1. Vajúdás
2. Az első kötet
3. A második és harmadik kötet
4. A mű fogadtatása

Amikor Marx elhárította magától a genfi kongresszuson való részvételt, mert úgy vélte, hogy fő művének a befejezése (minden egyebet, amit eddig írt, csak „semmiségnek” tekintett) sokkal fontosabb a munkásoknak, mint bármely kongresszuson való részvétele, akkor azt tartotta szem előtt, hogy 1866. január elsején elkezdte az első kötet tisztázását és végleges megstilizálását. S ezzel eleinte igen szépen haladt is, mert „természetesen kellemes volt az újszülöttet annyi vajúdás után végre simára nyaldosni”.

Ezek a szülési fájdalmak majdnem kétszer annyi évig tartottak, mint ahány hónap egy kész embergyermek kihordásához élettanilag szükségeltetik. Marx joggal mondhatta, hogy talán soha ilyenfajta mű nem íródott nehezebb körülmények között. Újra meg újra kitűzött magának határidőket, hogy „öt héten belül” készen lesz, mint 1851-ben mondta, vagy „hat héten belül”, mint 1859-ben gondolta. De ezek az elhatározásai mindig megfeneklettek kérlelhetetlen önkritikáján és párját ritkító lelkiismeretességén, amely egyre újabb kutatásokra ösztönözte. S ebben leghívebb barátjának türelmetlen sürgetései sem tudták megingatni.

1865 végén befejezte munkáját, de ez csak egy óriási kézirathalmaz volt, amelyet akkori alakjában rajta kívül senki sem tudott volna kiadni, még Engels sem. Ebből a hatalmas tömegből formálta meg Marx 1866 januárjától 1867 márciusáig a „Tőke” első kötetét „művészi egészként” a maga klasszikus formájában, ami legendába illő munkaerejének legragyogóbb bizonyítéka. Hiszen ez az ötnegyed esztendő telve volt állandó betegeskedéssel, sőt, 1866 februárjában életveszélyesen is megbetegedett; adósságai halomra gyűltek, és szinte „összelapították” az agyát; s végül rengeteg időt rabolt el tőle az Internacionálé genfi kongresszusának előkészítése.

1866 novemberében indult útnak az első kéziratcsomag Hamburgba Otto Meissnernek, aki demokratikus irodalom kiadásával foglalkozott, s akinél már Engels is megjelentette egy kis könyvét a porosz katonai kérdésről. 1867 április közepén Marx maga vitte el Hamburgba a kézirat hátralevő részét, s Meissnert „kellemes fickónak” találta, akivel rövid tárgyalás után minden rendben volt. Hogy az első kefelevonatokat megvárja — a nyomdai munka Lipcsében készült —, meglátogatta barátját, Kugelmannt Hannoverben, ahol kedves családi körben szívélyes fogadtatásra talált. Néhány boldog hetet töltött el itt, s ezeket „az életsivatag legszebb és legvidámabb oázisai” közé számította. Derűs hangulatához az is hozzájárult, hogy őt, aki igazán nem volt e tekintetben elkényeztetve, a hannoveri művelt körök tisztelettel és rokonszenvvel vették körül;

„nekünk kettőnknek, úgy látszik — írta április 24-én Engelsnek —, mégis egészen más a helyzetünk a »művelt polgári körökben«, mint magunk is hittük.” (lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 384. old.)

Mire április 27-én Engels ezt feleli:

„Mindig gondoltam, hogy ez az átkozott könyv, amelyet oly soká érleltél magadban, minden szerencsétlenséged magva, s te mindaddig nem fogsz és nem tudsz kikeveredni belőlük, amíg a könyvet le nem rázod. Ez az örökké félig kész dolog testileg, szellemileg és anyagilag a végtelenségig nyomott Téged. Nagyon jól megértem, hogy most, ennek a lidércnyomásnak a lerázása után egész más embernek érzed magad, annál is inkább, mert a világot, alighogy ismét belekerülsz, nem látod már olyan borúsnak, mint azelőtt.” (lásd uo., 385. old.)

A továbbiakban azt írja Engels, reméli, hogy most már nemsokára megszabadul a „kutyának való kereskedelemtől”, mert amíg nyakig benne van, semmire sem képes; sőt amióta cégfőnök lett, még rosszabb a helyzete, mert nagyobb a felelősség.

Marx május 7-én válaszolt neki:

„Remélem és bizakodva hiszem, hogy egy év múlva annyira beérkezett ember leszek, hogy gazdasági viszonyaimat alapjaiban megreformálhatom, és végre ismét saját lábamon állhatok. Nélküled sohasem fejezhettem volna be ezt a munkát, és biztosítlak, mindig lidércnyomásként nehezedett lelkiismeretemre, hogy nagyszerű erődet főleg én miattam kommerciális módon elfecsérelted és hagytad berozsdásodni, ezenfelül még az én apró nyomorúságaimat is át kellett élned.” (lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 195—196. old.)

Marx persze sem a következő évben, de később sem lett soha „beérkezett ember,” és Engelsnek is még jó néhány évig kellett a „kutyának való kereskedelmet” továbbűznie, de az égbolt mégiscsak kezdett kiderülni.

Ezekben a hannoveri napokban rótta le Marx régi levéladósságát Siegfried Meyer bányamérnökkel szemben. Meyer Marxnak egyik követője volt, aki eddig Berlinben élt, s ez idő tájt ment ki az Egyesült Államokba; Marxnak e levele is ékesen bizonyítja az oly sokat emlegetett „szívtelenségét”. A levél így kezdődik:

„Valószínűleg nagyon rossz véleménye van rólam, s még rosszabb lesz, ha megtudja, hogy levelei nemcsak nagy örömet szereztek nekem, hanem valósággal megvigasztaltak abban az igen gyötrelmes időszakban, amelyben kézhez vettem őket. Az a tudat, hogy értékes embert vontam pártunkba, aki pártunk elveinek magaslatán áll, a legrosszabbért is kárpótol. Ezenfelül levelei telve voltak személyem iránt a legbarátibb érzelmekkel, s Ön megérti, hogy számomra, aki a legelkeseredettebb harcot vívom az egész (hivatalos) világgal, ez semmi esetre sem lehet közömbös. — Hogy tehát miért nem válaszoltam Önnek? Azért, mert állandóan a sír szélén lebegtem, tehát minden munkaképes pillanatomat ki kellett használnom, hogy művemet, amelynek feláldoztam egészségemet, az élet örömeit és családomat, befejezhessem. Remélem, hogy ez a magyarázat nem szorul további kiegészítésre. Nevetnem kell az úgynevezett »praktikus« embereken és bölcsességükön. Ha az ember ökör akarna lenni, akkor természetesen hátat fordíthatna az emberi szenvedéseknek, és csak a saját irhájával kellene törődnie. De igazán nem tartottam volna magam »praktikusnak«, ha felfordultam volna, mielőtt könyvemet, legalább kéziratban, teljesen befejeztem.” (1867. ápr. 30.)

Ezeknek a napoknak az emelkedett hangulatában Marx komolyan vette, amikor egy ismeretlen Warnebold nevű ügyvéd átadta neki azt az állítólagos üzenetet, hogy Bismarck nagyon szeretné őt magát és tehetségét a német nép érdekében fölhasználni. Nem mintha Marx ezt a csábító kilátást elragadtatással fogadta volna, hiszen bizonyára éppen úgy ítélte meg a dolgot, mint Engels:

„Jellemző ennek az alaknak a gondolkodásmódjára és látókörére, hogy mindenkit saját magáról ítél meg.” (Marxhoz, 1867. ápr. 27. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 387. old.)

De józan, hétköznapi hangulatában Marx aligha adott volna hitelt Warnebold szavainak. Hiszen ebben az időpontban, amikor még nem jött létre az Északnémet Szövetség, és éppen csak hajszálon múlt, hogy nem tört ki a háború Franciaországgal a luxemburgi kereskedelem miatt, teljességgel lehetetlen volt, hogy Bismarck azzal akarta volna főbe ütni a burzsoáziát — amelyet nemrég nyert meg magának, s amely amúgy is ferde szemmel nézte Buchert és Wagenert mint segítőit —, hogy most meg a „Kommunista Kiáltvány” szerzőjét fogadja szolgálatába.

Londonba visszautaztában aztán kedves kalandja volt Marxnak, nem ugyan magával Bismarckkal, hanem Bismarcknak egyik nőrokonával, s erről az esetről nagy élvezettel számolt be Kugelmannnak. A gőzösön egy német kisasszony, aki katonás magatartásával már előbb is feltűnt Marxnak, közelebbi felvilágosítást kért tőle a londoni pályaudvarokról. Közben kitűnt, hogy a lánynak néhány órát kell Londonban várakoznia a vonatjára, s ezt az időt Marx lovagiasan megrövidítette számára azzal, hogy megsétáltatta a Hyde-parkban.

„Kiderült róla — írja Marx —, hogy Elisabeth von Puttkamernek hívják, s unokahúga Bismarcknak, akinél éppen most töltött Berlinben néhány hetet. Egész hadsereglista volt nála, hiszen ez a család túlontúli bőséggel látja el vitéz hadainkat feddhetetlen és délceg tisztekkel. Vidám, művelt leány volt, de arisztokratikus és fekete-fehér érzelmű az orra hegyéig. Nem kis csodálkozással vette tudomásul, hogy vörös kezekbe került.” (Kugelmannhoz, 1867. jún. 10. Lásd Briefe an Kugelmann. 36. old.)

A kis hölgy azonban nem vesztette el a jókedvét. Bájos levélkében „gyermeki tisztelettel” telve, „szívélyes köszönetét” mondott lovagjának mindazon fáradozásáért, amellyel ő mint „tapasztalatlan teremtés” megterhelte; a lány szülei pedig azt üzenték, nagyon boldogan vették tudomásul, hogy lehet még jó emberekkel találkozni utazás közben.

Londonban Marx befejezte könyvének korrektúráját. Ezúttal sem ment a dolog anélkül, hogy alkalmilag ne kellett volna veszekedni a nyomda késedelmeskedése miatt, de már 1867. augusztus 16-án, éjjel 2 órakor bejelenthette Engelsnek, hogy éppen most fejezte be a könyv utolsó (49.) ívének korrektúráját.

„Így hát ez a kötet elkészült. Egyes-egyedül Neked köszönhetem, hogy ez lehetséges volt! Irántam való önfeláldozásod nélkül semmiképpen sem végezhettem volna el a 3 kötet roppant munkáját. Hálatelt szívvel ölellek!... Salut, kedves, drága Barátom!”

