükrözi vissza, amely abban a pillanatban jellemzi őket, amikor a választói urnákhoz lépnek. Ennek megfelelően a demokratikus testület min­dig a választási időszak tömegeinek tükörképe, mint ahogy a csillagos ég sem azt mutatja meg nekünk, milyenek az égitestek, amikor felpillantunk rájuk, hanem azt, milyenek abban a pillanatban, amikor végtelen távolsá­gukból a földre küldik fényhírnökeiket. Ezzel tagadnak minden eleven szel­lemi összefüggést az egykori választottak és választók között, minden tartós kölcsönhatást a kettő között.

Mennyire ellentmond ennek minden történelmi tapasztalat! E tapasztalatok, éppen fordítva, azt mutatják, hogy a néphangulat eleven áramlata állandóan elsodorja a képviseleti testületeket, behatol azokba, kormányozza őket. Hogyan eshetne meg különben, hogy időnként minden polgári parlamentben megérjük a népképviselők legmulatságosabb pálfordulásait, akik egy „új szellemtől” hirtelen feltámadva, egészen váratlan hangokat hallat­nak, hogy a legösszeaszottabb múmiák időnként fiatalnak tűnnek és a Scheidemann-féle törpék egyszerre forradalmi hangokra lelnek kebelükben – amikor a gyárak, a műhelyek és az utca hallatja hangját.

És éppen a tömegek hangulatának állandó, a választott testületekre gyakorolt eleven befolyása és politikai érettségük mondana csődöt egy forradalomban a pártcégérek és a választási listák merev sémái előtt? Éppen fordítva! Izzó hőfokával pontosan a forradalom teremti meg azt a ritka, vib­ráló, fogékony politikai légkört, amelyben a néphangulat hullámai, a nép­élet pulzusának lüktetése a legcsodálatosabb módon azonnal hat a népkép­viseleti testületekre. Éppen ezen nyugszanak a forradalmak kezdeti stádiu­mából jól ismert, hatásos jelenetek, amikor ósdi, reakciós vagy túlontúl mérsékelt, a régi rezsim alatt korlátozott választójoggal megválasztott parla­mentek hirtelen a rendszer megdöntésének heroikus szócsöveivé, a „Sturm und Drang” meghirdetőivé válnak. A klasszikus példát a híres angol „hosszú parlament” kínálja, amelyet 1642-ben választottak és ekkor ült össze. E parlament hét éven át a helyén maradt, és belső viszonyaiban tükrözte a néphangulatnak, a politikai érettségnek, az osztálytagozódásnak, a forradalom egész menetének váltakozó mozgásait a csúcspontig, néhány térden álló alsóházi „szónoknak” a koronával folytatott kezdeti jámbor csa­tározásaitól a Lordok Házának szétkergetéséig, Károly kivégzéséig és a köztársaság kikiáltásáig.

És nem ismétlődött-e meg mindeme csodálatos változás a franciaországi Rendi Gyűlésben, Lajos Fülöp cenzusos parlamentjében, és – az utolsó, legfrappánsabb példa, amely oly közel áll Trockijhoz – a IV. Állami Dumá­ban, amelyet 1912-ben választottak meg, a legsötétebb ellenforradalom uralma idején, s amelyet 1917 februárjában hirtelen megcsapott a forrada­lom szele és ezzel a forradalom kiindulópontjává vált?

Mindez azt mutatja, hogy a „demokratikus intézmények nehéz mechanizmusa...” éppen a tömegek eleven mozgalmában, folyamatos nyomásában talál a leghatásosabb helyreigazítóra. És minél demokratikusabbak az intézmények, minél elevenebb és erőteljesebb a tömegek politikai életé­nek lüktetése, annál közvetlenebb és pontosabb a hatás a merev pártcégé­rek, elavult választási listák stb. ellenére. Bizonyára minden demokratikus intézménynek megvannak a maga korlátai és fogyatékosságai, amelyekben valószínűleg számos emberi intézménnyel osztozik. Csakhogy a csodaszer, amelyet Trockij és Lenin feltalált: a demokrácia megszüntetése általában, még rosszabb, mint a baj, amelyet orvosolni kell. Ez ugyanis az eleven for­rást temeti be: a legszélesebb néptömegek aktív, akadálytalan, energikus politikai életét, amely egyedül képes korrigálni a társadalmi intézmények minden veleszületett fogyatékosságát.

