1. Anglia, Franciaország, Belgium
2. Svájc és Németország
3. Bakunyin agitációja
4. A Szocialista Demokrácia Szövetsége (Alliance)
5. A baseli kongresszus
6. Genfi bonyodalmak
7. A „Bizalmas közlés“
8. Az ír amnesztia és a francia népszavazás

Nem sokkal a „Tőke” első kötetének megjelenése előtt, 1867. szeptember 2-ától 8-áig ülésezett az Internacionálé második kongresszusa Lausanne-ban. Ez a kongresszus azonban nem volt olyan magas színvonalú, mint a genfi.

Már a Főtanács felhívásában, melyben minél nagyobb számú kongresszusi küldött delegálására szólította fel a Szövetség tagjait, meglepő volt, hogy mennyire száraz a harmadik év tevékenységét összefoglaló beszámoló. Csak Svájcból jelentették a mozgalom állandó fejlődését, valamint Belgiumból, ahol a marchienne-i sztrájkoló munkások lemészárlása felkorbácsolta a proletariátus indulatait.

Egyébként azonban a beszámoló csak az akadályokról panaszkodott, amelyeket a különböző országokban különféle körülmények a propaganda útjába gördítettek. Németország, ahol 1848 előtt oly nagy volt az érdeklődés a szociális kérdések tanulmányozása iránt, most teljesen elmerül az egyesítési mozgalomban. Franciaországban, a csekély szabadság mellett, amelyet a munkásosztály élvezhet, a Szövetség nem tesz szert olyan elterjedtségre, mint várni lehetett volna azután, hogy az Internacionálé annyira hathatósan támogatta a franciaországi munkabeszüntetéseket. Ez utóbbi megállapítás a párizsi bronzművesek 1867 tavaszán történt nagyarányú kizárására célzott, amely az egyesülési szabadságért való elvi harccá nőtt át, s a munkások győzelmével végződött.

Anglia is némi megrovásban részesült, azon megjegyzés formájában, hogy csak a választójogi reformmal foglalkoztak, és közben a gazdasági mozgalmat szem elől tévesztették. Most azonban tető alá került a választójog reformja. Disraeli kénytelen volt a tömegek nyomására még szélesebbkörű választójogot engedélyezni, mint Gladstone eredetileg tervezte: minden városi lakás bérlője, tekintet nélkül a fizetett házbér nagyságára, megkapta a választójogot. A Főtanács tehát annak a reményének adott kifejezést, hogy most már elérkezett az idő, amikor az angol munkások felismerik az Internacionálé jelentőségét.

Végül a Főtanács utalt az Észak-Amerikai Unióra, ahol a munkások már több államban kiharcolták a nyolcórás munkanapot. A felhívás aztán hangsúlyozta, hogy minden szekció, akár kicsi, akár nagy, egy küldöttet delegálhat, azok a szekciók pedig, amelyeknek 500-on felüli a taglétszámuk, minden további 500 tag után még egy-egy küldöttet választhatnak. A kongresszus napirendjére a következő pontokat tűzték: 1. Milyen gyakorlati eszközökkel teremtheti meg a munkásosztály Internacionáléja a felszabadító harc közös központját? és 2. Hogyan használhatja fel a munkásosztály azt a hitelt, amelyet a burzsoáziának és a kormánynak nyújt, a saját fölszabadítására?

Ez a program önmagában is elég általános volt, s még csak valamiféle feljegyzést sem csatoltak hozzá, amely részleteiben megalapozta volna. A Főtanácsot Lausanne-ban Eccarius és Dupont hangszerkészítő képviselte; Dupont, Franciaország levelező titkára, nagyon tehetséges munkásember volt, s Jung távollétében ő elnökölt. 71 küldött vett részt a kongresszuson, a németek között ott volt Kugelmann, F. A. Lange, Louis Büchner — az „Erő és anyag” című mű szerzője — és Ladendorf, egy derék polgári demokrata, de a kommunizmus heves ellenfele. A latin elem erősen túlsúlyban volt: néhány belga küldött mellett főként olaszok, franciák és francia svájciak voltak jelen.

A proudhonisták ezúttal alaposabban és gyorsabban készültek elő a Főtanácsnál; már negyedévvel hamarabb összeállították a programjukat. Eszerint a következő kérdések megvitatását kívánták: a kölcsönös segély mint a társadalmi kapcsolatok alapja; a szolgáltatások értékének kiegyenlítése; hitel és népbankok; kölcsönös biztosító intézetek; a férfi és a nő helyzete a társadalomban; kollektív és egyéni érdekek; az állam mint a jog őre és védelmezője; a büntetés joga; ezeken kívül még vagy egy tucat más hasonló kérdés megvitatását is felvették programjukba. Ebből aztán kaotikus zűrzavar keletkezett, amelybe azonban nekünk itt már csak azért sem kell elmélyülnünk, mert Marxnak mindehhez semmi köze sem volt, és mert a hozott — részben egymásnak ellentmondó — határozatok úgyis csak papíron maradtak.

A gyakorlati kérdésekben a kongresszusnak nagyobb sikere volt, mint az elméletiekben. Megerősítette a Főtanácsot londoni székhellyel, rögzítette a tagok évi járulékát 10 centime-ban, illetve egy garasban, és a tagsági díjak pontos fizetésétől tette függővé, hogy az egyes szekciók képviseltethetik-e magukat az évenként megtartandó kongresszuson vagy sem. Határozatot hoztak továbbá, hogy a munkások társadalmi felszabadítása elválaszthatatlan a politikai tevékenységüktől és hogy a politikai szabadság kiküzdése elsőrangú, feltétlen szükségszerűség. Erre a nyilatkozatra oly nagy súlyt helyeztek, hogy a kongresszus kimondta: minden esztendőben meg fogja ismételni. És végül megtalálták a helyes álláspontot a polgári Béke- és Szabadságligával szemben is; ez a Liga nem sokkal korábban keletkezett a radikális burzsoázia ölében, és közvetlenül az Internacionálé lausanne-i kongresszusa után tartotta meg első kongresszusát Genfben. Az Internacionálé kongressszusa minden ravasz közeledési kísérlettel ezt az egyszerű programnyilatkozatot szegezte szembe: szívesen támogatunk benneteket, ha és amennyiben ez a saját céljainkat szolgálja.

Különösképpen — vagy talán nem is különösképpen — ez a kevésbé sikerült kongresszus a polgári világban nagyobb port vert föl, mint az előző, bár igaz, hogy az még a német háború hatásának hatalmas utórezgései idején ülésezett. Élénk érdeklődést tanúsított a lausanne-i kongresszus iránt nevezetesen az angol sajtó, különösen a „Times”, amelynek Eccarius küldte a tudósításokat, holott az angol lapok az előző kongresszusról tudomást sem vettek. Persze nem volt hiány a polgári gúnyolódásban sem, ámde kezdték nagyon komolyan venni az Internacionálét.

„Ha a kongresszust összehasonlították mostohatestvérével, a békekongresszussal — írta Marx felesége a „Vorboté”-ban —, úgy az összehasonlítás mindig az idősebb fivér javára ütött ki, s míg ebben fenyegető sorstragédiát láttak, a másikban csupán komédiát vagy bohózatot.”

Ezzel vigasztalódott Marx is, akit aligha érintettek kellemesen a lausanne-i viták.

„A dolog halad... — írta Engelsnek. — És mindezt pénz nélkül! A párizsi proudhonisták, az olasz Mazzini és a féltékeny londoni Odger, Cremer, Potter fondorkodásai, a németországi Schulze-Delitzschek és lassalleánusok ellenére! Nagyon meg lehetünk elégedve [...]“ (1867. szept. 11.)

Engels pedig úgy vélte, hogy édesmindegy, mit határoztak Lausanne-ban, a lényeg, hogy a Főtanács Londonban maradjon. És valóban ezen múlt minden, mert az Internacionálé harmadik életévével lezárult nyugodt fejlődésének korszaka, és beköszöntött a forró harcok időszaka.

Már néhány nappal a lausenne-i kongresszus befejezése után igen nagy horderejű következményekkel járó konfliktus adódott.

1867. szeptember 18-án Manchesterben felfegyverzett fénik¹ világos nappal megtámadtak egy tolonckocsit, amely két fénit szállított, a kocsit erőszakkal feltörték, a kísérő rendőrt lelőtték és a foglyokat kiszabadították. A tulajdonképpeni tettesek nem kerültek kézre, de a tömegesen letartóztatott fénik közül néhányat kiválasztottak, gyilkossággal megvádoltak, s hármat fel is akasztottak, noha még a rendkívül elfogult bírósági eljárás során sem sikerült döntő bizonyítékot felhozni ellenük. Az ügy egész Angliában nagy feltűnést keltett, majd valóságos „féni-pánikká” nőtte ki magát, amikor a fénik decemberben egy robbantást szerveztek meg a clerkenwelli fogház falai előtt — olyan negyedben, amelynek lakói főleg kispolgárok és munkások voltak —, s a robbanás tizenkét embernek az életét vette és több mint százat megsebesített.

Az Internacionálénak magához a féni-összeesküvéshez semmi köze sem volt; Marx és Engels nagyon elítélték a clerkenwelli robbantást, s úgy látták, hogy az ilyen esztelenséggel a fénik legjobban önmaguknak ártanak, mert az angol munkásokat elhidegítik vagy teljesen elfordítják az ír ügytől. Az a mód azonban, ahogyan az angol kormány a fénikkel — a hazájuk évszázados szemérmetlen elnyomása ellen lázadókkal — elbánt, ahogyan közönséges bűnözőkként üldözte őket, az minden forradalmi érzést szükségszerűen fellázított. Marx már 1867 júniusában a következőket írta Engelsnek:

„Ezek a rühes disznók mint angol humanitást dicsőítik, hogy a politikai foglyok nem részesülnek rosszabb bánásmódban a gyilkosoknál, az útonállóknál, a pénzhamisítóknál és a pederasztáknál.” (jún. 27. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 402. old.)