Művének első fejezetében Marx még egyszer összefoglalta mindazt, amit 1859-ben írt könyvében [A politikai gazdaságtan bírálatához] az áruról és a pénzről kifejtett. Nemcsak a teljesség kedvéért járt el így, hanem azért is, mert még jófejű emberek sem értették meg a dolgot egészen helyesen, tehát nyilvánvalóan volt az okfejtésében valami fogyatékosság, különösen az áru elemzésénél.

Ezekhez a jófejű emberekhez persze nem tartoztak a német tudósok, akik éppen a „Tőke” első fejezetét átkozták „homályos misztikája” miatt.

„Egy áru első pillantásra magától értetődő, mindennapi dolognak látszik. Elemzése megmutatja, hogy nagyon szövevényes dolog, tele van metafizikai szőrszálhasogatással és teológiai bogarakkal. Mint használati értékben nincsen benne semmi titokzatos [...] A fa formáját például megváltoztatjuk, ha asztalt készítünk belőle. Az asztal mégis fa marad, közönséges érzéki dolog. De mihelyt áruként lép fel, érzékileg érzékfeletti dologgá változik. Nemcsak hogy lábaival a földön áll, hanem minden más áruval szemben a fejetetejére áll, és fafejében mindenféle rigolyát fejleszt, sokkal csudálatosabbakat, mint hogyha önszántából táncolni kezdene.” (lásd „A tőke” 1. köt.)

Ezt persze rossznéven vették mindazok a „fafejűek”, akik bőven produkálnak „metafizikai szőrszálhasogatásokat” és „teológiai bogarakat”, de annyi érzéki dolgot sem tudnak termelni, mint egy közönséges érzéki faasztal.

Valójában ez az első fejezet, tisztán irodalmi szempontból, egyike Marx legjelentősebb írásainak. A továbbiakban Marx megvizsgálja, hogyan alakul át a pénz tőkévé. Ha az áruforgalomban egyenlő értékek cserélődnek ki egymással, miképpen lehetséges az, hogy a pénztulajdonos értékén veszi és értékén adja el az árut, és mégis több értéket nyer belőle, mint amennyit belefektetett? Ez csak azért lehetséges, mert a pénztulajdonos a jelenlegi társadalmi viszonyok között olyan különleges természetű árut talál az árupiacon, melynek elhasználása új érték forrása. Ez az áru a munkaerő, az élő munkás munkaereje, akinek önmaga fenntartására, valamint családja eltartására (ezzel biztosítja a munkaerő fennmaradását halála után is) bizonyos mennyiségű létfenntartási eszközre van szüksége. Ezen létfenntartási eszközök előállításához szükséges munkaidő a munkaerő értéke. Ámde ez a munkabér formájában megfizetett érték lényegesen kisebb, mint az az érték, amelyet a munkaerő vásárlója a munkaerőből kihoz. A munkás többletmunkája — vagyis a munkabér megtérítésére szükséges időn túl végzett munkája — a forrása az értéktöbbletnek, a tőke állandóan növekvő felhalmozásának. A munkás megfizetetlen munkája tartja el a társadalom összes nem dolgozó tagjait; ezen alapul az egész társadalmi rend, amelyben élünk.

Ámde a meg nem fizetett munka önmagában nemcsak a modern polgári társadalom jellegzetessége. Amióta vagyonos és nincstelen osztályok léteznek, azóta a nincstelen osztály mindig kénytelen volt megfizetetlen munkát végezni. Mindenütt, ahol a társadalom egy része a termelési eszközök monopóliumával rendelkezik, a munkásnak, akár szabad ember, akár nem, az önmaga fenntartásához szükséges munkaidőhöz többletmunkaidőt kell hozzátennie, hogy a létfenntartási eszközöket megtermelje a termelési eszközök tulajdonosai számára. A bérmunka csak egyik speciális történelmi formája a meg nem fizetett munka rendszerének, amely azóta uralkodik, amióta a társadalom osztályokra tagozódott. Ezt a speciális történelmi formát, mint ilyet kell megvizsgálni, hogy helyesen megérthessük.

Hogy a pénz tőkévé válhasson, ahhoz a pénztulajdonosnak szabad munkást kell találnia az árupiacon, szabad munkást abban a kettős értelemben, hogy egyrészt szabad személyként rendelkezik munkaerejével, mint saját árujával, másrészt nincs más eladható áruja, mentes és szabad minden dologtól, amely munkaereje gyakorlati felhasználásához szükséges. Ez a viszony nem természettörténeti, mert a természet nem hoz létre egyik oldalon pénz- vagy árutulajdonosokat, a másik oldalon pedig olyan embereket, akik pusztán saját munkaerejük tulajdonosai. De éppoly kevéssé olyan társadalmi viszony, amely minden történelmi korszak közös sajátja, hanem maga is előzetes történelmi fejlődés eredménye, számos gazdasági forradalomnak, a társadalmi termelés egész sor régebbi alakulata pusztulásának a terméke.

Az árutermelés a tőke kiindulópontja. Az árutermelés, az áruforgalom és a fejlett áruforgalom, a kereskedelem azok a történelmi előfeltételek, amelyek mellett a tőke létrejön. A tőke jelenkori története a jelenkori világkereskedelemnek és világpiacnak XVI. századbeli keletkezésével kezdődik. A vulgáris közgazdászoknak az az illúziója, hogy egyszer, réges-régen élt egyrészt egy szorgalmas elit, amely a gazdagságot felhalmozta, másrészt meg a lustálkodó korhelyek tömege, amelynek végül is nem maradt más eladni valója, mint a saját irhája — ostoba gyermekes mese; éppen olyan ostobaság, mint az a félhomály, amelybe burkolózva a polgári történetírók a feudális termelési mód felbomlását a munkás felszabadításaként ábrázolják, s elhallgatják, hogy ez a feudális termelési módnak a tőkés termelési móddá való alakulása volt. Amióta a munkás megszűnt közvetlen termélési eszköz lenni, mint a rabszolga és a jobbágy, azóta megszűnt az, hogy a munkásnak termelési eszköze legyen, mint az önállóan gazdálkodó parasztnak és kézművesnek. Egész sor erőszakos és kegyetlen módszerrel fosztották meg a néptömegeket földjüktől, létfenntartási eszközeiktől és munkaszerszámaiktól; ezeket a módszereket Marx az eredeti felhalmozásról szóló fejezetben részletesen elemzi az angol történelem példáján. Így jöttek létre a szabad munkások, akikre a tőkés termelési módnak szüksége van; a tőke tetőtől talpig, minden pórusából vért és szennyet izzadva jött a világra. S mihelyt meg tudott állni a saját lábán, nemcsak azt érte el, hogy bekövetkezett a különválasztás a munkás és a munka megvalósításához szükséges feltételek tulajdonjoga között, hanem ezt a különválasztást egyre magasabb fokon mindig újjá is termelte.

A meg nem fizetett munka régebbi módjaitól a bérmunka abban különbözik, hogy a tőke mozgása határtalan, hogy a többletmunka utáni farkasétvágya kielégíthetetlen. Olyan társadalmi-gazdasági alakulatokban, ahol nem a termelvény csereértéke, hanem annak használati értéke van túlsúlyban, a többletmunkát a szükségletek szűkebb vagy tágabb köre korlátozza; de ezekben az alakulatokban nem fakad magából a termelés módjából a többletmunka korlátlan szükséglete. Más az eset ott, ahol a csereérték van túlsúlyban. A tőke, mint az idegen munka elsajátítója, mint a többletmunka kiszipolyozója és a munkaerő kizsákmányolója, magasan felülmúlja erélyben, féktelenségben és hatékonyságában az összes régebbi, közvetlen kényszermunkán alapuló termelési folyamatokat. A tőke számára nem a munka folyamata, a használati értékek termelése a fontos, hanem az értékesülési folyamat, a csereértékek termelése, mert a csereértékből több értéket tud kihozni, mint belefektetett. Az értéktöbblet mohó állítása nem ismeri a jóllakottság érzését; a csereértékek termelésének nincs meg az a korlátja, aminőt a használati értékek termelésének a szükségletek kielégítése megszab.

Miként az áru a használati és a csereértéknek az egysége, akként az áru termelési folyamata a munkafolyamatnak és az értékképzési folyamatnak az egysége. Az értékképzési folyamat addig a pontig tart, ameddig a munkaerőnek a munkabérben megfizetett értéke azonos értékben meg nem térül. Ezen a ponton túl az értékképzési folyamat értéktöbbletképzési folyamattá, értékesülési folyamattá válik. Az áru termelési folyamata, mint a munkafolyamat és az értékesülési folyamat egysége, tőkés termelési folyamattá, az árutermelés kapitalista formájává lesz. A munkafolyamatban a munkaerő és a termelési eszközök egyesülnek; az értékesülési folyamatban viszont a tőkének ugyanezen alkotó részei mint állandó és változó tőke jelennek meg. Az állandó tőke termelési eszközzé válik — nyersanyaggá, segédanyaggá, munkaeszközzé —, és értékének nagyságát nem változtatja meg a termelési folyamatban. A változó tőke munkaerővé válik, és megváltoztatja értékét a termelési folyamatban; újratermeli saját értékét, és ezenfölül bizonyos többletet is termel: az értéktöbbletet, amely maga is változékony, kisebb vagy nagyobb lehet. Így tisztítja meg magának Marx az utat az értéktöbblet tanulmányozásához, majd megállapítja, hogy az értéktöbbletnek kétféle formája van, az abszolút és a relatív értéktöbblet, s mindkettő döntő — jóllehet különböző — szerepet játszott a tőkés termelési mód történetében.

Az abszolút értéktöbblet úgy jön létre, hogy a tőkés meghosszabbítja a munkaerő újratermeléséhez szükséges időn túl végzett munkaidőt. Ha csak rajta múlna, a munkanap 24 órából állana, mert minél hosszabb a munkanap, annál nagyobb az értéktöbblet. Ezzel szemben a munkásban él az az egészséges érzék, hogy minden munkaórát, amelyet munkabére megtérítésén felül teljesít, jogtalanul vonnak el tőle; saját testén tapasztalja, hogy mit jelent, ha túl hosszú időn át dolgozik. A munkanap hosszáért folyó harc a szabad munkásnak a történelem színpadán való megjelenésétől egészen a mai napig tart. A tőkés a profitjáért küzd, és a konkurencia arra kényszeríti — függetlenül attól, hogy személy szerint nemes lélek-e vagy pedig gazfickó —, hogy a munkanapot az emberi teljesítőképesség legvégső határáig meghosszabbítsa. A munkás az egészségéért, napi néhány órai pihenésért harcol, hogy a munkán, az evésen és az alváson kívül emberi életet is élhessen. Marx megrázóan írja le azt a félszázados polgárháborút, amely a tőkésosztály és a munkásosztály között Angliában lezajlott. Ez a polgárháború a nagyipar megszületésével kezdődött, amely a tőkéseket arra késztette, hogy ledöntsék a proletariátus kizsákmányolásának a természet és az erkölcs, a kor és a nem, a nap és az éj által megszabott korlátait, s a tízórás munkanapról szóló törvény meghozatalával végződött. Ez a törvény, amelyet a munkásosztály küzdött ki, mint hatalmas társadalmi akadály, még a munkásokat is megakadályozza abban, hogy a tőkével kötött önkéntes megegyezés révén életre-halálra eladják magukat, s rabszolgasorsba döntsék önmagukat és egész fajtájukat.