Vegyünk egy másik frappáns példát: a szovjet kormány által kidolgo­zott választójogot. Nem teljesen világos, milyen gyakorlati jelentőséget tulajdonítottak ennek a választójognak. Leninnek és Trockijnak a demokra­tikus intézményekre vonatkozó kritikájából az következik, hogy alapjaiban elutasították az általános választások alapján létrejövő népképviseleteket, és csak a szovjetekre akartak támaszkodni. Miért dolgoztak ki akkor egyáltalán általános választójogot – ez tulajdonképpen nem világos. Az sem ismeretes előttünk, hogy ezt a választójogot életbe léptették-e egyáltalán: az e válasz­tójog alapelvein nyugvó népképviseleti választásról semmit sem lehet hallani. Valószínű az a feltevés, hogy ez csak íróasztalnál kiagyalt teoretikus termék maradt, de úgy ahogy van, a bolsevik diktatúra-elmélet igen figyelemre­méltó eredménye. A választójogot, mint általában minden politikai jogot, nem az „igazságosság” és hasonló polgári demokratikus frazeológiák valami­féle absztrakt sémájához kell mérni, hanem azokhoz a társadalmi és gaz­dasági viszonyokhoz, amelyekre szabott. A szovjet kormány által kidolgo­zott választójog éppen a polgári-kapitalista társadalmi formációból a szocia­lista formációba való átmeneti periódusra, a proletariátus diktatúrájának korszakára van méretezve. A proletárdiktatúráról vallott lenini és trockiji felfogás értelmében csak azoknak adnak választójogot, akik saját munká­jukból élnek, és mindenki mástól megtagadják azt. De az is világos, hogy effajta választójognak csak olyan társadalomban van értelme, amely gazda­ságilag is abban a helyzetben van, hogy saját munkájából mindenkinek, aki dolgozni akar, rendezett, emberhez méltó életet tesz lehetővé. Vonatkozik-e ez a jelenlegi Oroszországra? A hirtelen nehézségek közepette, amelyekkel a világpiactól elzárt, a legfontosabb energiaforrásaitól elvágott Szovjet-Oroszországnak meg kell küzdenie, a gazdasági élet borzalmas, általános ziláltságában, a termelési viszonyok forradalmi változásának idején – amely a tulajdonviszonyoknak a mezőgazdaságban, továbbá az iparban és a keres­kedelemben végbement átalakulásának következménye – kézenfekvő, hogy számtalan egzisztencia igen hamar gyökértelenné válik és letér eredeti pályájáról, anélkül, hogy a gazdasági mechanizmusban bármiféle objektív le­hetőséget találna munkaerejének hasznosítására. Ez nemcsak a kapitalista és nagybirtokos osztályokra vonatkozik, hanem az alsó-középosztálybeliek széles rétegére és magára a munkásosztályra is, bár tény, hogy az ipar összezsugorodása a városi proletárok tömeges vidékre özönlését idézte elő, akik a mezőgazdaságban kerestek menedéket. Ilyen körülmények között olyan po­litikai választójog, amely az általános munkakényszert teszi gazdasági elő­feltétellé, egészen értelmetlen rendszabály. Ez az intézkedés, szándéka sze­rint, egyedül a kizsákmányolókat fosztja meg politikai jogaiktól. És mialatt a produktív munkaerő tömegméretekben válik gyökértelenné, a szovjet kor­mány arra kényszerül, hogy a nemzeti ipart úgymond bérletbe adja át a korábbi kapitalista magántulajdonosoknak. Ehhez hasonlóan, a szovjet kor­mány 1918-ban kénytelen volt a polgári fogyasztási szövetkezetekkel is kompromisszumot kötni. Továbbá, a polgári szakemberek alkalmazása is el­kerülhetetlennek bizonyult. Ugyanennek a jelenségnek egy másik következ­ménye, hogy az állam a proletariátus növekvő rétegét tartja el közpénzek­ből, vörösgárdistaként stb. A valóságban ez jogfosztottá teszi a kispolgárság és a proletariátus széles és egyre növekvő rétegét, akiket a gazdasági organiz­mus semmiféle eszközzel nem lát el a munkakényszer teljesítésére.