Engels felháborodását még az is tetézte, hogy Lizzy Burns, akire átruházta annak nővére, a halott Mary iránti szerelmét, lelkes ír honleány volt.

De azon élénk érdeklődésnek, amellyel Marx az ír kérdéssel foglalkozott, mélyebb összefüggései is voltak, mint pusztán az elnyomott nép iránt érzett rokonszenv. Tanulmányai arra a meggyőződésre vezették, hogy az európai proletariátus felszabadítása az angol munkásosztály felszabadításától függ, ennek pedig az ír szabadság az előfeltétele. Az angol földoligarchia megdöntése lehetetlen mindaddig, amíg Írországban tartani tudja jól elsáncolt előőrseit. Amint az ír nép veszi kezébe az ügyet, amint önmaga törvényhozójává és kormányzójává válik, sokkal könnyebben lehet majd megsemmisíteni a földbirtokos arisztokráciát — mely legnagyobb részt angol landlordokból áll — mint Angliában, mert ez Írországban nem egyszerűen gazdasági kérdés, hanem nemzeti ügy is, hiszen a landlordok Írországban nem a hagyományos tisztségviselők, mint Angliában, hanem a nemzetiség halálosan gyűlölt elnyomói. Ha eltűnik Írországból az angol hadsereg és rendőrség, akkor itt az agrárforradalom.

Ami az angol burzsoáziát illeti, ennek — vélte Marx — közös az érdeke az angol arisztokráciáéval: egész Írországnak puszta legelővé való változtatása, mely az angol piacot bőven ellátja olcsó hússal és gyapjúval. De az angol burzsoáziát ezenfelül még sokkal fontosabb érdekek is fűzik a mai ír gazdasági rendszer fennmaradásához. Írország a haszonbérletek állandóan növekvő koncentrációja folytán állandó népességfölösleget dob az angol munkapiacra, s ezáltal lenyomja a munkabéreket és leszorítja az angol munkásosztály anyagi és erkölcsi színvonalát. Anglia ipari és kereskedelmi központjaiban a munkásság mindenütt két ellenséges táborra oszlik: az angol és az ír proletariátusra. Az átlagos angol munkás gyűlöli az ír munkást mint versenytársát, az uralkodó nemzet tagjaként többnek érzi magát nála, s így válik az arisztokráciának és a tőkéseknek Írország ellen felhasznált eszközévé, így erősíti meg ezeknek az osztályoknak az önmaga fölött gyakorolt uralmát. Az angol proletár vallásos, társadalmi és nemzeti előítéleteket táplál az ír proletárral szemben, körülbelül úgy viselkedik vele, mint az Unió hajdani rabszolgaállamaiban a fehér munkás a „niggerrel” viselkedett. Az ír munkás azonban szegért szeggel fizet, méghozzá kamatostul. Az angol munkásban látja az írországi angol uralom bűntársát és ostoba, vak eszközét. S ebben az antagonizmusban — amelyet a sajtó, az egyház, az élclapok, vagyis az uralkodó osztályok rendelkezésére álló összes eszközök mesterségesen ébren tartanak — gyökerezik a jól megszervezett angol munkásosztály tehetetlensége.

És Marx úgy látta, hogy ez a baj az óceánon túlra is kihat, mert az angolok és az írek közötti ellentét meggátol minden őszinte és jelentős együttműködést az angol és az amerikai proletariátus között. Ha az Internacionálé legfontosabb feladata az, hogy siettesse a társadalmi forradalmat Angliában, a tőke metropoliszában, akkor e siettetés egyetlen módja Írország függetlenségének kivívása. Az Internacionálénak tehát az a kötelessége, hogy Írországnak mindenütt nyíltan pártját fogja, a Főtanácsnak pedig speciálisan az a feladata, hogy az angol munkásosztályban tudatossá tegye: Írország nemzeti felszabadítása nem az elvont igazságosságnak és az emberi érzelmeknek az absztrakt kérdése, hanem saját társadalmi felszabadításának a legelső feltétele.

Marx a következő esztendőkben ezt a feladatot teljes egészében magáévá tette. Miként a lengyel kérdésben, amely a genfi kongresszus óta letűnt az Internacionálé napirendjéről, az orosz uralom megdöntésének emelőjét látta, úgy lett most számára az ír kérdés az angol világbirodalom megdöntésének eszköze. És nem törődött azzal sem, hogy a munkások között egyes „intrikusok”, akik a következő parlamentbe be akartak jutni — s ezekhez számította magát Odgert, a Főtanács addigi elnökét is — ezáltal ürügyet találtak, hogy csatlakozzanak a polgári liberálisokhoz. Ugyanis Gladstone az ír kérdést most, amikor már égetővé lett, választási jelszóként használta ki, hogy újra kormányra jusson. A Főtanács petíciót intézett az angol kormányhoz — természetesen eredménytelenül —, amelyben „justizmordnak” nyilvánította a három féni ügyében hozott manchesteri ítéletet, s tiltakozott kivégzésük ellen; ezenkívül Londonban nyilvános nagygyűléseket rendezett, amelyeken síkraszálltak Írország jogainak védelmében.

A Főtanács ezzel egyrészt magára vonta az angol kormány rosszallását, másrészt meg a francia kormányt arra ingerelte, hogy támadást intézzen az Internacionálé ellen. Bonaparte három éven át nyugodtan tűrte a Szövetség fejlődését, mert meg akarta vele riasztani a rebellis burzsoáziát; amikor az Internacionálé francia tagjai Párizsban irodát rendeztek be maguknak, akkor ezt bejelentették a párizsi rendőrfőnöknek és a belügyminiszternek, anélkül, hogy akár egyiktől, akár másiktól választ kaptak volna. Persze kisebb áskálódásokban és szekatúrákban azért nem szenvedtek hiányt. Amikor például a genfi kongresszus iratait, nem bízván a bonapartista posta fekete kabinetjében, egy született svájcival és honosított angollal küldték el a Főtanácsnak, akkor a rendőrség a francia határon elorozta az illetőtől ezeket az iratokat, a francia kormány pedig süketnek tettette magát a Főtanács panaszaival szemben. S aztán is csak úgy adták ki az ellopott dolgokat, hogy az angol külügyi hivatal rákényszerítette a francia kormányt füleinek kinyitására. Egy másik esetben meg Rouher vicecsászár sült fel. Ő ugyanis csak azzal a feltétellel akarta megengedni az Internacionálé francia tagjai által a genfi kongresszuson felolvasott manifesztum nyilvánosságra hozatalát Franciaországban, ha „beleszőnek néhány szónyi köszönetét a császárnak, aki annyit tett a munkásokért”. Ezt kereken megtagadták, pedig különben az Internacionálé francia tagjai nagyon óvakodtak az alvást színlelő szörnyeteg felingerlésétől, amiért viszont a polgári radikálisok vádolták meg őket, hogy álcázott bonapartisták.

Nyitva hagyjuk a kérdést: megfelel-e a valóságnak, hogy ez annyira megzavarta őket, hogy részt vettek a polgári radikálisok néhány igen mérsékelt császárság-ellenes megnyilvánulásban, miként azt egyes francia írók állítják. Azok az okok, amelyek Bonapartét a munkásosztállyal való nyílt szakításra késztették, mindenesetre sokkal mélyebben fekvőek voltak. Az 1866-os pusztító válság által előidézett sztrájkmozgalmak olyan méreteket öltöttek, amelyek Bonapartét nagyon nyugtalanították; továbbá a párizsi munkásság az Internacionálé szellemében békeüzeneteket váltott a berlini munkásokkal, amikor 1867 tavaszán a luxemburgi ügy miatt majdnem háborúra került sor az Északnémet Szövetséggel; végül pedig a francia burzsoázia olyan fülsiketítő ricsajt csapott a „bosszú Sadowáért” jelszóval, hogy a Tuileriákban az a fenemód okos gondolat merült föl, hogy „liberális” engedményekkel tömik be a burzsoázia száját.

Ilyen körülmények között Bonaparte azt hitte, hogy egy csapással több legyet is agyonüthet, ha az Internacionálé párizsi irodáján veri el a port azzal az ürüggyel, hogy ott féni összeesküvő központot fedezett fel. De bár éjnek éjszakáján, rajtaütésszerűen rendeztetett házkutatást az iroda tagjainál, mégsem találta nyomát sem valamiféle titkos összeesküvésnek. Hogy ebből a kudarcból ne legyen túl nagy blamázs, nem maradt más hátra, mint hogy bírósági eljárást indítsanak az iroda ellen azon a címen, hogy húsz tagnál többet számláló, engedély nélkül működő társaság. Az eljárást március 6-án és 20-án az Internacionálé tizenöt tagja ellen lefolytatták, a vádlottakat egyenként 100 frank büntetésre ítélték, s elrendelték a párizsi iroda feloszlatását. Az ítéletet a fellebbviteli bíróságok is jóváhagyták.

De még ezt megelőzően már új eljárás volt folyamatban. Az előbb említett tárgyalásokkor mind a vádlók, mind a bíróság kesztyűs kézzel bántak a vádlottakkal, s Tolain is, aki mindnyájuk és önmaga nevében a védőbeszédet tartotta, nagyon mérsékelt hangot használt. Ezzel szemben már két nappal az első tárgyalás után, tehát március 8-án megalakult az új iroda, és ez a nyilvánvaló gúny végképp eltemette Bonaparte utolsó illúzióit. Az új iroda kilenc tagja már május 22-én bíróság előtt állt, s Varlin éppoly ragyogó, mint éles beszéde után valamennyien három-három havi börtönre ítéltettek. így aztán mind a császárság, mind az Internacionálé teljesen tisztában volt azzal, hogy hányadán áll egymással, a francia szekció pedig új erőt merített a decemberi hóhérral való végleges és nyílt szakításból.