A relatív értéktöbblet úgy jön létre, hogy a munkaerő újratermeléséhez szükséges munkaidőt a többletmunka javára megrövidítik. A munkaerő értékét úgy csökkentik, hogy fokozzák a munka termelőerejét azokban az iparágakban, amelyeknek a termékei a munkaerő értékét meghatározzák. Ehhez a termelési módot, a munkafolyamat technikai és társadalmi feltételeit állandóan forradalmasítani kell. Marxnak az erre vonatkozó történelmi, közgazdasági, technológiai és szociálpszichológiai fejtegetéseit, amelyeket számos fejezetben — így a „Kooperáció”, „A munka megosztása és a manufaktúra”, „A gépi berendezés és a nagyipar” című fejezetekben — taglal, még polgári tudósok is a tudomány gazdag kincsesbányáinak ismerték el.

Marx nemcsak azt mutatja ki, hogy a gépi berendezés és a nagyipar olyan szörnyű nyomort teremtett, mint előtte egyetlen termelési mód sem, hanem azt is, hogy a gépi berendezés és a nagyipar a kapitalista társadalom állandó forradalmasításával előkészíti a magasabb társadalmi rendet. A gyári törvényhozás a társadalom első tudatos és tervszerű visszahatása a saját termelési folyamatának természetellenes formájára. Ez a törvény, szabályozván a munkát a gyárakban és a manufaktúrákban, először csak a tőke kizsákmányolási jogaiba való beavatkozásnak tűnik.

A tények ereje azonban csakhamar arra kényszeríti a törvényhozást, hogy a házi munkát szabályozza, és a szülői autoritásba is beavatkozzék, s ezzel egyszersmind elismerje, hogy a nagyipar a régi családi formának és az ennek megfelelő házi munkának gazdasági alapjával együtt magukat a régi családi viszonyokat is felbomlasztja.

„Bármily rettenetesnek és undorítónak látszik mármost a régi család felbomlása a tőkés rendszeren belül, mégis a nagyipar azzal a döntő szereppel, melyet a nőknek, fiatal személyeknek és mindkét nembeli gyermekeknek a háztartás területén túl, társadalmilag szervezett termelési folyamatokban kiutal, megteremti az új gazdasági alapot a családnak és a két nem viszonyának egy magasabb formája számára. Természetesen éppolyan bárgyú a család keresztény-germán formáját abszolútnak tartani, mint a régi római formáját, vagy a régi görögöt, vagy a keletit, amelyek egyébként egymás között történelmi fejlődési sort alkotnak. Éppígy világos, hogy a kombinált munkaszemélyzet mindkét nembeli és legkülönbözőbb korosztályú egyénekből való összetevődésének, bár természetadta módon brutális, tőkés formájában, ahol a munkás van a termelési folyamatért, nem a termelési folyamat a munkásért, a romlás és a rabszolgaság dögletes forrása, megfelelő viszonyok között, megfordítva, humánus fejlődés forrásába kell átcsapnia.” (lásd „A tőke” 1. köt.)

A gép, amely a munkást a maga függvényévé alacsonyítja, egyúttal lehetőséget teremt a társadalom termelőerőinek olyan magas fokra való emelésére, amely a társadalom minden tagjának lehetővé teszi az egyenlő, emberhez méltó fejlődést — ehhez pedig minden előző társadalmi forma túlságosan szegény volt.

Marx megvizsgálván az abszolút és a relatív értéktöbblet termelését, a politikai gazdaságtan történetében elsőként állítja fel a munkabér racionális elméletét. Az áru ára az árunak pénzben kifejezett értéke, a munkabér pedig a munkaerő ára. Nem a munka jelenik meg a piacon, hanem a munkás, aki eladásra kínálja a munkaerejét, és a munka csak a munkaerő-áru elhasználása révén jön létre. A munka az értékek szubsztanciája és immanens mértéke, de magának a munkának nincs értéke. Mindazonáltal úgy látszik, mintha a munkabérrel a munkát fizetnék meg, mert a munkás csak az elvégzett munka után kapja meg a bérét. A munkabér formája eltörli még a nyomát is annak, hogy a munkanap megfizetett és meg nem fizetett munkára oszlik. Itt fordítva van, mint a rabszolgánál. A rabszolga látszólag csak az urának dolgozik a munkanapnak abban a részében is, amikor csupán saját létfenntartási eszközeinek értékét pótolja; az egész munkája meg nem fizetett munkának tűnik. A bérmunkánál viszont fordítva, a meg nem fizetett munka is megfizetettnek látszik. Amott a tulajdonviszony eltakarja a rabszolgának önmagáért végzett munkáját, emitt a pénzviszony takarja el a bérmunkás ingyen munkáját. Érthető tehát, mondja Marx, hogy milyen döntő fontossága van annak, hogy a munkaerő értéke és ára átváltozik munkabérré vagy magának a munkának értékévé és árává. Ezen a megjelenési formán, amely a tulajdonképpeni viszonyt láthatatlanná teszi, sőt éppen annak ellenkezőjét mutatja, alapulnak mind a munkásnak, mind a kapitalistának az összes jogi képzetei, a tőkés termelési mód összes misztifikációi, szabadság-illúziói, és ezen alapul a vulgáris közgazdaságtan mindenféle szépítő frázisa is.

A munkabér két alapformája az időbér és a darabbér. Az időbér törvényein Marx többek között kimutatja, hogy milyen önös érdektől vezérelt üres szólam az, hogy a munkanap korlátozása csökkenti a munkabért. Éppen ellenkezőleg: a munkanap ideiglenes megrövidítése leszállítja ugyan a bért, de állandó megrövidítése növeli; minél hosszabb a munkanap, annál alacsonyabb a bér.

A darabbér csupán az időbér átváltozott formája; a tőkés termelési mód számára ez a munkabér legmegfelelőbb alakja. A darabbérnek nagy szerepe volt a tulajdonképpeni manufaktúrakorszakban, és emelőként szolgált az angol nagyipar viharos fejlődése idején a munkaidő meghosszabbítására és a munkabér csökkentésére. A darabbér nagyon előnyös a kapitalistának, mert nagyrészt fölöslegessé teszi a munkafelügyeletet, s tetejébe sokféle alkalmat ad a levonásokra és a munkások más megrövidítésére. A munkás számára azonban nagy hátrányokkal jár a darabbér: a munkás tönkreteszi magát a túlmunkával, amely állítólag növeli a bért, holott valójában leszorítani igyekszik; fokozódik a verseny a munkások között, és gyengül a szolidaritás tudata; a tőkés és a munkás közé élősdi egzisztenciák, közvetítők furakodnak be, akik lecsípik a kifizetett bér egy részét és így tovább.

Az értéktöbblet és a munkabér viszonya meghatározza, hogy a kapitalista termelési mód nemcsak a tőkés tőkéjét termeli mindig újra, hanem a munkás szegénységét is állandóan újratermeli: az egyik oldalon ott vannak a tőkések, az összes létfenntartási eszközök, nyersanyagok és munkaeszközök tulajdonosai, a másik oldalon a munkások nagy tömege, akik kénytelenek eladni munkaerejüket a tőkésnek bizonyos mennyiségű létfenntartási eszközért, s ebből jó esetben is csak annyira futja, hogy munkaképes állapotban maradhassanak, és újabb munkaképes proletárnemzedéket nevelhessenek fel. A tőke azonban nemcsak reprodukálja önmagát, hanem folyton növekszik és gyarapodik is; ennek a „felhalmozási folyamatnak” szenteli Marx a „Tőke” 1. kötetének utolsó részét.

Nemcsak értéktöbblet keletkezik a tőkéből, hanem az értéktöbbletből is tőke keletkezik. Az évente megtermelt értéktöbblet egyik részét a vagyonos osztályok — amelyek között az értéktöbblet megoszlik — jövedelem formájában elfogyasztják, másik részét azonban tőkeként akkumulálják. Így tehát a munkásosztályból kisajtolt meg nem fizetett munka most eszközül szolgál egyre több meg nem fizetett munka kisajtolására. A termelés folyamatában különben is az egész eredetileg előlegezett tőke jelentéktelenné zsugorodik a közvetlenül felhalmozott tőkével, vagyis a tőkévé visszaváltoztatott értéktöbblettel illetve terméktöbblettel szemben — függetlenül attól, hogy ez abban a kézben marad-e, amely fölhalmozta, vagy pedig idegen kézbe kerül. A magántulajdonnak az árutermelésen és az áruforgalmon alapuló törvénye a maga belső, elkerülhetetlen dialektikájánál fogva önmaga szöges ellentétébe csap át. Az árutermelés törvényei a tulajdonjogot látszólag a saját munkára alapítják. Egyenlő jogú árutulajdonosok álltak egymással szemben; az idegen áru elsajátításának eszköze csakis a saját áru elidegenítése volt, és a saját árut csakis munkával lehetett előállítani. S ekkor a tulajdon a tőkés oldalán az idegen, meg nem fizetett munkának vagy e munka termékének elsajátítási joga gyanánt jelenik meg, a munkás oldalán pedig azon lehetetlenség gyanánt, hogy képtelen saját termékét elsajátítani.

Amikor a modern proletariátus kezdett ráébredni erre az összefüggésre, amikor a városi proletariátus Lyonban meghúzta a vészharangot, és a falusi proletariátus Angliában szabadjára eresztette a vörös kakast, a vulgáris közgazdászok kitalálták az „önmegtartóztatás elméletét”, amely szerint a tőke a kapitalisták „önkéntes önmegtartóztatásából” jön létre. Ezt az elméletet Marx éppen olyan irgalmatlanul ostorozta, mint Lassalle még ő előtte. Ami azonban tényleg hozzájárul a tőke fölhalmozásához, az a munkások kikényszerített „önmegtartóztatása”: a bér erőszakos leszorítása a munkaerő értéke alá avégett, hogy a munkások szükséges fogyasztási alapjának egy részét a tőke felhalmozási alapjává tegyék. S ez a valódi magyarázata a munkások „fényűző” életmódja fölötti jajveszékeléseknek, a végtelen litániáknak azon üveg pezsgő miatt, amelyet egyszer néhány kőműves a reggelijéhez állítólag elfogyasztott, ebből a forrásból fakadnak a keresztényszocialista reformerek olcsó étkezési receptjei, s minden egyéb, ami még beletartozik a kapitalista szélhámoskodásba.