Ez olyan képtelenség, amely a választójogot utópikus, a társadalmi valóságtól elszigetelt fantáziatermékké minősíti. Éppen ezért nem komoly eszköz a proletárdiktatúra kezében. (Anakronizmus, annak a jogi helyzetnek a megelőlegezése, amelynek egy kész szocialista gazdasági bázison lenne a helye, nem a proletárdiktatúra időszakában.)

Amikor az októberi forradalom után az egész középrend, a polgári és kispolgári értelmiség hónapokon át bojkottálta a szovjet kormányt, megbénította a vasúti, a postai és a távíróforgalmat, az oktatást, az igazgatási apparátust, és ily módon ellenszegült a munkáskormányzatnak, akkor magá­tól értetődő volt velük szemben az elnyomás minden rendszabálya: a politi­kai jogok, a gazdasági egzisztenciális eszközök stb. megvonása, az ellenállás vaskézzel való letörése. Ebben éppen a szocialista diktatúra fejeződött ki, amelynek semmiféle eszköztől sem szabad visszariadnia, hogy bizonyos intézkedéseket az egész érdekében kikényszerítsen vagy megakadályozzon. Ellenben az olyan választójog, amely a társadalom széles rétegeinek általános jogfosztását mondja ki, amely a társadalmon kívül helyezi őket, mialatt számukra gazdaságilag magán a társadalmon belül semmiféle helyet nem képes teremteni, a nem konkrét cél érdekében, konkrét intézkedésként be­vezetett jogfosztás mint tartós hatású, általános szabály – ez nem a dikta­túrából fakadó szükségszerűség, hanem életképtelen improvizáció. (Mind a szovjetek mint gerinc, mind az Alkotmányozó Gyűlés és az általános válasz­tójog. A bolsevikok reakciósnak bélyegezték a szovjeteket, mert szerintük ezekben a többség paraszti volt. (Parasztküldöttek és katonaküldöttek. Miután a szovjetek a bolsevikok oldalára álltak, a népvélemény igazi képvi­selői lettek. De ez a hirtelen fordulat csak a békével és a földkérdéssel függött össze.))

Sőt, az Alkotmányozó Gyűléssel és a választójoggal a kérdés nincs kimerítve; ehhez jön még az egészséges közélet és a dolgozó tömegek politikai aktivitása legfontosabb demokratikus garanciáinak, a sajtószabadságnak, az egyesülési és gyülekezési jognak a megszüntetése. Ezek gyakorlását a szovjetkormány valamennyi ellenfele számára törvénytelennek minősítették. Ezekre a beavatkozásokra messze nem érvényes Trockij fenti érvelése a vá­lasztott demokratikus testület nehézkességéről. Közismert és vitathatat­lan tény viszont, hogy szabad, nem korlátozott sajtó, akadálytalan egye­sülési és gyülekezési élet nélkül a széles néptömegek uralmában nincs sok köszönet.

Lenin azt mondja: a polgári állam a munkásosztály elnyomásának eszköze, a szocialista – a burzsoázia elnyomásáé. A szocialista állam mintegy a feje tetejére állított kapitalista állam. Ez a leegyszerűsített felfogás el­tekint a leglényegesebbtől: a polgári osztályuralomnak nincs szüksége a néptömegek politikai iskolázására és nevelésére, legalábbis bizonyos, szűken megvont határokon túl. A proletárdiktatúra számára azonban ez lételem, a levegő, amely nélkül nem képes fennmaradni.