Az Internacionálé a belga kormánnyal is élesen összetűzött. A charleroii szénmedence bányatulajdonosai szüntelen sanyargatásaikkal lázadásba hajszolták nyomorúságosán fizetett munkásaikat, hogy aztán rászabadítsák a fegyveres erőket a fegyvertelen tömegre. A páni riadalom közepette az Internacionálé belga szekciója védelmébe vette az elgyötört proletárokat, a sajtóban és nyilvános gyűléseken leleplezte nyomorúságos helyzetüket, támogatta az elesettek családját és a sebesülteket, jogi segélyt biztosított a letartóztatottaknak, akiket ennek eredményeképpen az esküdtek fel is mentettek.

Ezért de Bara igazságügyminiszter úgy állt bosszút, hogy a belga kamarában a legvadabb szitkozódásokat zúdította az Internacionálé nyakába, s különféle erőszakos rendszabályokkal fenyegetőzött, többek között azzal, hogy betiltatja az Internacionálé következő, Brüsszelben tartandó kongresszusát. De a megtámadottak nem vesztették el a fejüket, beadvánnyal válaszoltak, amelyben kijelentették, hogy egyetlen embertől éppoly kevéssé hagynak maguknak parancsolgatni, mint egy hordó borovicskától, s a kongresszus Brüsszelben fog összeülni, akár tetszik az igazságügyminiszternek, akár nem.

Az Internacionálé tevekenysége ezekben az években mindenütt erőteljesen fellendült; ennek leghatékonyabb mozgató rugója az általános sztrájkmozgalom volt, amely az 1866-os válság nyomán valamennyi tobbé-kevésbé fejlett kapitalista országban felütötte a fejét.

A Főtanács soha és sehol nem kezdeményezte ezt a mozgalmat, de ott, ahol magától létrejött, tettel és tanáccsal segített biztosítani a munkások győzelmét, a proletariátus nemzetközi szolidaritásának mozgósítása revén. Kiütötte a tókések kezéből szokásos kényelmes fegyverüket: nem engedte a sztrájkoló munkásokat külföldi munkaerő behozatalával megbénítani, sót éppen a kozos ellenség öntudatlan segedcsapatait nyerte meg áldozatkész szövetségeseknek, mert meg tudta magyarázni a munkásoknak minden országban, ahová a keze elért, hogy saját érdekük, ha támogatják társaiknak, a külföldi munkásosztályoknak a bérharcát.

Az Internacionálénak ez a tevékenysége rendkívül eredményes volt, és valóságos hatalmánál jóval nagyobb európai tekintélyt szerzett neki. Miután ugyanis a polgári világ nem akarta megérteni, s talán tényleg nem is értette meg, hogy az egyre jobban elharapózó sztrájkok a munkásosztály nyomorában gyökereznek, úgy ezek okát az Internacionálé titkos úzelmeiben kereste. Az Internacionálé valami démoni szörnnyé lett a szemében, amelyet igyekezett minden sztrájk alkalmával leteríteni. Ilyenformán a nagyobb sztrájkok az Internacionálé létéért vívott küzdelemmé kezdtek válni, s az Internacionálé mindezekből a harcokból új, megacélozott erővel került ki.

Tipikus jelenség volt például az 1868 tavaszán lezajlott genfi építőmunkássztrájk, és az ugyanezen év őszén kitort baseli szalagszövő- és selyemfestősztrájk, amely egészen a következő év tavaszáig elhúzódott. Genfben ugyan az építőmunkások kezdték a harcot, amennyiben a munkabér emelését és a munkaidő megrövidítését követelték, de amunkaadók a megegyezés feltételéül a munkásoknak az Internacionáléból való kilépését kötötték ki. A sztrájkoló munkások ezt a szemérmetlen ajánlatot azonnal visszautasították, és hála annak a segítségnek, amelyet a Főtanács révén Angliából, Franciaországból és máshonnan kaptak, mégis kivívták eredeti követeléseik teljesítését. Még frivolabb magatartásra ragadtatta el magát a tőkések ostoba elbizakodottsága Baselban, ahol az egyik gyár szalagszövő munkásait minden indokolás nélkül meg akarták fosztani az őszi vásár utolsó napján hagyományosan járó néhány szabad órától, s azzal fenyegették meg őket: aki nem engedelmeskedik, repül! De a munkások egy része nem engedelmeskedett, mire a következő napon, a tizennégynapos felmondási idő ellenére, rendőrökkel tanácsoltatták el őket a gyár kapujától. Ez a brutális kihívás annyira felkorbácsolta a munkásság indulatait Baselban, hogy hónapokig tartó küzdelemre került sor, amely végül is abban csúcsosodott ki, hogy a Nagy Tanács katonai rendszabályokkal és az ostromállapothoz hasonló intézkedésekkel próbálta a munkásokat megfélemlíteni.

Hamarosan kiderült, hogy e gyalázatos hajszának a célja Baselban is az Internacionálé megsemmisítése volt. Ez megmutatkozott abban, hogy a tőkések sem a legkegyetlenebb eszközöktől nem riadtak vissza, sem pedig különböző nevetséges vállalkozásoktól: egyrészt felmondatták a munkanélkülivé lett munkások lakását, megakadályozták, hogy hitelt kapjanak a pékeknél, a mészárosoknál és a szatócsoknál, másrészt elküldtek valakit Londonba, hogy kémlelje ki, milyen pénzforrásai vannak a Főtanácsnak.

„Ha ezek a jámbor ortodox keresztények a kereszténység első idejében éltek volna, akkor először is Pál apostol római bankhitele után szimatoltak volna.”

Így élcelődött Marx, kapcsolódva a „Times”-nek egy megjegyzéséhez, amely az Internacionálé szekcióit az első keresztény közösségekhez hasonlította. Ámde a baseli munkások tántoríthatatlanul kitartottak az Internacionálé mellett, és győzelmüket a Vásár téren való nagy fölvonulással ünnepelték meg, amikor a tőkések végül is kénytelenek voltak engedni. Ők is bőséges támogatást kaptak külföldről. Ezeknek a sztrájkoknak a hullámai elérték az Egyesült Államok partjait is, ahol most már szintén kezdett megszilárdulni az Internacionálé: F. A. Sorge, 1848-as menekült, ez idő tájt zenetanár, hasonló pozícióra tett szert New Yorkban, mint Becker Genfben.

De mindenekelőtt e sztrájkmozgalmak most már utat törtek az Internacionálénak Németországban is, ahol eddig csak szétszórt, egyes szekciói voltak. Az Általános Német Munkásegylet nehéz harcok és zűrzavarok után tekintélyes testületté nőtte ki magát, s továbbra is örvendetes módon fejlődött, különösen amióta tagjai rászánták magukat, hogy Schweitzert válasszák meg hivatalos vezetőjüknek. Schweitzer Elberfeld-Barmen képviselőjeként bekerült az északnémet Reichstagba is, ahol régi ellenfele, Liebknecht viszont Stollberg—Schneeberg szász választókerületet képviselte. Itt nemsokára hevesen összetűztek a nemzeti kérdésben elfoglalt ellentétes álláspontjuk miatt: Schweitzer, Marx és Engels szellemében, elfogadta a königgrätzi csata által teremtett helyzetet; ezzel szemben Liebknecht erősen harcolt az Északnémet Szövetség ellen, mert úgy vélte, hogy ez jogtalan és elvetemült erőszaknak a műve, s először is ezt kell szétrombolni, még akkor is, ha emiatt pillanatnyilag háttérbe kellene szorítani a szociális célokat.

Liebknecht 1866 őszén segített megalapítani a Szász Néppártot, még nem szocialista, de mindenesetre radikális demokrata programmal; a párt lapját, a „Demokratisches Wochenblatt”-ot is ő adta ki 1868 eleje óta Lipcsében. A Szász Néppárt tagjai legnagyobbrészt a szász munkásosztályból kerültek ki, és így előnyösen különbözött a Német Néppárttól, amelynek tagsága maroknyi becsületes, Johann Jacoby-szerű ideológus mellett a legkülönbözőbb elemekből rekrutálódott: frankfurti tőzsde-demokratákból, sváb partikularista republikánusokból és Bismarcknak olyan morálisan felháborodott ellenfeleiből, akik nagyon rossz szemmel nézték egyes kis- és középállamok fejedelmeinek jogtalan elűzését. A Szász Néppárt, örvendetes módon, inkább a Német Munkásegyesületek Szövetségéhez húzott, amelyet a haladó burzsoázia Lassalle első fellépésekor, agitációjának ellensúlyozására alapított, és amely éppen a lassalleánusokkal folytatott harcban balfelé tolódott; különösen érezhető lett ez a balratolódás August Bebelnek, akiben Liebknecht hű bajtársra talált, a Szövetség elnökévé való megválasztása után.

A „Demokratisches Wochenblatt” mindjárt az első számában Schweitzert olyan emberként emlegeti, akinek a szociáldemokrata ügy összes előharcosai hátat fordítottak. Ez azonban ekkor már kissé idejét múlt mese volt, mert Schweitzer három év óta, amikor Marx és Engels szakított vele, egy pillanatra sem tántorodott meg abban a szándékában, hogy a német munkásmozgalmat ugyan Lassalle szellemében vezeti, de épp ezért nem hagyja a mozgalmat Lassalle szavaihoz való szolgai tapadás révén szektává merevedni, így például igyekezett a „Tőke” első kötetét is hozzáférhetővé tenni a német munkásoknak, méghozzá hamarabb és alaposabban, mint maga Liebknecht; 1868 áprilisában pedig személyesen Marxhoz fordult, hogy kikérje véleményét a vasvámoknak a porosz kormány által tervbe vett leszállítása kérdésében.

Marx már csak a Főtanács németországi levelező titkáraként sem tagadhatta meg a feleletet egy ipari választókerület parlamenti munkásképviselőjétől. De Schweitzer tevékenységét illetően egyébként is lényegesen más meggyőződésre jutott. Noha ezt a tevékenységet csak a távolból figyelte, mégis elismerte, hogy Schweitzer „föltétlenül intelligensen és energikusan” vesz részt a munkásmozgalomban; a Főtanács tárgyalásai során pedig úgy kezelte Schweitzert, mint pártjának egyik emberét, és soha még egy szóval sem érintette a közöttük levő ütközőpontokat.