A tőkés felhalmozás általános törvénye a következő: A tőke növekedése magában foglalja a változó tőkének, vagyis a tőke munkaerővé átváltott részének a megnövekedését is. Ha a tőke összetétele változatlan marad, ha bizonyos tömegű termelőeszköz működtetéséhez mindig ugyanolyan tömegű munkaerőre van szükség, akkor a munkakereslet és a munkások létfenntartási alapja a tőkével arányosan nő, mégpedig annál gyorsabban, mennél gyorsabb a tőke növekedése. Miként az egyszerű újratermelés állandóan újratermeli magát a tőkeviszonyt, akként termeli újra a felhalmozás a tőkeviszonyt bővített fokon: több tőkés vagy nagyobb tőkések az egyik póluson, több bérmunkás a másikon. A tőkefelhalmozás tehát a proletariátus gyarapodását jelenti, s a most feltételezett esetben a munkások számára a legkedvezőbb körülmények között megy végbe. A saját felduzzadó és felduzzadva új tőkévé váló többlettermékükből nagyobb rész kerül vissza a munkásokhoz fizetési eszközök formájában, úgyhogy bővíthetik szükségleteik körét, tökéletesebbé tehetik ruházatuknak, bútoraiknak stb. a fogyasztási alapját. Ez azonban éppoly kevéssé érinti azt a tényt, hogy függőségi viszonyban vannak, mint ahogy egy jól öltözött és jól táplált rabszolga sem szűnik meg rabszolga lenni. Mindig el kell végezniük bizonyos mennyiségű meg nem fizetett munkát, s bár ez csökkenhet, de sohasem addig a pontig, amikor már a termelési folyamat kapitalista jellegét komolyan veszélyez tetné. Ha a bérek e pont fölé emelkednek, akkor kisebbedik a nyereség és ellanyhul a tőkefelhalmozás mindaddig, amíg a bérek nem szállnak le újra a tőke értékesülési szükségleteinek megfelelő színvonalra.

Ámde az az aranylánc, amelyet a bérmunkás önmagának kovácsol, csak az esetben válik kissé lazábbá és könnyebbé, ha a tőke felhalmozásakor az állandó és a változó tőke viszonya változatlan marad. Valójában azonban a felhalmozás folyamán nagy forradalom megy végbe a tőke szerves összetételében. Az állandó tőke megnő a változó tőke rovására; a munka fokozódó termelékenysége azzal jár, hogy a termelőeszközök tömege gyorsabban nő, mint a vele egyesített munkaerő tömege; a munkakereslet nem nagyobbodik a tőke fölhalmozásával arányosan, hanem viszonylag kisebbedik. Ugyanez a hatása van, más formában, a tőke koncentrációjának is, amely, a felhalmozástól függetlenül, azért következik be, mert a tőkés konkurenciaharc törvénye a kis tőkének a nagy tőke által való elnyelésére vezet. Míg a felhalmozás folyamán képződött pótlólagos tőke, nagyságához arányítva, egyre kevesebb és kevesebb munkást vonz, addig az új összetételben újratermelt régi tőke egyre több és több korábban foglalkoztatott munkást taszít el. Így létrejön a viszonylagos — azaz a tőke értékesülési szükségletei szempontjából felesleges — munkás-túlnépesedés: az ipari tartaléksereg. Ezt az ipari tartaléksereget rossz vagy közepes üzletmenet idején munkaerejének értékén alul fizetik, vagy éppenséggel rábízzák a nyilvános szegénygondozásra; de minden körülmények között arra szolgál, hogy megbénítsa a foglalkoztatott munkások ellenállóerejét, s béreiket alacsony színvonalon tartsa.

Az ipari tartaléksereg — amely szükségszerű terméke a felhalmozásnak, illetve a tőkés alapon kifejlődő gazdagságnak — a maga részéről a tőkés termelési mód emelőjévé válik. A felhalmozással és a munka termelőerejének a felhalmozást kísérő fejlődésével megnő a tőke hirtelen terjeszkedésre alkalmas ereje, amelynek nagy embertömegekre van szüksége, hogy azokat azonnal és a termelés mértékének csökkentése nélkül bedobhassa más területre új piacokon, vagy új termelési ágakban. A modern ipar jellegzetes életritmusa, a kisebb ingadozásoktól megszakított tízéves ciklusok —, amelyeken belül egymást követi a közepes fellendülés, a maximális termelés, a válság és a pangás periódusa — éppen az ipari tartaléksereg állandó képződésén, nagyobb vagy kisebb felszívódásán és újjáképződésén alapul. Minél nagyobb a társadalmi gazdagság, a működő tőke, minél nagyobb növekedésének mértéke és energiája, következésképp vele együtt a munkásnépesség abszolút nagysága és munkájának termelőereje, annál nagyobb a viszonylagos túlnépesedés, vagyis az ipari tartaléksereg. Az ipari tartaléksereg viszonylagos nagysága a gazdagság erejével párhuzamosan nő. Minél nagyabb azonban az ipari tartaléksereg az aktív munkássereghez képest, annál nagyobbak azok a munkásrétegek, amelyeknek nyomorúsága fordított arányban áll a munkában kifejtett erőfeszítéseikkel. S végül: minél nagyobb a munkásosztályon belül e szegény Lázárok rétege, minél nagyobb az ipari tartaléksereg, annál nagyobb a hivatalos pauperizmus. Ez a tőkés felhalmozás abszolút, általános törvénye.

Ebből adódik a tőkés felhalmozás történelmi tendenciája is. A tőke felhalmozásával és koncentrációjával karöltve kifejlődik mind magasabb fokon a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technikai alkalmazása, a föld tervszerű közös kiaknázása, a munkaeszközök átváltozása csak közösen alkalmazható munkaeszközökké, s minden termelési eszköz gazdaságosabbá tétele azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka közös termelési eszközeiként használják őket. Ugyanakkor, amikor folytonosan csökken azoknak a tőkemágnásoknak száma, akik ennek az átalakulási folyamatnak összes előnyeit bitorolják és monopolizálják, nő az elnyomás, a szolgaság, az elfajulás, a kizsákmányolás, de nő a mind nagyobbra duzzadó és magának a tőkés termelési folyamatnak a mechanizmusa által iskolázott, egyesített és megszervezett munkásosztály felháborodása is. A tőkemonopólium bilincsévé válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök koncentrációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. Üt a tőkés magántulajdon végórája. A kisajátítókat kisajátítják.

S ekkor ismét helyreáll az egyéni, a saját munkán alapuló tulajdon, de már a tőkés korszak vívmányai: a szabad munkások kooperációja és a földnek, valamint maga a munka által termelt termelési eszközöknek a közös birtoklása alapján. Természetesen a már ténylegesen társadalmi termelési üzemen nyugvó tőkés tulajdon átváltoztatása társadalmi tulajdonná korántsem olyan hosszadalmas, kemény és nehéz folyamat, mint az egyének saját munkáján nyugvó szétforgácsolt magántulajdonnak tőkés tulajdonná való átváltoztatása volt. Ott arról volt szó, hogy a nép tömegét kisajátította néhány bitorló, itt arról, hogy néhány bitorlót ki fog sajátítani a nép tömege.

Marx a „Tőke” második és harmadik kötetével ugyanúgy járt, mint az elsővel: azt remélte, hogy ezeket nem sokkal művének első kötete után ki tudja adni; de közben múltak az évek, s neki már nem sikerült sajtó alá rendezni őket.

Egyre újabb és egyre mélyebbre hatoló tanulmányok, majd hosszas betegsége, végül pedig a halál akadályozta meg Marxot a munka befejezésében. így aztán Engels állította össze a két kötetet azokból a befejezetlen kéziratokból, amelyeket barátja hátrahagyott. Voltak ezek között feljegyzések, vázlatok, jegyzetek, itt-ott nagyobb, összefüggő fejezetek, hol meg csak rövid, odavetett megjegyzések, ahogy ezt már a kutatók saját használatukra készíteni szokták — egészében hatalmas szellemi alkotás, amelyen Marx hosszabb megszakításokkal sok éven át, 1861-től egészen 1878-ig dolgozott.

Ezek a körülmények magyarázzák, hogy a „Tőke” két utolsó kötetében nem szabad a közgazdaságtan valamennyi legfontosabb kérdésének megoldását keresnünk, hanem részben csak e problémáknak a felvetését és az útmutatásokat, hogy milyen irányban keresendő a megoldás. Marx fő műve, csakúgy mint egész világnézete, nem Biblia, teljesen befejezett, egyszer és mindenkorra érvényes, megfellebbezhetetlen igazságokkal, hanem a további szellemi munkára ösztönző kimeríthetetlen forrás, mely az igazság további kutatására, az igazságért való további harcra buzdít.

Ugyanezek a körülmények magyarázzák azt is, hogy a második és harmadik kötet külsőleg, irodalmi formájában sem olyan befejezett, mint az első, hogy nem szikráznak és nem sziporkáznak úgy a szellemességtől, mint amaz. De számos olvasónak éppen a formával nem törődő, egyszerű gondolati munkájánál fogva nagyobb élvezetet nyújtanak az első kötetnél. Tartalmilag e két kötet lényeges kiegészítése és továbbfejlesztése az első kötetnek, s ezeknek ismerete nélkülözhetetlen az egész rendszer megértéséhez. Sajnos mind ez ideig semmiféle népszerűsítés nem foglalkozott velük, és így ismeretlenek maradtak a felvilágosult munkások nagy rétege számára is.

Marx az első kötetben a közgazdaságtan fő kérdésével foglalkozik: honnan ered a gazdagodás, hol a profit forrása? E kérdésre Marx előtt kétféle irányzat adott két teljesen különböző választ.

A mai világnak, a létező világoké legjobbikának „tudományos” védelmezői — akik közül egyeseknek, mint pl. Schulze-Delitzschnek még a munkások körében is volt tekintélye és hitele — számos, többé-kevésbé plauzibilis igazoló érvvel és ravasz mesterkedéssel magyarázták a tőkés gazdagságot. Azt állították, hogy ez a gazdagság az árukhoz rendszeresen hozzácsapott felár gyümölcse, amely a vállalkozó „kártalanítására” szolgál az általa nagylelkűen „átengedett” tőkéért, annak a „kockázatnak” az ellenértéke, amelyet minden vállalkozó visel, jutalom a vállalat „szellemi vezetéséért” stb. Ezekben a magyarázatokban mindig az volt a lényeg, hogy egyesek gazdagságát, következésképpen tehát mások szegénységét mint valami „igazságos” és egyben megváltoztathatatlan dolgot tüntessék fel.