„Hála az államhatalomért folytatott nyílt és közvetlen harcnak... a dolgozó tömegek politikai tapasztalatok egész sorát gyűjtötték rövid idő alatt, és fejlődésük során gyorsan emelkednek egyik fokról a másikra.”

Itt cáfolja Trockij a legtalálóbban saját magát és pártbeli elvtársait. S éppen mert ez igaz, a közélet elfojtásával elzárták a politikai tapasztalat forrását és a fejlődés további útját. Ellenkező esetben el kellene fogadni, hogy a bolsevikok hatalomátvételéig szerzett tapasztalatok és az addigi fejlődés szükséges volt, elérte a legmagasabb fokot, és attól kezdve fölöslegessé vált. (Lenin beszéde: Oroszország elkötelezett a szocializmus iránt!!!)

A valóságban fordítva! Éppen azok az óriási feladatok, amelyekhez a bolsevikok komoly bátorsággal és határozottsággal nekifogtak, követelik meg a tömegek intenzív politikai képzését és a tapasztalatgyűjtést, (amely politikai szabadság nélkül nem lehetséges. Csak a kormány híveinek, csak a párt tagjainak szabadsága – legyenek bármily sokan is – nem szabadság. A szabadság mindig a másként gondolkodók szabadsága. Nem az „igazsá­gosság” fanatizmusa miatt, hanem azért, mert minden, ami a politikai sza­badságban tanulságos, gyógyító és tisztító erejű, ettől a lényegi jellemzőtől függ, és hatása megszűnik, ha a „szabadság” privilégiummá válik.)

A lenini-trockiji értelemben vett diktatúraelmélet hallgatólagos előfeltevése az, hogy a szocialista átalakulás olyan dolog, amelyre kész recept van a forradalmi párt tarsolyában, amelyet némi erőfeszítéssel csak meg kell valósítani. (A bolsevikok valószínűleg nem akarják letagadni, hogy lépésről-lépésre kellett tapogatózniuk, kísérletezniük, erre-arra próbálkoz­niuk, és hogy intézkedéseik jórésze egyetlen értékes elemet sem tartalmaz. Szükségszerűen így van és így lesz ez mindegyikőnkkel, ha eljutunk odáig – még ha nincsenek is mindenütt ilyen nehéz körülmények.) Ez sajnos – vagy talán szerencsére – nincs így. Messze vagyunk attól, hogy egy sor kész előírás lenne, amelyet az embernek csak alkalmazni kellene. A szocia­lizmusnak mint gazdasági, társadalmi és jogi rendszernek a gyakorlati meg­valósítása olyan dolog,  amely teljesen a jövő ködébe vész. Amit progra­munkba foglalunk, csak néhány nagy, iránymutató útjelző, amelyek felé az intézkedéseket keresni kell, méghozzá túlnyomórészt a negatív jellegűeket. Körülbelül tudjuk, mit kell legelőször megszüntetnünk, hogy szabaddá te­gyük az utat a szocialista gazdaság előtt, azt azonban, hogy milyen módja lehet az ezer konkrét, gyakorlati, kis és nagy intézkedésnek, amelyet min­denkor foganatosítani kell, hogy a szocialista alapelveket a gazdaságban, a jogban, valamennyi társadalmi viszonyban megvalósítsuk – erről nem tájékoztat egyetlen szocialista pártprogram és tankönyv sem. Ez nem hiá­nyosság, hanem éppen a tudományos szocializmus előnye az utópikus vál­tozattal szemben. (A szocialista társadalmi rend egyedül és kizárólag törté­nelmi termék lehet, amely a tapasztalat különös iskolájában, a beteljesülés órájában születik az eleven történelem mozgásából; s a történelem – ha­sonlóan a szerves természethez, hiszen végső soron annak része – azzal a szép szokással rendelkezik, hogy a valóságos társadalmi szükséglettel kielégí­tésének eszközeit, a feladattal mindjárt annak megoldását is létrehozza.) Ha így van, akkor világos, hogy a szocializmus – természetéből követ­kezően – nem hagyja magát oktrojálni, ukázok által vezetni. Előfeltétele egy sor erőszakintézkedés – a tulajdon stb. ellen. A negatívumot, a leépí­tést dekrétumokba lehet foglalni, a felépítést, a pozitívumot nem. Új or­szág. Ezernyi probléma. Csak az akadálytalan, pezsgő élet gondol ki ezer új formát, improvizációt, csak ez őrzi meg az alkotó erőt, s maga korrigálja a baklövéseket. Az államok korlátozott szabadságú közélete éppen azért olyan nyomorúságos, szegényes, sematikus, azért olyan kevéssé gyümölcsöző, mert a demokrácia kizárásával eltorlaszolják minden szellemi gazdagság és haladás eleven forrását. (Bizonyíték: 1905, és 1917-ben a feb­ruártól októberig terjedő hónapok.) Akár politikailag, akár gazdaságilag és társadalmilag tekintve. Ebben az egész néptömegnek részt kell vennie. Különben egy tucat entellektüel íróasztalnál kitalált elmélete dekrétumokba foglalja, oktrojálja a szocializmust.