Holott ilyen ütközőpontokban most sem volt hiány. Marx és Engels még a Schweitzerrel szemben érzett személyes bizalmatlanságukat sem adták fel; azzal ugyan már nem gyanúsították, hogy Bismarckkal összejátszik, de arra igenis gyanakodtak, hogy azért közeledik Marxhoz, mert Liebknechtet akarja kitúrni; nem tudtak megszabadulni attól az elképzeléstől, hogy az Általános Német Munkásegylet csak „szekta”, és Schweitzer mindenekelőtt azt akarja, hogy meglegyen „a maga saját munkásmozgalma”. Mindig elismerték azonban, hogy Schweitzer politikája magasan fölötte áll Liebknechtének.

Marx Schweitzert az akkori németországi munkásvezérek között feltétlenül a legértelmesebbnek és a legerélyesebbnek tartotta, s úgy vélte, hogy Liebknecht csak általa kényszerült ráemlékezni arra, hogy létezik a kispolgári demokratikus mozgalomtól független munkásmozgalom. Hasonlóan nyilatkozott Schweitzerről Engels is. Ez a „fickó” [Kerl], mondta Engels, sokkal világosabban látja az általános politikai helyzetet, a többi párthoz való viszony kérdését, és ügyesebben is fejti ki nézeteit bárki másnál.

„A velünk szembenálló összes régi pártokat egységes reakciós tömegnek nevezte, s hangsúlyozta, hogy az ezen belül fennálló különbségek számunkra majdnem semmi jelentőséggel sem bírnak! Noha elismeri, hogy 1866 és következményei lerombolják a törpekirályságot, aláássák a legitimitás elvét, megingatják a reakciót, és megmozgatták a népet, mégis szembeszáll — most — az egyéb következményekkel, az adópréssel stb., és Bismarckkal kapcsolatban sokkal — ahogy Berlinben mondják — »korrektebbül« viselkedik, mint például Liebknecht az exfejedelmekkel kapcsolatban.” (Marxhoz, 1868. okt. 22. Lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 115. old.)

Liebknechtnek erről a taktikájáról Engels más alkalommal kijelenti: megelégelte már, hogy minden héten feltálalják neki azt az agyoncsépelt szöveget, miszerint

„addig nem csinálhatunk forradalmat, amíg a Bundestag, a vak Welf és a derék hesseni választófejedelem nincsen restaurálva, és az istentelen Bismarckon törvényes, szörnyű bosszút nem álltunk”.

Persze van Engelsnek ebben az ítéletében jókora adag bosszús túlzás, de sok igazság is.

Később egyszer Marx azt mondotta, hogy idáig azt hitték, a római császárság idején a keresztény legendák keletkezése csak azért volt lehetséges, mert még nem találták fel a könyvnyomtatást, holott éppen az ellenkezője áll. A napi sajtó és a távíró, amelyek kitalálásaikat pillanatok alatt világgá kürtölik, sokkal több legendát gyártanak (s ezeket a polgári ökrök elhiszik és terjesztik) egy nap alatt, mint ahányat azelőtt egy évszázad alatt összehozhattak. Különösen csattanós bizonyíték e nézet helyessége mellett az az évtizedeken át — és nemcsak a polgári ökrök által — elfogadott legenda, hogy Schweitzer el akarta árulni Bismarcknak a munkásmozgalmat, amelyet csak Liebknecht és Bebel tereltek később újra a helyes mederbe.

A dolog azonban éppen fordítva volt. Schweitzer képviselte az elvi szocialista álláspontot, míg a „Demokratisches Wochenblatt” az „exfejedelmek” partikularista híveivel és a liberális bécsi korrupciós rendszerrel oly mértékben kacérkodott, hogy ezt szocialista szempontból semmiképpen sem lehet igazolni. Amit erről Bebel az emlékirataiban mond — ti. hogy kívánatos lett volna, ha Ausztria legyőzi Poroszországot, mert Ausztriával, egy belsőleg gyönge állammal a forradalom könnyebben birkózhatott volna meg, mint a belsőleg erős Poroszországgal —, csak utólagos magyarázat, amelynek, bármint is áll egyébként a dolog, a legcsekélyebb nyoma sem fedezhető fel az egykorú irodalomban.

Marx, aki Liebknechttel személyes barátságban volt, Schweitzerrel szemben pedig bizalmatlankodott, mégsem ismerte félre a való helyzetet. Schweitzernek a vasvámok leszállítására vonatkozó kérdését formailag nagyon óvatosan és tartózkodóan, de tartalmilag tárgyilagosan és igen kimerítően válaszolta meg. Ezután Schweitzer megvalósította azt, amit már három év előtt akart: javaslatot tett az Általános Német Munkásegylet 1868 augusztus végén Hamburgban tartott közgyűlésének, hogy a Munkásegylet csatlakozzék az Internacionáléhoz; ez persze, tekintettel a német egyesülési törvényekre, nem történhetett meg hivatalosan, hanem csak szolidaritási és szimpátia-nyilatkozat formájában. A közgyűlésre Marxot is meghívták díszvendégül, hogy kifejezzék a német munkások köszönetét tudományos művéért. Marx Schweitzer előzetes érdeklődésére előzékenyen felelt, de aztán mégsem ment el Hamburgba, bármily sürgetően is kérte rá Schweitzer.

Marx, köszönetét mondva a „megtisztelő meghívásért” azzal mentette ki távolmaradását, hogy a Főtanács most készíti elő a brüsszeli kongresszust; „örömmel” állapította meg azonban, hogy a közgyűlés napirendje azokat a pontokat tartalmazza, amelyek valóban minden komoly munkásmozgalom kiindulópontjai: agitáció a teljes politikai szabadság, a munkanap szabályozása és a munkásosztály tervszerű, nemzetközi együttműködése érdekében. Marx ezzel kapcsolatban azt írta Engelsnek, hogy üdvözölte a lassalleánusokat abból az alkalomból, hogy Lassalle programját feladták. Ez nem teljesen érthető, hiszen bajos lenne megmondani, hogy mi kivetni valót talált volna Lassalle e három pontban.

De a lassalle-i hagyományokkal való igazi szakítást maga Schweitzer hajtotta végre a hamburgi közgyűlésen: a legmakacsabb ellenállás mellett, és végül csakis a bizalmi kérdés felvetésével kierőszakolta a maga számára és Fritzsche képviselőtársa számára a közgyűlés hozzájárulását, hogy szeptember végére olyan általános német munkáskongresszust hívhassanak össze Berlinbe, amelynek célja a munkásság sztrájkmozgalmainak átfogó és szoros szervezetbe való egyesítése. Schweitzer levonta a tanulságokat az európai sztrájkmozgalmakból: nem becsülte túl a sztrájkokat, de nagyon világosan látta, hogy feladatának magaslatán maradni akaró munkáspárt nem hagyhatja szerteszét folyni a már elemi erővel kitörő sztrájkokat. Éppen ezért nem riadt vissza a szakszervezetek létrehozásától sem, de félreismerte létfeltételeiket, amikor ezekben is olyan szervezeti fegyelmet akart bevezetni, amilyen az Általános Német Munkásegyletben volt, s a szakszervezeteket bizonyos fokig csak a Munkásegylet alá rendelt segédcsapatoknak tekintette.

Marx hiába figyelmeztette Schweitzert erre a súlyos tévedésére. Levélváltásukból megmaradtak Schweitzer összes levelei, Marxnak azonban csak egyetlen, 1868. október 13-án kelt, de valószínűleg a legfontosabb levele (Lásd M—E. Vál. Lev., 247—251. old.). Marx e levélben kifogástalan formában, Schweitzer iránti lojális előzékenységgel fejti ki azokat a súlyos aggályait, amelyek benne a Schweitzer által tervezett szakszervezeti szervezéssel kapcsolatban felmerültek. Kissé gyengíti azonban a bírálat hatását, hogy Marx a Lassalle alapította Egyletet „szektának” nevezi, amelynek rá kell szánnia magát, hogy föloldódjék az osztálymozgalomban. Schweitzer a válaszában — Marxhoz intézett utolsó levelében — joggal hivatkozhatott arra, hogy mindig igyekezett az európai munkásmozgalommal lépést tartani.

Néhány nappal a hamburgi közgyűlés után tartották meg a Német Munkásegyesületek Szövetségének gyűlését Nürnbergben. Itt is megértették az idők szavát: a többség elfogadta politikai programként az Internacionálé Szervezeti Szabályzatának fő követeléseit, és a „Demokratisches Wochenblatt”-ot választotta a Szövetség sajtószervéül; mire a kisebbség mindörökre letűnt a színről. Aztán a többség elvetette az állami felügyelet mellett létrehozandó öregségi munkáspénztárakra tett indítványt, mégpedig a szakmai szervezetek megalakítására vonatkozó indítvány javára azzal, hogy a tapasztalatok szerint a szakmai szervezetek pénztárai a legalkalmasabbak az öregek, a betegek és a vándormunkások támogatására. Ez az indokolás jóval gyengébb volt, mint a sztájkokban fellángoló harcra, a tőke és a munka között dúló harcra való utalás, s Nürnbergben az Internacionáléhoz való csatlakozást sem fogalmazták meg olyan élesen, mint Hamburgban, ahol kimondták, hogy ez a csatlakozás valamennyi munkáspárt közös érdekén alapul. Néhány héttel később a „Demokratisches Wochenblatt” vastag betűkkel szedve jelentette, hogy a Német Néppárt, stuttgarti konferenciájának határozata alapján, csatlakozott a nürnbergi programhoz.