Ezzel szemben a polgári társadalom bírálói, nevezetesen a Marxot megelőző szocialista iskolák, a kapitalisták meggazdagodását többnyire egyszerű visszaélésnek, sőt, a munkások meglopásának tulajdonították, amit a pénz közbejötte, vagy a termelési folyamat szervezettségének hiánya tesz lehetővé. Ebből kiindulva ezek a szocialisták különböző utópista tervekre jutottak, hogy milyen módon lehetne a pénz kiküszöbölésével, a „munka megszervezésével”, s más ehhez hasonlóval a kizsákmányolást megszüntetni.

Marx a „Tőke” első kötetében felfedi a tőkés meggazdagodás igazi gyökerét. Nem foglalkozik sem a kapitalistákat igazoló érvekkel, s nem is vádolja őket jogtalanságokkal: Marx az első, aki kimutatja, hogy miként keletkezik a profit és hogyan vándorol a tőkések zsebébe. Ezt két döntő gazdasági ténnyel magyarázza meg: először is azzal, hogy a munkások tömege proletárokból áll, akik kénytelenek munkaerejüket áruként eladni; másodszor pedig azzal, hogy ez a munkaerő-áru ma olyan magas fokú termelékenységgel rendelkezik, hogy bizonyos idő alatt sokkal több terméket tud előállítani, mint amennyi ugyanezen idő alatt saját létfenntartásához szükséges. Ez a két tisztán gazdasági és egyúttal az objektív történelmi fejlődés által adott tény hozza magával, hogy a proletár munkájának gyümölcse teljesen automatikusan hullik a tőkés ölébe, és a bérrendszer fennmaradásával gépiesen egyre hatalmasabb tőkevagyonná gyarapodik.

Marx tehát nem magyarázza a kapitalista meggazdagodást a tőkések képzelt áldozatainak és jótéteményeinek valamiféle ellenszolgáltatásaként; de éppúgy nem állítja azt sem, hogy ez a meggazdagodás a szó hétköznapi értelmében vett csalásnak és lopásnak az eredménye, hanem bebizonyítja, hogy itt teljesen szabályszerű, a büntetőjog szellemének nem ellentmondó csereügyletről van szó a tőkés és a munkás között, amely éppen olyan törvények alapján bonyolódik le, mint minden más áruvétel és árueladás. Ahhoz, hogy teljesen megvilágíthassa ezt a kifogástalan ügyletet, Marx kénytelen volt a XVIII. század végi, illetve XIX. század elejei nagy angol klasszikusok — Smith és Ricardo — által felállított értéktörvényt, vagyis az árucsere belső törvényeinek magyarázatát végigfejleszteni és a munkaerő-árura alkalmazni. Az értéktörvény, a belőle levezetett munkabér és értéktöbblet — más szavakkal annak a magyarázata, hogy a bérmunka terméke hogyan oszlik meg minden erőszakos gazemberség nélkül, önmagától, egyrészt a munkás nyomorúságos létfenntartásává, másrészt a tőkés munka nélkül szerzett gazdagságává — ez a fő tartalma a „Tőke” első kötetének. És ebben van ezen kötet nagy történelmi jelentősége: bebizonyítja, hogy csak a munkaerő eladásának — értsd: a bérmunkának — megszüntetése révén, és egyes-egyedül ennek révén lehet véget vetni a kizsákmányolásnak.

A „Tőke” első kötetében egész idő alatt a munka műhelyében vagyunk: a gyárban, a bányában vagy egy modern mezőgazdasági üzemben. Amit itt Marx kifejt, az minden tőkés vállalatra vonatkozik. Az egyes tőke, mint az egész termelési mód típusa — itt csak erről van szó. Amikor a kötetet befejezzük, tisztában vagyunk a profit napról napra történő keletkezésével, és egészen a mélyére látunk a kizsákmányolás mechanizmusának. Előttünk mindenféle áruból egész hegyek tornyosulnak, úgy, ahogy kikerültek közvetlenül a műhelyből, még nyirkosan a munkás verejtékétől, és mindegyik áruban élesen meg tudjuk különböztetni értékének azt a részét, amely a proletár meg nem fizetett munkájából származik, s amely éppen olyan jogszerűen vándorol át a kapitalista tulajdonába, mint az egész áru. Szinte a kezünkkel markoljuk itt a kizsákmányolás gyökereit.

Ezzel azonban a tőkés aratása még korántsem jutott be a szérűbe. A kizsákmányolás gyümölcse megvan, de csak olyan formában, amely még élvezhetetlen a vállalkozó számára. Amíg a tőkés csupán felhalmozott árukkal rendelkezik, addig nem örülhet a kizsákmányolásnak. A kapitalista nem az ókori görög-római világ rabszolgatartója, és nem is a középkor feudális ura, aki csak a saját fényűzésére és nagy udvartartására nyúzta a dolgozó népet. A tőkésnek csengő aranyban, készpénzben kell a gazdagság, hogy ezt a „helyzetének megfelelő életszínvonal” fenntartása mellett még tőkéjének állandó nagyobbítására is felhasználhassa. Ehhez azonban el kell adnia a bérmunkás által előállított árut, a benne rejlő értéktöbblettel együtt. Az árunak ki kell jutnia a gyári és a mezőgazdasági raktárakból a piacra; a kapitalista követi az árut az irodából a tőzsdére, az üzletbe, mi pedig követjük a kapitalistát a „Tőke” második kötetében.

Az árucsere területén, ahol a tőkés életének második fejezete lejátszódik, jó néhány nehézséggel találja magát szemben. Gyárában, birtokán ő volt az úr. Ott a legszigorúbb szervezettség, fegyelem és tervszerűség uralkodott. A piacon viszont teljes anarchia, az úgynevezett szabadverseny uralkodik. Itt senki sem törődik a másikkal, és senki sem törődik a dolgok összességével. És mégis, a tőkés éppen ezen anarchia közepette érzi meg, hogy minden tekintetben másoktól, az egész társadalomtól függ.

Valamennyi konkurensével lépést kell tartania. Ha áruinak végleges eladásáig több időt mulaszt el az okvetlenül szükségesnél, ha nem látja el magát elegendő pénzzel és nem vásárolja meg idejekorán a nyersanyagot és az egyéb szükséges dolgokat, amelyek biztosítják, hogy üzemében időközben ne legyen fennakadás, ha nem gondoskodik arról, hogy pénze, amelyet az áruk ellenében ismét kézhez kapott, ne heverjen parlagon, hanem valahol hasznot hajtó módon befektetésre kerüljön, akkor egy vagy más módon hátrányba jut. Szemesnek áll a világ, s az a vállalkozó, aki nem elég szemes, hogy üzletmenete a műhely és az árupiac közötti szüntelen ide-oda hullámzásban éppen olyan hibátlanul bonyolódjék le, mint magában a műhelyben, hiába használja ki bármily „lelkiismeretesen” bérmunkásait, mégsem éri el a szokásos profitot. „jól megszolgált” profitjának egy része valahol elúszik, s nem az ő zsebébe kerül.

De ez még nem minden. A tőkés csak úgy halmozhatja fel a gazdagságot, ha árukat, azaz használati cikkeket gyárt. Éppen olyan fajtájú és minőségű árut kell azonban termelnie, amilyenre a társadalomnak szüksége van, és csak annyit, amennyi a társadalomnak szükséges. Különben az árui eladatlanok maradnak, s a bennük rejlő értéktöbblet ismét füstbe megy. Ámde honnan tudhatná mindezt az egyes tőkés? Senki sem mondja meg neki, hogy a társadalomnak ekkor meg ekkor milyen és mennyi használati cikk kell, éppen azért, mert ezt senki sem tudja. Hiszen tervszerűtlen, anarchikus társadalomban élünk! És minden egyes vállalkozó ugyanilyen helyzetben van. De ebből a káoszból, ebből az összevisszaságból mégis ki kell alakulnia valami egésznek, amely lehetővé teszi mind a kapitalisták egyes üzleteit és meggazdagodásukat, mind pedig az egész társadalom szükségleteinek kielégítését, az egész társadalom további fennmaradását.

Pontosabban szólva, a piac káoszából, a piac tervszerűtlenségéből létre kell jönnie először is az egyes tőke állandó körforgásának, biztosítva a termelés, az eladás, a bevásárlás és az újbóli termelés lehetőségét, miközben a tőke folytonosan változtatja az alakját: hol pénzformából bújik áruformába, hol meg fordítva; ezeknek a fázisoknak összhangban kell lenniök, mindig szükség van pénztartalékra, hogy minden vásárlási konjunktúrát ki lehessen használni és legyen miből fedezni az üzem folyó kiadásait. Ezenfelül biztosítani kell azt is, hogy az árueladás mértékében fokozatosan visszaáramló pénzt nyomban újból hasznosíthassák. Az egymástól látszólag teljesen független egyes tőkések már itt ténylegesen nagy testvéri szövetségbe egyesülnek, amennyiben a hitelszervezet, a bankok útján állandóan előlegezik egymásnak a szükséges pénzt, ugyanakkor átveszik egymástól a tartalék pénzt, s így lehetővé teszik a termelésnek és az árueladásnak megszakítás nélküli menetét mind az egyesek, mind a társadalom számára. A hitelt a polgári közgazdaságtan csak mint „az áruforgalom megkönnyítésére” szolgáló ravasz intézményt tudja magyarázni. Ezzel szemben Marx, műve második kötetében, csak úgy mellékesen kimutatja, hogy a hitel a tőkének egyszerű létformája, összekötő kapocs a tőke életének két szakasza: a termelésben és az árupiacon lejátszódó szakasza között, s egyben összekötő kapocs az egyes tőkéknek látszólag önkényes mozgása között is.

A második feladat a következő: az egyes tőkék káoszában gondoskodni kell az egész társadalom termelése és fogyasztása körforgásának folyamatosságáról, mégpedig úgy, hogy biztosíttassanak a tőkés termelés feltételei: a termelési eszközök és a munkásosztály létfenntartásához szükséges eszközök termelése, a tőkésosztály progresszív gazdagodása — vagyis a társadalom össztőkéjének állandóan növekvő felhalmozása és működése. Marx volt száz év óta, Adam Smith óta az első, aki a „Tőke” második kötetében számos ebből fakadó problémát — jóllehet nem oldotta meg őket teljesen — a törvényszerűségek szilárd alapjára állított. Marx megmutatta, hogyan kerekedik egésszé az egyes tőkék számtalan különálló mozgása; hogyan vezet ennek az egésznek a mozgása szüntelen ingadozások révén hol a legnagyobb konjunktúra fölöslegére, hol a válságban való összeomlásra; hogyan alakul ki mégis mindig újra a helyes arány, de csak azért, hogy a következő pillanatban ismét felboruljon. Mindezekből Marx arra a következtetésre jutott, hogy a mai társadalom számára saját táplálása és a gazdasági fejlődés csak eszköz; a mai társadalom igazi célja a tőke progresszív, egyre hatalmasabb méreteket öltő felhalmozása.