A nyilvános kontroll feltétlenül szükséges. Különben a tapasztalatok cseréje megmarad az új kormányzat hivatalnokainak zárt körében. A kor­rupció elkerülhetetlen: ezek Lenin szavai; (lásd Mitteilungsblatt, No. 36.) A szocializmus gyakorlata a polgári osztályuralom évszázadai alatt degradált tömegek teljes szellemi átalakulását követeli. Társadalmi ösztönöket az egoisták helyébe, tömegkezdeményezéseket a tehetetlenség helyett, eszmét, amely minden szenvedésen átsegít stb., stb. Senki nem tudja ezt jobban, senki sem ecseteli ezt buzgóbban, senki sem ismétli makacsabban, mint Lenin. Csak az eszközök megválasztásában fog teljesen mellé. Dekrétum, a gyári felügyelők diktatórikus hatalma, drákói büntetések, rémuralom – ez minden csillapítószer – (ezek éppen olyan eszközök, ame­lyek ezt az újjászületést megakadályozzák). Az egyetlen út az újjászüle­téshez: magának a közéletnek az iskolája, korlátlan, a lehető legszélesebb demokrácia, közvélemény. Éppen a rémuralom demoralizál.

Ha mindez elesik, mi marad a valóságban? Lenin és Trockij az általá­nos választásokkal életrehívott képviseleti testületek helyébe a szovjetet állította a dolgozó tömeg egyetlen valódi képviseleteként. De a politikai életnek az ország egészében történő elnyomásával a szovjetek életének is egyre inkább meg kell bénulnia. Általános választások, korlátlan sajtó- és gyülekezési szabadság, szabad véleménynyilvánítás nélkül elhal az élet min­den nyilvános intézményben, látszat-létté válik, amelyben a bürokrácia az egyedüli tevékeny elem. (E törvény alól senki sem vonhatja ki magát.) A közélet lassanként elszenderül, néhány tucat pártvezér dirigál és kor­mányoz, kimeríthetetlen energiával és határtalan idealizmussal, akik mögött a valóságban egy tucat kiemelkedő koponya irányít; időről-időre gyűlésekre mozgósítják a munkásság elitjét, hogy az megtapsolja a vezérek beszédeit és egyhangúlag helybenhagyja az előterjesztett határozatokat: alapjában tehát klikkrendszerről van szó, amely kétségtelenül diktatúra, de nem a proletariátus, hanem maroknyi politikus diktatúrája, azaz diktatúra tisztán polgári értelemben, a jakobinus uralom értelmében. (Lásd a szovjetkong­resszus elhalasztását három hónapról hat hónapra!) Sőt, mi több: ezek a körülmények szükségképpen elősegítik a közélet elvadulását: merényletek, túszok megölése stb. lesz jellemző. Ez túlságosan is erős, objektív törvény, amely alól egyetlen párt sem vonhatja ki magát.