Volt bizonyos közeledés az Általános Német Munkásegylet és a Német Munkásegyesületek Szövetsége között is, és Marx abban az időben mindent elkövetett, hogy a Liebknecht és Schweitzer közötti pártatlan közvetítéssel a német munkásmozgalom egységét létrehozza. Ez azonban nem sikerült neki. A nürnbergi egyesületek csak tarthatatlan ürüggyel tudták indokolni, hogy miért nem képviseltetik magukat a Schweitzer és Fritzsche által összehívott berlini kongresszuson. Ettől függetlenül a kongresszus igen látogatott volt, és számos „Munkásszervezet” megalakítását eredményezte; ezeket a „Munkásszervezeteket” a Munkásszervezetek Szövetsége fogta össze, melynek tényleges vezetője Schweitzer lett.

A nürnbergi egyesületek erre megszervezték a — kissé fellengzős névvel megajándékozott — „Nemzetközi Szakszervezeti Szövetségeket”, olyan, Bebel által megfogalmazott alapszabályokkal, amelyek a szakszervezeti élet követelményeinek sokkal jobban megfeleltek, mint a Schweitzer-féle alapszabályok, majd felajánlották a másik irányzatnak, hogy hajlandók vele tárgyalni az egyesülésről vagy az egybeolvadásról. A válasz azonban rideg és visszautasító volt: szemükre vetették, hogy először megbontották az egységet, azután meg az egyezkedés felkínálásával akarják helyreállítani; az ilyen kísérleteket megspórolhatnák maguknak, mert ha igazán szívükön feküdne a dolog, akkor csatlakoznának a Munkásszervezetek Szövetségéhez, és ennek a keretén belül próbálnák elérni az általuk helyesnek tartott változtatásokat.

Ezek szerint Marx nem tudta megakadályozni a német munkásmozgalom szétforgácsolódását, de azt örömmel állapíthatta meg, hogy mindkét irányzat az Internacionáléhoz csatlakozott. Ez adta neki azt az ötletet, hogy most, amikor a Szövetség fő területei, ha gyengén is, de már mindenütt kirajzolódtak, át lehetne helyezni a Főtanács székhelyét a következő évre Genfbe. Ezt a szándékát a londoni francia szekció miatti bosszúsága is befolyásolta. E frakció ugyan csak kis létszámú volt, de annál nagyobb lármát csapott, és nemegy szer okozott kellemetlenséget az Internacionálénak például azzal, hogy lelkesen ünnepelte Pyat-t, ezt az ostoba, Bonaparte meggyilkolását prédikáló komédiást. Hatalmas jeleneteket rendeztek a Főtanács „diktatúrája” miatt is, mert ez erejéhez képest fékezni igyekezett szertelenségeiket, és a frakció nagyban készült arra, hogy a brüsszeli kongresszuson bevádolja a Főtanácsot.

Szerencsére Engels sürgősen lebeszélte Marxot az általa tervbe vett kockázatos lépésről. Néhány ostoba szamár miatt nem szabad az ügyet olyan emberekre átruházni, akikben ugyan megvan a kellő jóakarat és bizonyára a helyes ösztön is, de nincs meg a képesség a mozgalom vezetésére. Mennél nagyobb szabásúvá válik a mozgalom, amely most már Németországra is átterjed, annál inkább kell Marxnak a kezében tartania. Csakhamar kitűnt, és éppen Genfben, hogy a jóakarat és a puszta ösztön bizony egymagában nem elég.

Az Internacionálé harmadik kongresszusa 1868. szeptember 6-ától 13-áig ülésezett Brüsszelben.

E kongresszusnak több részvevője volt, mint bármelyik előzőnek vagy későbbinek, de erősen kidomborodott a helyi jellege: tagjainak több mint fele Belgiumból jött. A megjelenteknek mintegy ötödrésze francia volt. A 11 angol küldött közül 6 a Főtanácsot képviselte, Eccariuson, Jungon, Lessneren kívül nevezetesen a trade-unionista Lucraft. Svájcból csupán 8-an, Németországból meg éppenséggel csak 3-an jöttek, köztük Moses Hess mint a kölni szekció küldötte. Schweitzert, aki hivatalos meghívót kapott, különféle bírósági ügyei akadályozták a személyes megjelenésben, de írásban bejelentette, hogy az Általános Német Munkásegylet egyetért az Internacionálé törekvéseivel és csak a német egyesülési törvények miatt nem csatlakozhat hozzá hivatalosan is. Olaszország és Spanyolország egy-egy képviselőt küldött.

Az Internacionálé negyedik életévének megélénkülő érverése kézzelfoghatóan megnyilvánult a kongresszuson is. A proudhonistáknak az az ellenállása, amelyet a szakszervezetekkel és a sztrájkokkal szemben Genfben és Lausanne-ban tanúsítottak, majdnem az ellenkezőjébe csapott át. Kierőszakoltak ugyan még egy akadémikus határozatot a „cserebank” és a „térítés nélküli hitel” tiszteletére, noha Eccarius az angol tapasztalatok alapján kimutatta, hogy ez a Proudhon-féle csodaszer gyakorlatilag keresztülvihetetlen, és Hess Marxnak húsz évvel korábban megjelent „Anti-Proudhon”-jából [A filozófia nyomorúságából] bebizonyította, hogy elméletileg is tarthatatlan.

Ezzel szemben „a tulajdon kérdésében” teljesen leszavazták a proudhonistákat. Alapos megindokolással a De Paepe által beterjesztett részletes határozati javaslatot fogadta el a kongresszus. Ebben leszögezték, hogy egy jól megszervezett társadalomban az összes kőbányáknak, szén- és más bányáknak, valamint a vasutaknak a közösség kezébe, vagyis az újonnan keletkezett, az igazságosság törvényeinek alávetett állam kezébe kell átmenniük, s hogy ezeknek az üzembentartását addig is, a közösség érdekében megkívánt kezesség mellett, munkásegységekre kell rábízni. Ugyanígy körülírták, hogy közös állami tulajdonba kell venni a földet és az erdőket, és azonos kezességi feltételek mellett földmíves társulásoknak kell átengedni őket. Végül rögzítették azt is, hogy a csatornáknak, az országutaknak, a táviróberendezéseknek: röviden minden közlekedési és hírközlési eszköznek a társadalom közös tulajdonában kell maradnia. A franciák e „faragatlan kommunizmus” heves ellenzésével csak annyit tudtak elérni, hogy a kérdés megvitatása újra rákerült a következő, Baselba tervezett kongresszus napirendjére.

Marx, saját kijelentése szerint, nem vett részt a Brüsszelben hozott határozatok megszövegezésében, de nagyjából elégedett volt a kongresszus lefolyásával. Nemcsak azért, mert szubjektív és objektív elégtételül szolgálhatott neki, hogy — ugyanúgy, mint már Hamburgban és Nürnbergben is — a munkásosztály kifejezte neki köszönetét tudományos művéért, hanem azért is, mert a kongresszus a londoni francia szekciónak a Főtanács ellen felhozott vádjait visszautasította. Csak a kongresszusnak azt a Genfből kezdeményezett határozatát találta „hülyeségnek”, amely kimondta, hogy a fenyegető háborúkat általános munkabeszüntetéssel, a népek általános sztrájkjával kell megakadályozni.

Annál kevésbé találta kifogásolandónak, hogy a kongresszus végleg szakított a Béke- és Szabadságligával, amely nem sokkal utóbb tartotta második kongresszusát Bernben. Ez a Liga az Internacionálénak felajánlotta a szövetséget, de Brüsszelben csak azt a száraz feleletet kapta, hogy létének semmiféle ésszerű alapja nem lévén, legokosabb, ha arra ösztönzi a tagjait, hogy egyszerűen az Internacionálé megfelelő szekcióiba lépjenek be.

Ezt a szövetséget főleg Mihail Bakunyin erőltette, aki már a Béke- és Szabadságliga első, genfi kongresszusán is részt vett, s néhány hónappal a brüsszeli kongresszus előtt az Internacionáléba ugyancsak belépett. A felajánlott szövetség visszautasítása utáu most azzal próbálkozott, hogy a Béke- és Szabadságliga berni kongresszusát a következő program elfogadására bírja rá: minden állam megdöntendő, s romjaikon megteremtendő az összes országok szabad termelő társulása. Bakunyin azonban kisebbségben maradt (melynek soraiban volt többek között J. Ph. Becker is); mire ezzel a kisebbséggel együtt új nemzetközi szövetséget alapított, a Szocialista Demokrácia Szövetségét (Alliance). Az Alliance célul tűzte ki magának, hogy teljesen beolvad az Internacionáléba, de speciális feladatának azt tartotta, hogy valamennyi emberi lény általános és erkölcsi egyenlőségének nagy elve alapján a politikai és filozófiai kérdések tanulmányozásával foglalkozzék.

Becker már a „Vorbote” szeptemberi számában bejelentette az Alliance létrejöttét, amelynek az a célja, hogy Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban és mindenütt, ahová befolyása elér, életre hívja az Internacionálé szekcióit. De Becker csak egy negyedévvel később, 1868. december 15-én kérte a Főtanácstól az Alliance felvételét az Internacionáléba, miután ugyanezt a kérelmet a belga és a francia föderális tanács már elutasította. Bakunyin egy héttel később, december 22-én a következőket írta Genfből Marxnak:

„Öreg barátom! [...] Jobban, mint valaha, megértem most, mennyire igazad van, amikor a gazdasági forradalmak nagy útjait kutatod, s bennünket is ugyanerre bíztatsz, azokat pedig lenézed, akik közülünk a részben nemzeti, részben kizárólag politikai vállalkozások mellékösvényeire tévedtek. Én most ugyanazt teszem, amit Te már több mint húsz éve. Azon ünnepélyes és nyilvános búcsú után, amelyet a burzsoának a berni kongresszuson mondtam, nem ismerek más társaságot, más környezetet, mint a munkások világát. A hazám most az Internacionálé, amelynek Te vagy egyik kimagasló megalapítója. Láthatod tehát, kedves barátom, hogy tanítványod vagyok, s büszkeséggel tölt el, hogy az lehetek. Ennyit álláspontomról és személyes érzelmeimről [...]”