Ámde a tőkés még mindig nem érkezett el tövises útja végére. Mert most, amikor és miközben a profit egyre fokozódó mértékben arannyá vált és válik, most következik a nagy kérdés: hogyan legyen a zsákmány elosztva. Nagyon is különböző csoportok jelentik be igényüket: a vállalkozó mellett ott van a kereskedő, a bankár, a földbirtokos. Mindannyian kivették a maguk részét, hogy lehetővé tegyék a bérmunkás kizsákmányolását, az általa termelt áruk eladását, s most követelik a részüket a haszonból is. Ez a felosztás azonban sokkal bonyolultabb feladat, semmint első pillanatban látszhat. Mert még a vállalkozóknál is, a vállalkozás jellegétől függően, igen nagy különbségek vannak az elért profit tekintetében, ha a profitnak csak a nyers, hogy úgymondjuk a munka műhelyéből frissen kijött formáját nézzük.

Az egyik termelési ágban nagyon gyorsan bonyolódik le az áru termelése és eladása, s a tőke, szaporulatával együtt a legrövidebb időn belül vissza térül, tehát könnyen lehet vele mindig újabb ügyletet lebonyolítani és mindig újabb haszonhoz jutni. Más iparágban viszont a tőke évekig le van kötve a termelésben, és csak hosszú idő múltán hajt profitot. Bizonyos iparágakban a vállalkozó kénytelen tőkéjének legnagyobb részét holt termelőeszközökbe fektetni: épületekbe, költséges gépekbe stb., amelyek önmagukban szintén semmit sem jövedelmeznek, semmi profitot nem fiadzanak, bármennyire is szükségesek a profit kisajtolásához. De vannak olyan területek is, ahol a vállalkozó egészen kis költség mellett főleg munkások félfogadására használhatja tőkéjét, s minden egyes munkás szorgalmas tyúk módjára aranytojásokkal ajándékozza meg.

Ilyenképpen tehát magában a profit előállításában nagy különbségek keletkeznek az egyes tőkék között, s ez a polgári társadalom szemében sokkal kiáltóbb „igazságtalanság”, mint a tőkés és a munkás közötti sajátos „osztozkodás”. Hogyan lehet ezt kiegyenlíteni, a zsákmány „igazságos” elosztását elérni úgy, hogy minden tőkés hozzájusson ahhoz, ami „az övé”? S méghozzá ezeket a feladatokat mindenféle tudatos, tervszerű szabályozás nélkül kell megoldani. Hiszen a felosztás a mai társadalomban éppen olyan anarchikus, mint a termelés. Sőt, tulajdonképpeni „felosztás” nincs is, legalábbis nem abban az értelemben, hogy erről valamiféle társadalmi intézkedés gondoskodnék; ami van, az kizárólag csak a csere, az áruforgalom, a vétel és az eladás. Hogyan jut tehát mégis minden kizsákmányoló réteg és minden egyes kizsákmányoló a tőke uralma szempontjából „igazságos” részhez abból a gazdagságból, amelyet a proletariátus munkaereje teremtett?

Ezekre a kérdésekre felel Marx a harmadik kötetben. Miként a „Tőke” első kötetében a tőke termelését és ezen belül a profit előállításának titkát elemezte, miként a második kötetben a tőkének a műhely és az árupiac, a társadalmi termelés és fogyasztás közötti mozgását ábrázolta, úgy kíséri figyelemmel a harmadik kötetben a profit felosztását. Mégpedig mindegyik esetben ugyanazon három alapfeltétel szem előtt tartásával: 1. semmi sem történik a kapitalista társadalomban önkényesen, minden, ami történik, az meghatározott, állandóan ható — noha a részvevők tudatától teljesen független — törvények alapján megy végbe; továbbá, 2. a gazdasági viszonyok nem alapulnak a rablás és a lopás erőszakos módszerén; végül, 3. semmiféle társadalmi értelem nem érvényesíti tervszerű befolyását az egészre. Kizárólag a csere mechanizmusa: vagyis az értéktörvény és a belőle levezetett értéktöbblet az, amiből Marx a tőkés gazdaság valamennyi jelenségét és összefüggését fokozatosan, s a legvilágosabb következetességgel megmagyarázza.

Ha ezt a nagy művet egészében tekintjük át, akkor a következőt mondhatjuk: az első kötet a benne kifejtett értéktörvénnyel, bérmunkával és értéktöbblettel feltárja a mai társadalom fundamentumát, a második és a harmadik kötet pedig megmutatja az ezen nyugvó épület emeleteit. Vagy egy másik hasonlattal: az első kötet megmutatja nekünk a társadalmi szervezet szívét, amely az éltető nedűt termeli, a második és a harmadik kötet elibénk vetíti az egésznek a vérkeringését és a táplálkozását, a legkülsőbb bőrsejtekig.

A tartalomnak megfelelően a két utolsó kötetben más síkon mozgunk, mint az elsőben. Itt a műhely, a munka mély szociális bányája volt az, ahol a tőkés gazdagodás forrását fürkésztük. A második és harmadik kötetben a külszínen, a társadalom hivatalos színpadján találjuk magunkat. Áruraktárak, bankok, tőzsdék, pénzügyietek, „nyomorgó agráriusok” és ezek gondjai népesítik be itt az előteret. A munkás itt már nem lép fel. És a munkás a valóságban sem törődik ezekkel a dolgokkal, amelyek a háta mögött mennek végbe, amikor már a bőrét kicserezték. S az üzletet hajszoló tömeg lármás forgatagában az életben is csak akkor találkozunk a munkással, amikor szürkülő reggeleken csapatostul a műhelyébe baktat, vagy sötétedő estéken, amikor műhelye végeláthatatlan sorokban ismét kiveti magából.

Ezek után talán nem is egészen világos, hogy mennyiben érdeklik a munkást a tőkések egyéni profitszerzési gondjai és egymás közötti civakodásuk a zsákmány felosztásáért. De valójában a „Tőke” második és harmadik kötete éppen úgy hozzátartozik a mai gazda sági mechanizmus kimerítő ismeretéhez, mint az első. Persze, nincs olyan döntő és alapvető történelmi jelentőségük a modern munkásmozgalom számára, mint amannak. De gazdag tárházai olyan meglátásoknak, amelyek még a proletariátus gyakorlati harcában is felbecsülhetetlen értékű szellemi fegyverzetet jelentenek. Erre nézve csak két példát említünk.

Marx a második kötetben, annál a kérdésnél, hogy az egyes tőkék kaotikus mozgásából hogyan alakul ki a társadalom rendszeres táplálása, természetesen érinti a válságok kérdését is. Szisztematikus és a tanulságokat összegező értekezést a válságokról itt nem találunk, csak néhány vázlatos megjegyzést. De ezeknek az értékesítése nagyon hasznára válna a felvilágosodott és gondolkodó munkásoknak. A szociáldemokrata, és különösen a szakszervezeti agitációnak hogy úgymondjuk a vastartalékához tartozik az az állítás, miszerint a válságok elsősorban a kapitalisták rövidlátása folytán keletkeznek: ezek ugyanis semmiképpen sem akarják megérteni, hogy a munkástömegek a legjobb fogyasztóik, tehát csak magasabb béreket kell fizetniük a munkásoknak, hogy vásárlóképes vevőkre tegyenek szert, és ezzel elhárítsák a válságok veszélyét.

Amilyen népszerű ez az elképzelés, annyira helytelen, és Marx a következő szavakkal cáfolja meg:

„Az a megállapítás, hogy a válságok oka a fizetőképes fogyasztás, vagyis a fizetőképes fogyasztók hiánya, tiszta tautológia. A tőkés rendszer csak fizető fogyasztást ismer, kivéve a koldusét vagy a »csirkefogóét«. Az áruk eladhatatlan volta annyit jelent, hogy nem találtak fizetőképes vevőkre, tehát fogyasztókra [...] Ha pedig ennek a tautológiának azzal akarják a mélyebb megalapozottság színét kölcsönözni, hogy kijelentik, a munkásosztály túlságosan kicsiny részét kapja meg saját termékének, tehát a bajt ki lehetne küszöbölni, ha nagyobb rész jutna neki, vagyis munkabére növekednék, erre csak annyit kell megjegyeznünk, hogy a válságokat mindig éppen olyan szakasz készíti elő, amelyben a munkabér általánosan emelkedik, és a munkásosztály realiter [valóban] jelentékenyebben részesedik az évi termék fogyasztásra rendelt részéből. Ennek a szakasznak tehát — a józan és »egyszerű« (!) emberi ész e lovagjainak felfogása szerint — a válságot, éppen ellenkezőleg, el kellene odáznia. Úgy látszik tehát, a tőkés termelés az emberek jó vagy rossz szándékától független feltételeket foglal magában, amelyek a munkásosztálynak ezt a viszonylag kedvező helyzetét csak időlegesen teszik lehetővé, és akkor is mindig csak mint a válság előjelét.” (lásd „A tőke” 2. köt.)

És valóban, a második és harmadik kötet fejtegetései alapos betekintést nyújtanak a válságok lényegébe; bebizonyítják, hogy a válságok egyszerűen elkerülhetetlen következményei a tőke mozgásának, annak a mozgásnak, amely a felhalmozás, a növekedés utáni féktelen, kielégíthetetlen mohóságtól hajtva hamarosan túl szokta lépni a fogyasztás minden korlátját, bármennyire is kibővül az valamely társadalmi réteg megnövekedett vásárlóképessége vagy pedig új elhelyezési piacok meghódítása révén. Ezért tehát búcsút kell mondani a már említett népszerű szakszervezeti agitáció mögött lappangó gondolatnak is, hogy a tőke és a munka között érdekösszhang van, amelyet csak a vállalkozók rövidlátása ismer félre. Egyben fel kell adni minden reményt arra, hogy foltozgatással enyhíteni lehet a kapitalizmus gazdasági anarchiáját. A harc, amelyet a bérmunkás proletár anyagi helyzetének megjavításáért vív, ezer meg ezer kitűnő fegyvert tartogat a szellemi arzenáljában, s nem szorul rá arra, hogy elméletileg tarthatatlan és gyakorlatilag kétértelmű érvekkel küzdjön.