(Az anarchia nálunk is és mindenütt elkerülhetetlen lesz. A lumpenproletár elemek a polgári társadalomhoz kötődnek és nem hagyják magukat elszakítani attól. Bizonyítékok: 1. Kelet-Poroszország, a „kozák” foszto­gatások. 2. A rablás és tolvajlás elszabadulása Németországban (feketézés, postai és vasúti személyzet, rendőrség, a határok elmosódása a rendezett társadalom és a fegyház között). 3. További bizonyíték: a szakszervezeti ve­zetők rohamos lezüllése: ezzel szemben a drákói terrorintézkedések tehetet­lenek. Sőt, még tovább korrumpálnak. Az egyetlen ellenszer: a tömegek idealizmusa és társadalmi aktivitása, a korlátlan politikai szabadság.)

(Önmagában nagy fontosságú problémát jelent minden forradalomban a lumpenproletariátussal szemben folytatott harc. Nekünk is dolgunk lesz vele Németországban. A lumpenproletár elemek erősen kötődnek a polgári társadalomhoz, nemcsak különös rétegként, szociális szemétként, amely akkor növekszik különösen nagyra, ha leomlanak a társadalmi rend falai, hanem az össztársadalom integráns elemeként is. A németországi események – és így van ez többé-kevésbé minden más államban – mutatják, milyen könnyen esik áldozatul a züllésnek a polgári társadalom minden rétege: az egyes fokozatok a kereskedői árfelverés, a feketézés, a fiktív alkalmi ügy­letek, az élelmiszerhamisítás, a csalás, a hivatali sikkasztások, a lopás, a be­törés és a rablás között annyira egymásba folytak, hogy eltűnt a határ a tisztességes polgárság és a fegyház között. Itt ugyanaz a jelenség ismétlődik meg – a polgári értékek törvényszerű, gyors devalválódása –, mint amikor ezeket tengerentúli, koloniális viszonyokba, idegen társadalmi talajra ültetik át. A polgári társadalom – amelynek legbensőbb léttörvénye a mélységes amoralitás, az embernek ember általi kizsákmányolása –, az erkölcs és a jog konvencionális korlátainak és támaszainak levetkezésével közvetlenül és akadálytalanul áldozatul esik a züllésnek. A proletárforradalomnak min­denütt meg kell majd küzdenie ezzel az ellenséggel, az ellenforradalom ezen eszközével. De ebben a viszonyban a terror életlen, vagy pontosabban kétélű fegyver. A drákói katonai bíráskodás tehetetlen a lumpenproletár garázdálkodás elszabadulásával szemben. Az ostromállapot mindenfajta tar­tós uralma elkerülhetetlenül önkényhez vezet, és mindenfajta önkény deprimálóan hat a társadalomra. A proletariátus kezében itt is az az egyetlen hatékony eszköz, ha radikális politikai és társadalmi természetű intézkedé­seket hoz, a lehető leggyorsabban átalakítja a tömegek életének szociális garanciáit, és felszítja azt a forradalmi idealizmust, amely huzamosabb idő­tartamra csak korlátlan politikai szabadságban, a tömegek aktív cselekvésével teremthető meg. Ahogy a fertőzés és a betegség csírája ellen a napsugár a leghatékonyabb, tisztító és gyógyító szer, úgy maga a forradalom és ennek megújító ereje – az általa előidézett szellemi élet, a tömegek aktivitása és önmagáért való felelőssége, tehát a legszélesebb politikai szabadság mint forma – az egyetlen tisztító és gyógyító Nap.)

A lenini-trockiji elmélet alapvető hibája éppen az, hogy a diktatúrát, pontosan úgy, mint Kautsky, szembeállítja a demokráciával. „Diktatúra vagy demokrácia” – így hangzik a kérdésfeltevés mind a bolsevikoknál, mind Kautskynál. Az utóbbi természetesen a demokrácia mellett dönt, mégpedig a polgári demokrácia mellett, amikor ezt a szocialista átalakulás alternatívájaként tünteti fel. Lenin és Trockij, éppen fordítva, a diktatúrára szavaz a demokrácia ellenében, és ezzel maroknyi személy diktatúrája, azaz polgári típusú diktatúra mellett dönt. A két ellenpólus egyformán messze van a valódi szocialista politikától. A proletariátus, ha megragadja a hatal­mat, soha többé nem mondhat le a szocialista átalakulásról – Kautsky jó tanácsa szerint, „az ország éretlensége” ürügyén –, és nem szentelheti magát csak a demokráciának, anélkül, hogy saját magát, az internacionaliz­must, a forradalmat el ne árulná.