Semmi ok sincs arra, hogy kételkedjünk e nyilatkozat őszinteségében.

A két férfiú egymáshoz való viszonyába legkönnyebben és legmélyebben beleláthatunk annak az összehasonlításnak az alapján, amellyel Bakunyin néhány évvel később, amikor már heves harcban állt Marxszal, őt és Proudhont jellemezte:

„Marx nagyon komoly, nagyon elmélyült közgazdasági gondolkodó. Proudhon fölött az a hatalmas előnye van, hogy valóban materialista. Proudhon minden erőfeszítése ellenére, amellyel igyekezett megszabadulni a klasszikus idealizmus hagyományaitól, élete végéig javíthatatlan idealista maradt, aki hol a Bibliától, hol a római jogtól befolyásoltatta magát — mint ezt neki két hónappal halála előtt meg is mondtam —, s a lábujja hegyéig örök metafizikus volt. Proudhonnak nagy szerencsétlensége, hogy sohasem tanulmányozta a természettudományokat, s nem sajátította el a természettudományos módszereket. Voltak bizonyos ösztönös megérzései, amelyek felületesen megmutatták neki a helyes utat, de szellemének rossz, illetve idealista szokásai magukkal ragadták, s így újra meg újra visszaesett régi tévedéseibe. Ezáltal merő ellentmondássá lett: egy hatalmas géniusz, egy forradalmi gondolkodó, aki mindig berzenkedett az idealizmus képzelgéseitől, de sohasem volt képes legyőzni őket.”

Így hangzott Bakunyin véleménye Proudhonról.

Ehhez közvetlenül kapcsolódva jellemezte Marxot úgy, ahogy ő látta:

„Marx mint gondolkodó a helyes úton jár. Marx állította fel azt az alapelvet, hogy a történelem vallási, politikai és jogi fejlődése nem oka, hanem következménye a gazdasági fejlődésnek. Ez nagy és termékeny gondolat, bár nem Marx kizárólagos felfedezése; ezt a gondolatot már sokan megsejtették, sőt részben ki is mondták őelőtte is. De végül is neki jár az elismerés azért, hogy tudományosan kifejtette és egész közgazdasági rendszerének alapjává tette. Másrészt Proudhon Marxnál jobban megértette és megérezte, hogy mi a szabadság; Proudhonban, ha nem gyártott doktrínákat és fantazmagóriákat, megvolt a forradalmár igazi ösztöne: tisztelte a Sátánt és hirdette az anarchiát. Könnyen lehet, hogy Marx majd felemelkedik valamilyen még értelmesebb szabadságrendszerhez, mint Proudhon, de Proudhon ösztöne hiányzik belőle. Mint német és mint zsidó tetőtől talpig ellentmondást nem tűrő egyéniség.”

Eddig Bakunyin.

Ebből az összehasonlításból Bakunyin önmagára nézve azt a következtetést vonta le, hogy éppen ő fogta meg e két rendszernek a magasabb egységét: továbbfejlesztette Proudhon anarchista rendszerét, megtisztította minden doktrinér, idealista és metafizikus salaktól, s alapul adta hozzá a materializmust a tudományban és a politikai gazdaságtant a történelemben. Ez azonban Bakunyin hatalmas önámítása volt. Igaz, hogy sokkal tovább jutott Proudhonnál, akinél európai műveltség dolgában jóval tájékozottabb volt, és Marxot is jobban értette, mint Proudhon; ezzel szemben sem a német filozófia iskoláját nem járta ki olyan alapossággal, sem a nyugat-európai népek osztályharcait nem tanulmányozta olyan behatóan, mint Marx. De mindenekelőtt az, hogy teljesen tudatlan volt a politikai gazdaságtanban, még sokkal végzetesebben hatott Bakunyinra, mint Proudhonra a maga természettudományi tudatlansága. Bakunyin műveltségének ez a fogyatékossága tény — még akkor is, ha abban az igen tiszteletre méltó okban leli magyarázatát, hogy forradalmi magatartása miatt legszebb ifjúságában számos évet sínylődött szász, osztrák és orosz börtönökben, meg a szibériai jégmezőkön.

„A testében élő Sátán” — ez volt Bakunyin ereje és egyben gyengesége. Hogy mit értett ezen a kedvenc szójárásán, azt Belinszkij, a híres orosz kritikus a következő szép és találó szavakba öltöztette:

„Mihail sokban hibás és bűnös, de van benne valami, ami többet nyom a latban minden hibájánál: az örökké tevékeny elv, amely ott él lelkének legmélyén.”

Bakunyin minden ízében forradalmár-természet volt, s mint Marxnak és Lassalle-nak, megvolt az az adottsága, hogy az emberek hallgattak rá. Mégiscsak jelentős teljesítmény egy szegény menekülttől, akinek szellemén és akaratán kívül semmije sem volt, hogy számos európai országban — Spanyolországban, Olaszországban, Oroszországban — ő fogta egybe a nemzetközi munkásmozgalom első szálait. De csak fel kell sorolnunk ezeket az országokat, hogy azonnal ráeszméljünk a Bakunyin és Marx között fennálló lényeges különbségre. Mindketten úgy látták, hogy a forradalom gyors léptekkel közeledik; de Marx angliai, franciaországi és németországi tanulmányai alapján a nagyipari proletariátusban látta a forradalmi csapatok magvát, Bakunyin viszont a deklasszált ifjúságnak, a paraszti tömegeknek, sőt a lumpenproletariátusnak a seregére számított. Bármily világosan is látta, hogy Marx mint tudományos gondolkodó fölötte áll, tetteiben mindig visszaesett „az előző nemzedék forradalmáraira” jellemző hibákba. Bakunyin azonban beletörődött sorsába, azzal vigasztalva magát, hogy a tudomány ugyan az élet iránytűje, de nem maga az élet, s valóságos dolgokat, valóságos lényeket csak az élet teremt.

Oktalanság lenne, s ráadásul igazságtalanság mind Bakunyinnal, mind Marxszal szemben, ha kettőjük kapcsolatát kizárólag annak a jóvátehetetlen meghasonlásnak az alapján értékelnénk, amely e kapcsolatnak véget vetett. Politikailag, és különösen lélektanilag sokkal érdekesebb azt követni, hogy harminc év leforgása alatt hogy vonzották és taszították egymást kölcsönösen, mindig újra meg újra. Mindketten újhegelistákként kezdték; Bakunyin egyike volt a „Deutsch-Französische Jahrbücher” keresztszülőinek. A régi pártfogója, Ruge és Marx közötti szakításkor Bakunyin Marx mellett foglalt állást. Amikor azonban Brüsszelben látta, hogy mit ért Marx a kommunista propagandán, akkor megrémült. Néhány hónappal később Herwegh kalandos németországi szabadcsapat-vállalkozásáért lelkesedett, hogy aztán megint ezt a balgaságát is belássa és nyilvánosan be is ismerje.

Rögtön ezt követően, 1848 nyarán, a „Neue Rheinische Zeitung” megvádolta Bakunyint, hogy az orosz kormány ügynöke; ezt a tévedését azonban, amely két egymástól független forrásból nyert értesülésén alapult, a lap olymódon helyesbítette, hogy az Bakunyint teljesen kielégítette. Marx és Bakunyin egy berlini találkozásuk alkalmával felelevenítették a régi barátságot, s a „Neue Rheinische Zeitung” erélyesen síkraszállt Bakunyin érdekében, amikor Poroszországból kiutasították. Majd a lap éles bírálatot gyakorolt Bakunyin pánszláv agitációja fölött, de bevezetőben megjegyezte: „Bakunyin a barátunk”, és a továbbiakban is kifejezetten hangsúlyozta, hogy Bakunyin demokratikus indokokból cselekszik, s a szláv kérdésben való illúziói nagyon is megbocsáthatok. Mellesleg Engels, e cikkeknek a szerzője, a Bakunyin ellen felhozott legfőbb kifogás tekintetében is tévedett: Ausztria szláv népeinek mégis megvolt az a történelmi jövőjük, amelyet Engels elvitatott tőlük. Azt a tényt, hogy Bakunyin forradalmi szerepet vitt Drezdában a májusi fölkelés alkalmából, Marx és Engels korábban és lelkesebben ismerte el bárki másnál.

A Drezdából való visszavonuláskor Bakunyint elfogták és előbb egy szász, majd egy osztrák haditörvényszék halálra ítélte; az ítéletet mindkét esetben életfogytiglani fegyházra „enyhítették”, végül kiszolgáltatták Bakunyint Oroszországnak, ahol a Péter-Pál-erődben szörnyű esztendőket szenvedett végig. Ez idő alatt egy őrült urquhartista a „Morning Advertiser”-ben megint megvádolta Bakunyint, hogy az orosz kormány ügynöke és egyáltalán nincs is fegyházban. Ez ellen ugyanebben az újságban óvást emelt — Herzen, Mazzini és Ruge mellett — Marx is. Ámde a szerencsétlen véletlen úgy hozta, hogy Bakunyin rágalmazóját szintén Marxnak hívták; ez szűkebb körben köztudomású volt, noha a derék úriember makacsul ellenszegült minden felszólításnak, s nem volt hajlandó megnevezni magát. Ezt a névazonosságot aztán az álforradalmár Herzen méltatlan intrikára használta ki. Bakunyint 1857-ben a Péter-Pál-erődből Szibériába szállították, de onnan 1861-ben szerencsésen megszökött; amikor pedig Japánon és Amerikán keresztül Londonba érkezett, Herzen azzal fogadta, hogy Karl Marx denunciálta őt az angol sajtóban, mint orosz kémet. Ez volt az első a sok konkolyhintés közül, amelyek később oly vészterhesen befolyásolták Bakunyin és Marx viszonyát.