A másik példa. Marx a harmadik kötetben először ad tudományos magyarázatot egy olyan jelenségre, amely előtt a közgazdaságtan, keletkezése óta tanácstalanul állt. A kérdés a következő: miért van az, hogy a tőkék minden termelési ágban rendszerint ugyanazt az úgynevezett „szokásos” profitot hozzák, jóllehet különböző feltételek mellett fektetik be őket? Ez a jelenség az első pillantásra ellentmondani látszik egy magától Marxtól származó magyarázatnak, nevezetesen annak, hogy a tőkés gazdagság egyes-egyedül a bérmunkás meg nem fizetett munkájából származik. És valóban, hogyan tud az a tőkés, aki tőkéjének viszonylag nagy részét holt termelési eszközökbe kénytelen befektetni, ugyanannyi profitra szert tenni, mint kollégája, akinek kevés ilyen természetű kiadása van, de annál több eleven munkát foghat igájába?

Nos, Marx ezt a rejtélyt meglepő egyszerűséggel oldja meg, kimutatván, hogyan egyenlítődik ki a profitok közötti különbség az egyik árufajtának értékén fölüli, a másik árufajtának pedig értékén aluli eladásával, és hogyan alakul ki az „átlagprofit”, amely a termelés valamennyi ágában egyenlő. A tőkések, anélkül, hogy csak sejtenék is, s bármiféle tudatos megegyezés nélkül, árucseréjük lebonyolításakor mintegy halomra hordják a saját munkásaiktól elvont értéktöbbletet, s a kizsákmányolásnak ezt az összaratását testvériesen felosztják egymás között, kinek-kinek a tőkéje nagysága szerint. Az egyes tőkés tehát egyáltalában nem az általa személyesen elért profitot élvezi, hanem csak a ráeső részt abból a profitból, amelyet összes kollégái együttesen értek el.

„Az egyes tőkések a profit tekintetében itt úgy viszonyulnak egymáshoz, mintha pusztán részvényesei volnának egy részvénytársaságnak, amelyben minden 100 egység után egyformán osztják el a profitot, és ezért az egyes tőkések részesedése csak az összvállalatba fektetett tőkéik nagysága, az összvállalatban való részvételük aránya [...] szerint különbözik.” (lásd „A tőke” 3. köt.)

Mily éles fényt vet az „átlagprofitrátának” ez a látszólag egészen száraz törvénye a tőkések osztályszolidaritásának szilárd anyagi alapjaira! Igaz, a tőkések a mindennapi élet forgatagában ellenséges testvérek, de a munkásosztállyal szemben valamiféle szabadkőműves szövetségben egyesülnek, amely a munkásosztály összkizsákmányolásában a legnagyobb mértékben és a legszemélyesebben érdekelt. A kapitalistákban az uralkodó osztály csalhatatlan ösztönével nyilvánul meg a saját osztály érdekeik iránti érzék, s ezen érdekek és a proletariátus közötti ellentét felismerése — persze anélkül, hogy a legkisebb mértékben is tudatában lennének ezeknek az objektív gazdasági törvényeknek. Sajnos, a tőkéseknek ez az ösztönös felismerése a történelem viharaiban sokkal szilárdabbnak bizonyult, mint a munkásosztálynak — éppen Marx és Engels műveiben — tudományosan feltárt és megindokolt osztályöntudata.

E két rövid és találomra kiragadott példa fogalmat adhat arról, hogy a „Tőke” utolsó két kötetében a felvilágosult munkásság még mennyi feltáratlan szellemi ösztönzésre és elmélyülésre alkalmas kincset találhat, amelyek népszerűsítésükre várnak. Így, félig készen, ahogy vannak, végtelenül értékesebbet nyújtanak mindenféle kész igazságnál: buzdítást a gondolkodásra, a bírálatra és az önbírálatra — s ez a legsajátosabb, legalapvetőbb eleme a Marx által hátrahagyott tanításoknak.

Az a remény, amelyet Engels az első kötet befejezése után úgy fejezett ki, hogy Marx e „lidércnyomás lerázása” után egészen más embernek fogja magát érezni, csak részben ment teljesedésbe.

Egészségileg nem állt be Marxnál tartós javulás, és anyagi körülményei is kínosan bizonytalanok maradtak. Ekkoriban komolyan mérlegelte azt a tervet, hogy Genfbe költözik át, ahol sokkal olcsóbban élhetett volna, de a sors egyelőre Londonhoz kötötte, a British Museum kincseihez; remélte azt is, hogy talál kiadót művének angol fordításához, és az Internacionálé szellemi vezetését sem tudta, és nem is akarta a kezéből kiengedni mindaddig, amíg a mozgalom rendes kerékvágásba nem lendül.

Családilag örömet szerzett neki középső leányának, Laurának a házassága Paul Lafargue-gal, a „kreol orvossal”. A fiatalok már 1866 augusztusában elígérkeztek egymásnak, de a vőlegénynek még be kellett fejeznie orvosi tanulmányait, mielőtt az esküvőre gondolhattak. Lafargue-ot egy lüttichi diákkongresszuson való részvétele miatt két esztendőre törölték a párizsi egyetem hallgatói sorából, s ekkor az Internacionálé ügyében Londonba ment. Mint Proudhon követőjének nem volt közelebbi kapcsolata Marxszal, s csak udvariasságból adta le nála Tolain ajánló sorait. Ámde megtörtént, ami történni szokott.

„A fiatalember először hozzám csatlakozott — írta Marx az eljegyzés után Engelsnek —, de azután vonzalmát az öregről a leányára vitte át. Anyagi viszonyai közepesek: egy volt ültetvényes család egyetlen gyermeke.” (1866. aug. 7. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 354. old.)

Lafargue Kuba szigetén, Santiagóban született, de már kilencéves korában Franciaországba került. Atyai nagyanyja mulatt nő volt, s így néger vér is csörgedezett ereiben; ezt maga is szívesen emlegette, és ugyanerről tanúskodott egyébként igen szabályos vágású arcának tompa színe, s csillogó szemefehérje. Talán ebből a vérkeveredésből adódott bizonyos fokú makacssága is, amely Marxot jó néhányszor késztette arra, hogy tréfás bosszúsággal gúnyolódjék vejének „nigger-kobakján”. De a kettejük között kialakult kedélyes évődő hang csak azt mutatja, hogy milyen kitűnően megértették egymást. Marx nemcsak olyan vöt talált Lafargue-ban, aki leányát boldoggá tette, hanem tehetséges és ügyes segítőtársat is, aki szellemi hagyatékának hű sáfárja lett.

Marx fő gondja egyelőre könyvének sikere maradt. 1867. november 2-án ezt írja Engelsnek:

„Könyvem sorsa idegessé tesz. Nem hallok és nem látok semmi mozgást. A németek jó fiúk. Az, amit e téren az angolok, a franciák, sőt az olaszok kiszolgálóiként tesznek, valóban feljogosítja őket arra, hogy az én dolgomról ne vegyenek tudomást. A mi ottani embereink nem értenek az agitációhoz. Addig is azt kell tenni, amit az oroszok: várni. A türelem az orosz diplomáciának és sikereinek a titka. Ámde magunkfajta, aki csak egyszer él, közben felfordulhat.” (lásd uo., 440. old.)

Ezekből a a soraiból kicsendülő türelmetlenség nagyon is érthető, de mindamellett nem volt egészen indokolt.

Akkor, amikor Marx a fentieket írta, könyve még alig két hónapja látott napvilágot, alapos bírálat megírásához ez túl rövid idő volt. Amennyiben azonban nem az alaposság volt a lényeg, hanem csak az, hogy némi „lármát csapjanak” a könyv körül — s Marx az Angliában elérendő hatás kedvéért eleinte ezt tartotta a legszükségesebbnek —, úgy e tekintetben Engels és Kugelmann minden tőlük telhetőt elkövettek, sőt még túlzott igényességet sem lehetett a szemükre vetni. S egészen jelentős sikereket értek el. Számos lapban, köztük polgári lapokban is előzetes ismertetéseket helyeztek el a könyv megjelenéséről, s itt-ott leközöltették magát az előszót. Ezenfelül előkészítettek egy — az akkori idők fogalmai szerint — bombahatású reklámot is: Marx életrajzának és arcképének közzétételét a „Gartenlaubé”-ban, de aztán Marx maga kérte őket, hogy álljanak el ettől a „mókától”.

„Az ilyesmit inkább károsnak, mint hasznosnak tartom, s a tudomány emberéhez nem méltónak. Meyer »Konverzációs lexikonja« például már régen kérte az életrajzomat. Nem küldtem el, de még a levelet is válaszolatlanul hagytam. Mindenkinek a maga módján kell üdvözülni.” (Kugelmannhoz, 1868. okt. 26. Lásd Briefe an Kugelmann, 66—67. old.)

Engelsnek a „Gartenlaubé”-ba szánt cikke — „a legnagyobb sietséggel, meglehetősen nyers formában összecsapott firkálmány” mondja róla maga a szerző — később Johann Jacoby „Zukunft” című lapjában jelent meg, amelyet 1867 óta Guido Weiss adott ki Berlinben. E cikknek aztán az a különös sorsa lett, hogy Liebknecht a „Demokratisches Wochenblatt”-ban csak rövidítve közölte, ami Engelst erre a rideg megjegyzésre késztette:

„Wilhelm már odáig jutott, hogy azt sem szabad megmondania: Lassalle tőled másolt ki, méghozzá rosszul. Ez az egész életrajzot kiheréli, s hogy aztán minek közölte le mégis, azt csak ő tudja.” (Marxhoz, 1869. szept. 5. Lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 226. old.)

De Liebknecht nézetei, mint ismeretes, teljesen megegyeztek a törölt mondatok tartalmával, nem akarta azonban elvadítani azokat a lassalleánusokat, akik alig hogy elszakadtak Schweitzertől, és éppen akkor segítettek megalakítani az eisenachi frakciót. Így hát nemcsak a könyveknek van meg a maguk sorsa, hanem néha a cikkeknek is.

Marx könyve, ha nem is mindjárt az első hónapokban, de alig valamivel később néhány igen jó kritikát kapott. Így Engelstől a „Demokratisches Wochenblatt”-ban, Schweitzertől a „Social-Demokrat”-ban és Josef Dietzgentől ugyancsak a „Demokratisches Wochenblatt”-ban. Marx nemcsak Engelsről, akinél ez magától értetődő volt, hanem Schweitzerről is elismerte, hogy tudja, hol vannak a dolog súlypontjai, és egyes tévedésektől eltekintve egész jól átrágta magát az anyagon; Dietzgent pedig — akiről Marx csak könyve megjelenése után hallott először — mint filozófiailag tehetséges főt üdvözölte, anélkül azonban, hogy egyébként túlbecsülte volna.