A szocialista intézkedéseket azonnal, a legenergikusabb, leghajthatatlanabb, legkíméletlenebb módon lehet és kell foganatosítani, tehát diktatú­rát kell és lehet gyakorolni, de az osztály diktatúráját, nem egy pártét vagy klikkét, az osztály diktatúráját, azaz a legszélesebb nyilvánosságban, a néptömegek legtevékenyebb, nem korlátozott részvételével, korlátlan demokráciában. „Mint marxisták soha nem voltunk a formális demokrácia bálványimádói” – írja Trockij. Bizony, soha nem voltunk a formális demokrácia bálványimádói! Nem voltunk soha a szocializmus vagy a marxizmus bálványimádói sem. Ebből vajon az következik, hogy a szocializ­must, a marxizmust, ha kényelmetlenné válik számunkra, Cunow-Lensch-Parvus módra a lomtárba hajíthatjuk? Trockij és Lenin ennek a kérdésnek élő tagadásai.

Nem voltunk soha a formális demokrácia bálványimádói, ez csak azt jelenti: folyvást megkülönböztettük a polgári demokrácia társadalmi magját politikai formájától, mindig megmutattuk a társadalmi egyenlőtlenség és szabadság hiányának keserű magját a formális egyenlőség és szabadság édes burka alatt – nem azért, hogy ezt elvegyük, hanem azért, hogy a munkásosztályt arra sarkalljuk, ne elégedjék meg a burokkal, hanem hódítsa meg a politikai hatalmat, hogy ezt a héjat új, szocialista tartalommal tölthesse meg. A proletariátus történelmi feladata az, hogy hatalomra jutva, a polgári demokrácia helyett szocialista demokráciát teremtsen, s nem az, hogy mindenfajta demokráciát felszámoljon. A szocialista demokrácia azonban nem az ígéret földjén kezdődik, amikor már megteremtették a szocialista gazdaság alapzatát, nem kész karácsonyi ajándék a derék nép számára, amely időközben híven támogatta a maroknyi szocialista diktátort. A szo­cialista demokrácia rögtön az osztályuralom leépítésével és a szocializmus építésével, a hatalomnak a szocialista párt általi megragadásával kezdődik. A szocialista demokrácia nem más, mint a proletariátus diktatúrája.

Igenis: diktatúra! De ez a diktatúra a demokrácia alkalmazásának módjában áll, nem annak megszüntetésében; azokban az energikus, határo­zott beavatkozásokban a polgári társadalom szerzett jogaiba és gazdasági viszonyaiba, amelyek nélkül a szocialista átalakulás nem valósítható meg. De ez a diktatúra csakis az osztály, és nem az osztály nevében fellépő szűk vezető kisebbség műve lehet: azaz lépésről-lépésre a tömegek aktív részvé­teléből kell kialakulnia, azok közvetlen befolyása, a nyilvánosság teljes kontrollja alatt kell állnia, a néptömegek növekvő politikai képzettségéből kell megszületnie.

Bizonyára így haladnának előre a bolsevikok is, ha nem szenvednének a világháború, a német okkupáció és minden ehhez kapcsolódó abnormális nehézség szörnyű kényszere alatt, amely szükségképpen eltorzít mindenfajta jószándékú és szent alapelvekkel megtöltött szocialista politikát.

Kirívó példája ennek a tanácskormány által komoly méretekben alkalmazott terror, különösen a német imperializmus összeomlása előtti utolsó periódusban, a német követ elleni merénylet óta. Önmagában meglehetősen szegényes az a közhely, hogy a forradalmakat nem rózsavízzel keresztelik meg.