Bakunyin több mint egy évtizedig volt elzárva az európai élettől, s így érthető, hogy Londonban eleinte az orosz Herzenhez hasonló vágású menekültekhez csatlakozott, akik tulajdonképpen elég távol álltak tőle. Bakunyin még a pánszlávizmusában is — már amennyire erről nála egyáltalában beszélni lehet — mindig forradalmár maradt. Herzen viszont a „rothadt Nyugat” folytonos szidalmazásával és az orosz faluközösség misztikus kultuszával csak igen félénk liberalizmust képviselt, melynek leple alatt valójában a cárizmus szekerét tolta. Mindazonáltal Bakunyin — és ezt nem lehet terhére írni — fenntartotta személyes baráti kapcsolatait Herzennel, aki őt fiatal éveiben sok bajból kisegítette, egészen Herzen haláláig. Politikailag azonban megírta Herzennek a búcsúlevelet már 1866-ban, amikor szemére vetette, hogy a társadalmi átalakulást politikai átalakulás nélkül akarja elérni, s az államnak mindent megbocsát, amennyiben az érintetlenül hagyja a nagyorosz faluközösséget, amelytől Herzen nemcsak Oroszország és a szláv országok üdvét, hanem Európáét, sőt az egész világét várja. Bakunyin ezt a fantomot megsemmisítő kritikával illette.

De Szibériából való megszökése után először Herzennél lakott, ami távol tartotta őt Marxtól. Annál jellemzőbb ismét Bakunyinra, hogy a „Kommunista Kiáltványt” lefordította oroszra és Herzen „Kolokol”-jában közzétette.

Amikor Bakunyin másodízben tartózkodott Londonban — az Internacionálé megalakulása idején —, Marx megtörte a jeget, s fölkereste. Igaza teljes tudatában biztosíthatta Bakunyint arról, hogy nemcsak megrágalmazásának nem volt a kezdeményezője, hanem éppen ellenkezőleg, erélyesen küzdött a rágalom ellen. Barátokként váltak el; Bakunyin lelkesedett az Internacionálé tervéért, Marx pedig november 4-én így írt Engelsnek:

„Bakunyin kért, hogy adjam át Neked üdvözletét. Ma visszautazott Olaszországba (Firenzébe), ott van letelepedve [...] Meg kell mondanom, nagyon tetszett nekem, sokkal jobban, mint azelőtt [...] Általában egyike azoknak a keveseknek, akiknél azt látom, hogy az utolsó tizenhat évben nem vissza, hanem tovább fejlődtek.” (1864. nov. 4. Lásd MEGA, III. rész, 3. köt., 199. old.)

Csakhogy az öröm, amellyel Bakunyin az Internacionálét üdvözölte, nem volt hosszú lélegzetű. Olaszországi tartózkodása mindenekelőtt „az előző nemzedékek forradalmárát” ébresztette föl benne. Ezt az országot választotta letelepedési helyéül enyhe éghajlata és az olcsó élet miatt, különösen, hogy Németország és Franciaország el volt zárva előle; de választásának politikai okai is voltak. Bakunyin az olaszokban a szlávok természetes szövetségeseit látta, akiknek együtt kell harcolniuk az osztrák kényszerállam ellen; Garibaldi hőstettei már Szibériában felgyújtották fantáziáját. Ezek alapján ismerte fel, hogy a forradalmi hullám megint emelkedőben van. A kép, amelyet Olaszországban talált a következő volt: titkos politikai társaságok tömege; deklasszált, mindenkor mindenféle összeesküvésre kész értelmiség; állandóan az éhhalál szélén lebegő parasztság; s végülTfolytonosan mozgolódó lumpenproletariátus; ez utóbbiak közül különösen a „lazzaronik” keltették fel a figyelmét Nápolyban, ahová Firenze után költözött, és több éven át élt. Bakunyin ezeket az osztályokat tartotta a forradalom igazi hajtóerőinek. De ha Itáliában azt az országot látta, ahol talán legközelebb van a szociális forradalom, úgy hamarosan fel kellett ismernie tévedését. Itáliában még mindig Mazzini propagandája dominált, és Mazzini a szocializmus ellenfele volt; ködösen vallásos csatakiáltásával és szoros centralizációs törekvéseivel csakis az egységes polgári köztársaságért harcolt.

Bakunyin forradalmi agitációja ezekben az olaszországi években öltött határozottabb formát. Az elméleti képzettség hiányában, amely nála túláradó szellemi mozgékonysággal és fékezhetetlen tettvággyal járt karöltve, mindig igen erősen az őt körülvevő környezet hatása alatt állt. Mazzini vallásos-politikai dogmatizmusa csak annál jobban kiélezte ateizmusát és anarchizmusát, annál inkább látta szükségesnek minden állami uralom tagadását. Ezzel szemben azoknak az osztályoknak a forradalmi hagyományai, amelyekben az általános fordulat bajnokait látta, csak még hajlamosabbá tették a titkos összeesküvésekkel és a helyi felkelésekkel való kacérkodásra. így aztán Bakunyin titkos forradalmi szocialista szövetséget hozott létre; ennek tagjai először olaszokból rekrutálódtak, s célja főként a „Mazzinik és Garibaldik fertelmes polgári retorikája” elleni küzdelem volt; nemsokára azonban a szövetség nemzetközi alapon bővülni kezdett.

Ennek a titkos szövetségnek az érdekében próbálta befolyásolni Bakunyin — aki 1867 őszén Genfbe költözött át — előbb a Béke- és Szabadságligát; majd ekísérlet kudarcba fulladása után kezdte keresni a kapcsolatot az Internacionáléval, amellyel vagy négy esztendeig nem sokat törődött.

Mindezek ellenére Marx megőrizte a régi forradalmár iránti barátságos érzelmeit, és szembeszegült azokkal a támadásokkal, amelyeket közvetlen környezetéből Bakunyin ellen intéztek vagy intézni akartak.

E támadások Sigismund Borkheimtól, egy igen becsületes demokratától indultak ki, akinek Marx a Vogt-ügy óta, s más szolgálataiért is, lekötelezettje volt. Borkheim azonban két gyengéjével tűnt ki: szellemes írónak tartotta magát, holott nem volt az, s olyan különös, furcsa orosz-gyűlöletben szenvedett, amely semmivel sem maradt el Herzen különös német-gyűlölete mögött.

S valójában Herzen volt az, akit Borkheim elsősorban célba vett; alaposan oda is mondott neki egy cikksorozatban, amelyet a „Demokratisches Wochenblatt” első, 1868 elején megjelenő számaiban tett közzé. Akkor Bakunyin már régen szakított volt Herzennel, de Borkheim mégis megtámadta mint Herzen „kozákját” és Herzennel együtt Bakunyint, „az elpusztíthatatlan tagadást” is keresztre feszítette. Borkheim ugyanis azt olvasta Herzennél, hogy Bakunyin évekkel azelőtt a következő „nevezetes észrevételt” tette: „Az aktív tagadás teremtő erő.” Ezek után Borkheim nagy erkölcsi felháborodással azt kérdezte, hogy vajon az orosz határvonalon innen gondolt-e már valaha valaki is ilyet anélkül, hogy a német iskolásgyerekek ezrei kinevették volna. A derék Borkheim még csak nem is sejtette, hogy Bakunyin egykori szállóigéje — „A pusztítás öröme az alkotás öröme” — a „Deutsche Jahrbücher” egyik cikkéből származott, mégpedig abból az időből, amikor Bakunyin a német újhegelisták körében élt, és a „Deutsch—Französische Jahrbücher”-t Marxszal és Rugéval együtt éppen keresztvíz alá tartotta.

Érthető, hogy Marx az ilyen és ehhez hasonló stílusgyakorlatokat titkos borzadállyal szemlélte, majd pedig kézzel-lábbal tiltakozott, amikor Borkheim a maga zagyva elképzelései szerint akarta tolmácsolni Engelsnek régi, a „Neue Rheinische Zeitung“-ban megjelent Bakunyin-ellenes cikkeit, mert azok „csodálatosan beleillenek a keretbe”. Ezeket a cikkeket, mondta Marx, semmi körülmények között sem szabad sértő célzattal felhasználni, hiszen Engels Bakunyinnak régi személyes barátja. Aztán Engels is tiltakozott a dolog ellen, s így Borkheimnek le kellett tenni róla. Johann Philipp Becker ugyancsak kérte Borkheimet, hogy ne rohanjon ki Bakunyin ellen, válaszul azonban olyan „dörgedelmes levelet” kapott, amelyben Borkheim — mint Marx Engelsnek írja — „a szokott tapintatosságával” kijelentette, hogy továbbra is barátja marad Beckernek, és az (egyébként nagyon jelentéktelen) anyagi támogatást sem vonja meg tőle, de a politika ezentúl mellőzendő a levelezésükben. Marx, Borkheim iránt érzett minden barátsága ellenére úgy találta, hogy „orosz-fóbiája” már kezd veszedelmes méreteket ölteni.

Őt magát a Bakunyin iránti barátságos érzelmeiben az sem ingatta meg, hogy Bakunyin részt vett a Béke- és Szabadságliga kongresszusain. Marx már a Liga első, genfi kongresszusa után küldte el a „Tőke” egy dedikált példányát Bakunyinnak, s amikor erre még csak egyetlen szónyi köszönetét sem kapott, megérdeklődte az egyik genfi orosz emigránsnál, akinek más ügyekből kifolyólag írt, hogy mi van „Bakunyinnal, régi barátjával”, noha kérdéséből kicseng bizonyos kétség, hogy vajon valóban az-e még. Erre a közvetett érdeklődésre volt a válasz Bakunyin december 22-i levele, amelyben megígérte, hogy a Marx által húsz éve követett harci útra lép.