Az első „szakember” is hallatott magáról már 1867-ben. Ez Dühring volt, aki a Meyer-féle lexikon „Függelék”-ében ismertette a könyvet; Marx úgy vélte, hogy Dühring nem érezte meg, hogy a „Tőke” fejtegetéseiben milyen új alapelemek vannak, de azért nem volt elégedetlen ezzel a bírálattal. Sőt, „nagyon tisztességesnek” mondta, habár sejtette, hogy Dühring nem annyira az ügy iránti érdeklődésből és megértésből foglalkozott a könyvével, mint inkább Roscher és más egyetemi nagyságokkal szemben érzett gyűlöletből. Engels elejétől fogva kedvezőtlenebbül ítélte meg Dühring cikkét, s hogy neki volt élesebb szeme, az nagyon is hamar bebizonyosodott, amikor Dühring frontot változtatott, s nem győzte a könyvet lerántani.

Marxnak más „szakemberekkel” is nagyon szomorú tapasztalatai voltak; az egyik ilyen derék férfiú, aki óvatosságból elhallgatta a nevét, még nyolc évvel később is azt az épületes kinyilatkoztatást tette, hogy Marx, mint „autodidakta” a tudomány egész ember öltőjét átaludta. Az ilyen és hasonló megnyilvánulások után teljesen indokolt volt Marxnak az az elkeseredése, amellyel az effajta embereket emlegette. De talán túl sokat írt a rosszakaratuknak a terhére, s nem vette eléggé figyelembe a tudatlanságukat. Marx dialektikus módszere ugyanis egyeseknek ténylegesen érthetetlen volt. Ez különösen abban mutatkozott meg, hogy még olyanok is, akik nem voltak rosszakaratúak, sem közgazdaságilag járatlanok, csak nehezen tudtak eligazodni a „Tőké”-ben, míg éppen megfordítva mások, akik alig rendelkeztek közgazdaságtani ismeretekkel, s többé-kevésbé ellenségesen álltak szemben a kommunizmussal — viszont valamikor otthonosan mozogtak a hegeli dialektikában —, nagy lelkesedéssel beszéltek Marx könyvéről.

Így például igazságtalan szigorral ítélte meg Marx F. A. Langénak a munkáskérdésről szóló könyvét, amelynek második kiadásában a szerző behatóan foglalkozott a „Tőke” első kötetével:

„Lange úr [...] agyba-főbe dicsér, de csak azért, hogy saját fontosságát kidomborítsa.” (Kugelmannhoz, 1870. jún. 27.)

Ez bizonyára nem volt Lange célja, akinek a munkáskérdés iránti őszinte érdeklődése minden kétségen felül állt. Abban viszont Marxnak feltétlenül igaza volt, hogy Lange először is mit sem ért a hegeli metodikához, másodszor is még kevésbé ahhoz a kritikai módhoz, ahogyan Marx ezt a metodikát alkalmazta. Lange a dolgokat valóban a fejük tetejére állította, kijelentvén, hogy Lassalle szabadabb és függetlenebb Hegel spekulatív alapelveitől, mint Marx, akinél a spekulatív forma szorosan alkalmazkodik filozófiai példaképének modorához, s akinél ez a forma műve némely részénél — így például az értékelméletnél, amelynek Lange nem is tulajdonított tartós jelentőséget — csak nagyon nehézkesen illeszkedik be az anyagba.

Még sokkal különösebben hangzott Freiligrath ítélete az első kötetről, amelyből egy példányt Marx ajándékba adott neki. Marx és Freiligrath 1859 óta barátilag érintkeztek, habár barátságuk ege, harmadik személyek hibájából, olykor be-beborult. Freiligrath akkor éppen hazatérőben volt Németországba, ahol az ismert gyűjtés biztosította számára a gondtalan öregséget, miután a közel hatvan éves költő az általa vezetett bankfiók megszűnése folytán kenyértelenné lett. A régi barátjához intézett utolsó levelében — később már nem leveleztek egymással — Freiligrath szívélyesen gratulált a fiatal Lafargue-házaspár esküvője alkalmából, s nem kevésbé szívélyes köszönetét mondott a „Tőke” első kötetéért. E levélben azt írja, hogy nagyon sok tanulságot, gazdag élvezetet merített a mű tanulmányozásából. A siker, vélte Freiligrath, talán nem lesz túl gyors és túl hangos, de csendes hatása annál mélyebb és tartósabb lesz.

„Tudom, hogy a Rajnánál sok kereskedő és gyáros lelkesedik a könyvért. Ezekben a körökben be fogja tölteni a tulajdonképpeni célját — s mellékesen a tudósoknak mint forrásmű nélkülözhetetlen lesz.”

Freiligrath ugyan magát csak „érzelmi közgazdásznak” nevezte, s a „hegelezés és szócséplés” világéletében ellenszenves volt neki, de hát végül is húsz esztendeig élt a világforgalom központjában, Londonban, ennélfogva rendkívül csodálatos teljesítménynek tekinthető, hogy a „Tőke” első kötetében csak valamiféle vezérfonalat látott fiatal kereskedők használatára, s legfeljebb mellékesen tartotta tudományos forrásműnek.

Egészen másként nyilatkozott Ruge, aki a kommunizmust legszívesebben megfojtotta volna egy kanál vízben, s akinek a feje egyáltalán nem volt túlterhelve közgazdasági ismeretekkel, viszont hajdanában, mint újhegelista jól megállta a helyét.

„Korszakalkotó mű, írta Ruge, ragyogó, sőt olykor vakító fényt vet a különböző társadalmi korszakok fejlődésére és hanyatlására, vajúdásaikra és borzasztóan fájdalmas napjaikra. Az értéktöbblet levezetése a meg nem fizetett munkából, a korábban maguknak dolgozó munkások kisajátításának elemzése, a kisajátítók kisajátításának megjövendölése valóban klasszikus. Marxnak széleskörű tudományos képzettsége és nagyszerű dialektikus tehetsége van. A könyv meghaladja sok embernek, sok újságírónak a színvonalát, mégis egészen bizonyosan behatol a köztudatba, és sokrétűsége ellenére, sőt éppen ezáltal, óriási hatása lesz.”

Hasonlóan vélekedett Ludwig Feuerbach is, csakhogy ő, saját fejlődésének megfelelően, nem annyira a szerző dialektikáját tartotta fontosnak, mint inkább azt, hogy a

„könyv igen gazdag rendkívül érdekes és teljesen vitathatatlan, jóllehet hallatlanul szörnyű tényekben.”

Ezzel ugyanis Feuerbach a maga erkölcsfilozófiáját látta bebizonyítottnak: ahol hiányzik az, ami a legszükségszerűbb az élethez, ott hiányzik az erkölcsi szükségszerűség is.

Fordításban az első kötet először Oroszországban jelent meg. Marx már 1868. október 12-én közli Kugelmann-nal, hogy egy pétervári könyvkereskedő azzal a hírrel lepte meg, hogy a fordítás már nyomás alatt van, és kéri tőle a fotogrammját (aláírásának kópiáját) a könyv címlapjára. Marx nem akarta ezt a csekélységet „jóbarátaitól”, az oroszoktól megtagadni; ez a sors iróniája, írja, hogy éppen az oroszok — akiket huszonöt év óta nemcsak németül, hanem franciául és angolul is szakadatlanul támad — voltak mindig a legnagyobb „pártfogói”; hiszen a Proudhon elleni könyve is, úgyszintén a „Politikai gazdaságtan bírálatához” sehol sem volt olyan kelendő mint Oroszországban. Ezt azonban nem akarja túlbecsülni, tette hozzá Marx, mert ez kizárólag csak az ínyenc-ízlés, amely hajszolja a Nyugat által produkált legszélsőségesebb dolgokat.

A dolog azonban mégsem így állt. A fordítás ugyan csak 1872-ben jelent meg, de komoly, tudományos teljesítmény volt, amely „mesterien” sikerült, mint befejezése után maga Marx is elismerte. A fordító Danyielszon volt, aki inkább „Nyikolaj-on” írói álnevén ismeretes; Danyielszonnak néhány fontosabb fejezet lefordításában Lopatyin segített, egy fiatal, bátor forradalmár;

„igen eleven, kritikus koponya, derűs jellem, sztoikus, mint az orosz paraszt, aki mindent olyannak fogad el, amilyen” — jellemezte őt Marx (Engelshez, 1870. júl. 5. Lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 332. old.),

amikor Lopatyin 1870 nyarán felkereste. Az orosz cenzúra a fordítás kiadását a következő indokolással engedélyezte:

„Habár a szerző, meggyőződése szerint, teljes mértékben szocialista, s az egész könyvnek teljesen határozott szocialista jellege van, de figyelembe véve egyrészt azt, hogy a könyv előadási módja egyáltalán nem nevezhető mindenki számára hozzáférhetőnek, s másrészt azt, hogy bizonyítási módszere szigorúan tudományos, matematikus — a bizottság kijelenti, hogy e könyv bírósági úton való üldözése lehetetlen.”

A fordítás 1872. március 27-én került a nyilvánosság elé és már május 25-én ezer példány, az egész példányszám egyharmada elkelt belőle.

Ezzel egyidőben kezdett napvilágot látni a francia fordítás, mégpedig ugyanolyan formában mint a szintén akkor megjelenő második német kiadás: részletekben. A francia fordítást J. Roy készítette Marx jelentős segítségével, akinek ez olyan „pokoli munkát” adott, hogy sokszor panaszolta: több vesződsége van vele, mintha maga vállalkozott volna a fordításra. De legalább kárpótlásul az eredeti mellett még külön tudományos értéket is tulajdoníthatott e fordításnak.

Angliában kisebb sikere volt a „Tőke” első kötetének, mint Németországban, Oroszországban és Franciaországban. Úgy látszik, hogy csak egyetlen rövid recenzió jelent meg róla a „Saturday Review”-ban; itt kiemelték, hogy a tárgyalási módja még a legszárazabb gazdasági kérdéseknek is bizonyos sajátos vonzerőt kölcsönöz. Egy hosszabb értekezést, amelyet Engels a „Fortnightly Review”-nak írt, a szerkesztőség visszautasított azzal, hogy „túl száraz”, noha Beesly, akinek jó összeköttetései voltak ehhez az újsághoz, sokat fáradozott a cikk elfogadtatása érdekében. Az angol fordítást, amelytől pedig oly sokat várt, Marx már nem élte meg.

Következő rész: Tizenharmadik fejezet — Az Internacionálé fénykora

Tartalomjegyzék