Mindaz, ami Oroszországban történik, egyértelmű okok és kölcsönhatások elkerülhetetlen láncolata, amelynek kiindulópontja és záróköve: a német proletariátus csődje és a német imperializmus támadása Oroszország ellen. Lenintől és elvtársaitól emberfölöttit követelnénk, ha még azt is elvárnánk tőlük, hogy ilyen körülmények között a legszebb demokráciát, a proletariátus legpéldamutatóbb diktatúráját és virágzó szocialista gazdaságot varázsoljanak elő. Határozott forradalmi tartásukkal, példamutató tettere­jükkel és a nemzetközi szocializmus iránti megingathatatlan hűségükkel valójában eleget tettek mindannak, amit ilyen átkozottul nehéz viszonyok között teljesíteni lehetett. A veszély akkor kezdődik, ha a szükségből erényt kovácsolnak, amikor fatális feltételek által kikényszerített taktiká­jukat immár teoretikusan, minden részletében rögzítik, és a nemzetközi proletariátus számára a szocialista taktika követendő példájaként ajánlják. Ezzel teljesen szükségtelenül előtérbe állítják magukat, s kényszerű ballépéseik elfedik valódi, vitathatatlan történelmi érdemeiket. Rossz szolgálatot tesznek a nemzetközi szocializmusnak – amelynek üdvéért harcoltak és szenvedtek –, mihelyt annak fegyvertárába új ismeretként akarják bevinni az Oroszországban muszájból és szükségből adódott kétes megoldásokat, amelyek végső soron csak a nemzetközi szocializmus világháborúbeli csődjének kisugárzásai voltak.

Harsoghatják a német kormányszocialisták, hogy a bolsevikok uralma Oroszországban a proletariátus diktatúrájának torzképe. Lehet, hogy torz­kép volt, vagy ma is az, de csakis azért történhetett így, mert a bolsevikok uralma nem más, mint a német proletariátus magatartásának terméke, amely a szocialista osztályharcnak maga is csak torzképe. Valamennyiünkre érvényes a történelem törvénye, és a szocialista politikát csakis internacio­nalista módon lehet megvalósítani. A bolsevikok bebizonyították, hogy mindent tudnak, amit egy valóban forradalmi párt teljesíthet a történelmi lehetőségek határain belül. De ne akarjanak csodaként hatni. Mert példa­mutató és hibátlan proletárforradalom egy elszigetelt, a világháború által kimerített, az imperializmus által fojtogatott, a nemzetközi proletariátus által elárult országban csoda lenne. Eszerint a bolsevikok politikájában meg kell különböztetni a lényegest a lényegtelentől, a törvényszerűt az esetleges­ségtől. Ebben az utolsó időszakban, amikor döntő, végső harcok előtt állunk az egész világon, nem a taktika ilyen vagy olyan részletkérdése a szocializmus legfontosabb problémája, nem ez az égető kérdés, hanem a proletariátus cselekvőképessége, a tömegek forradalmi tettereje; egyáltalán: a szocializmus uralmának akarása. Ebben a helyzetben Lenin, Trockij és barátaik voltak az elsők, akik példát mutattak a világ proletariátusának, egészen mostanáig ők az egyetlenek, akik emelt fővel kiálthatják: „Én mertem”!

Ez a bolsevikok politikájának lényege és ebben áll maradandósága. Ebben az értelemben marad örök a halhatatlan történelmi érdem, hogy a politikai hatalom megszerzésével és a szocializmus megvalósításának gyakor­lati problémafelvetéseivel a nemzetközi proletariátus előtt jártak, és hatal­mas mértékben előrelendítették a tőke és a munka harcát az egész világon. Oroszországban a kérdéseket csak felvetni tudták. Ezeket nem lehetett Oroszországban megoldani; (csak nemzetközileg oldhatók meg). És ebben az értelemben a jövő mindenütt a „bolsevizmusé”.

Rosa Luxemburg Internet Archívum