De ugyanazon a napon, amikor Bakunyin ezt a levelet megírta, a Főtanács már döntött, hogy az Alliance-nak Becker révén közvetített kérelmét a maga részéről elutasítja, és a Szocialista Demokrácia Szövetségét nem veszi fel az Internacionálé soraiba. S ennek a határozatnak az értelmi szerzője Marx volt. Tudott már korábban is az Alliance létezéséről, hiszen a „Vorbote” is bejelentette megalakulását, de eleinte csak halva született és nem különösebben aggasztó genfi helyi kezdeményezésnek tartotta; ismerte az öreg Beckert, aki olykor szívesen játszott egyletesdit, de egyébként megbízható volt. Most azonban Becker beküldte az Alliance szervezeti szabályzatát és programját, s kísérő levelében azt írta, hogy az Alliance orvosolni akarja az Internacionálé fogyatékos „idealizmusát”. Ez a nagyhangú kijelentés különben is „hallatlan dühöt” váltott ki a Főtanácsban, mint Marx írja Engelsnek, mégpedig „főleg a franciák körében”, és azonnal elhatározták a visszautasítást. A határozat megszövegezését Marxra bízták. Az a levél, amelyet december 18-án „éjfél után” írt EngelsneK, hogy tanácsát kikérje, mutatja, hogy maga is bizonyos fokig izgatott volt.

„Ezúttal Borkheimnek igaza van” — jegyzi meg Marx.

Őt magát nem annyira az Alliance programja, mint inkább a szervezeti szabályzata háborította fel. A program leszögezte, hogy a szövetség mindenekelőtt ateista; követelte mindenféle vallásgyakorlás megszüntetését, a hit helyettesítését a tudomány által, az isteni igazságszolgáltatás helyettesítését az emberi által. Követelte továbbá az összes osztályok és mindkét nembeli egyének politikai, gazdasági és társadalmi egyenlőségét, aminek érdekében először is az örökösödési jogot kell megszüntetni; ezenfelül mindkét nembeli gyermekek részére születésüktől kezdve egyenlően biztosítandók azok az eszközök, amelyek szükségesek fejlődésükhöz, vagyis: eltartásukhoz, nevelésükhöz és oktatásukhoz a tudomány, az ipar és a művészetek valamennyi fokán. Befejezésül a program elvetett minden olyan politikai tevékenységet, amely nem tűzi ki direkt és közvetlen célul a munkásügynek a tőke fölötti győzelmét.

Marx véleménye erről a programról éppenséggel nem volt hízelgő. Valamivel később „a közhelyek vegyesfelvágottjának” nevezte, „gondolatszegény fecsegésnek, lapos ötletek rózsafűzérének, amely igényt tart arra, hogy ijesztő benyomást keltsen, de csak ízetlen rögtönzés, amely bizonyos napi hatáskeltésre vadászik”. De az Internacionálé, természeténél fogva, egyelőre, még a szeretet igen bő palástját viselte: hiszen történelmi feladata éppen abban állt, hogy gyakorlati tevékenységéből alakítsa ki a nemzetközi proletariátus programját.

Annál fontosabb volt az Internacionálé számára a maga szervezettsége, minden eredményes gyakorlati tevékenységének az előfeltétele. És ebbe a szervezettségbe próbált az Alliance szervezeti szabályzata végzetes módon belenyúlni. Kijelentette ugyan, hogy az Internacionálé egyik ágának tekinti magát, s elfogadja annak valamennyi általános szabályzatát, de külön szervezetet akar alkotni. Genfi megalapítói ideiglenes központi bizottsággá nyilvánították magukat. Minden országban külön nemzeti irodák létrehozását vették tervbe, amelyeknek feladata a helyi csoportok életre hívása és az Internacionáléba való fölvételük előmozdítása. Az Internacionálé évi kongresszusain az Alliance képviselői, mint az Internacionálé önálló ága, külön helyiségben akarták nyilvános üléseiket tartani.

Engels rögtön döntött: ez így nem megy. Hiszen ily módon két Főtanács és két kongresszus lenne. A londoni gyakorlati Főtanács már az első alkalommal összeütközésbe kerülne a genfi „idealisztikus” Főtanáccsal. Egyébként Engels hidegvért javasolt; bármilyen heveskedés csak felesleges felháborodást keltene a nyárspolgári érzelmű munkások körében (ilyen van elég, különösen Svájcban), és ártana az Internacionálénak. Nyugodtan, de határozottan kell ezeket az embereket visszautasítani, és tudtukra kell adni, hogy az Internacionálé előbb megvárja, mit csinálnak azon a speciális területen, amelyet kiválasztottak maguknak; de annak egyelőre semmi akadálya, hogy az egyik Szövetség tagjai a másiknak is tagjai legyenek. Az Alliance elméleti programját Engels is úgy értékelte, hogy ennél siralmasabbat még életében nem látott; Bakunyin úgy látszik „tökéletes ökörré” lett. Ezt a kijelentését akkor még egyáltalán nem fűtötte valamiféle különösebb ellenséges indulat Bakunyinnal szemben, legalábbis nem nagyobb ellenséges indulat, mint Marxot, amikor Beckert, mindenkor hűséges barátját, „vén zavarosfejűnek” szidta. Az ilyen megtisztelő jelzőkkel a két barát bizalmas levelezésében különben is nagyon bőkezűen bánt.

Marx közben megnyugodott már, és a Főtanácsnak azt a határozatát, amely visszautasította az Alliance felvételét az Internacionáléba, formailag és tartalmilag is úgy fogalmazta meg, hogy abban ne legyen semmi kifogásolható. Egy kicsit mindenesetre pofon legyintette Beckert, utalva arra, hogy e kérdést tulajdonképpen már eleve eldöntötte az Alliance néhány megalapítója, akik az Internacionálé tagjaiként a brüsszeli kongresszuson közreműködtek a Béke- és Szabadságligával való összeolvadást elvető határozat meghozatalában. A felvételi kérelem visszautasításának döntő oka az — mondja a Főtanács határozata —, hogy amennyiben megengednék egy második nemzetközi testület létrejöttét, mely az Internacionálén belül is, és rajta kívül is működik, úgy ez a legcsalhatatlanabb mód lenne az Internacionálé szervezetének szétrombolására.

Rendkívül valószínűtlen az az állítás, hogy Becker a Főtanács e határozata miatt éktelen dühbe jött. Sokkal hitelt érdemlőbb az, amit Bakunyin mond, hogy ti. kezdettől fogva ellenezte az Alliance megalakítását, de saját titkos szövetségének tagjai leszavazták; mindemellett fönn akarta tartani ezt a titkos szövetséget olyan formában, hogy tagjai működjenek az Internacionálén belül és annak szellemében, feltétlenül megkívánta azonban az Internacionáléba való belépést, hogy bármiféle versengésnek elejét vegyék. Az Alliance genfi Központi Bizottsága mindenesetre azzal az ajánlattal felelt a Főtanács elutasító határozatára, hogy hajlandó szekcióit feloszlatni, illetve az Internacionálé szekciójává változtatni, ha a Főtanács az Alliance elméleti programját elismeri.

Időközben Marx megkapta Bakunyin december 22-i levelét, most már azonban olyannyira éber volt a gyanúja, hogy ennek az „érzelmes előjátéknak“ nem sok figyelmet szentelt. Az Alliance új ajánlata is bizalmatlanságot keltett benne, de ezt nem hagyta magán annyira úrrá lenni, hogy ne feleljen rá tökéletes tárgyilagossággal. Javaslatára a Főtanács 1869. március 9-én határozatot hozott, hogy nem feladata a hozzá tartozó egyes munkáspártok elméleti programjának elbírálása. Hiszen a különböző országok munkásosztálya oly különböző fejlődési fokon áll, hogy reális mozgalmuk nagyon különböző elméleti formákban jut kifejezésre. Majd az Internacionálé által életre hívott akciók közössége, az egyes országok kulonfele szerveinek eszmecseréje, s végül a közvetlen vita a közös kongresszusokon fokról fokra megteremti az egész munkásmozgalom kozos elméleti programját is. Egyelőre a Főtanácsnak csak az a feladata, hogy megnézze: az egyes munkásprogramok megfelelnek-e az Internacionálé általános irányzatának, vagyis a munkásosztály teljes felszabadítását szolgálják-e.

S ebből a szempontból, mondja a továbbiakban a Főtanács határozata, az Alliance programjában van egy olyan mondat, amely veszedelmes félreértésekre adhat alkalmat. Ez a mondat — az osztályok egyenlővé tétele politikai, gazdasági és társadalmi téren —, ha szó szerint vesszük, a tőke és a munka közötti összhangra céloz, arra az összhangra, amelyet a burzsoá szocialisták prédikálnak. Ezzel szemben a proletármozgalom igazi titka és az Internacionálé nagy célja az osztályok megsemmisítése. Miután azonban az összefüggésből nyilvánvaló, hogy az „osztályok egyenlővé tétele” csak egyszerű elírás következtében került az Alliance programjába, a Főtanács nem kételkedik abban, hogy az Alliance eltekint ettől az aggályos mondattól. Ez esetben semmi akadálya, hogy az Alliance szekciói az Internacionálé szekcióivá alakuljanak át. Amikor pedig ez véglegessé válik, akkor az Internacionálé Szervezeti Szabályzata szerint a Főtanács tudomására hozandó minden új szekció székhelye és taglétszáma.

Az Alliance erre kijavította a kifogásolt mondatot a Főtanács által kívánt szellemben, s június 22-én bejelentette, hogy feloszlatta önmagát és felszólította szekcióit: alakuljanak át az Internacionálé szekcióivá. Az Alliance genfi szekcióját, melynek élén Bakunyin állt, a Főtanács egyhangú határozatával vették fel az Internacionáléba. Bakunyin titkos szövetsége is feloszlott — állítólag; valójában többé-kevésbé laza formák között továbbra is fennmaradt, s Bakunyin is annak a programnak a szellemében működött tovább, amelyet az Alliance magának célul tűzött ki.

1867 őszétől 1869 őszéig Bakunyin a genfi tó partján élt, részben magában Genfben, részben Veveyben és Clarens-ban, s nagy befolyásra tett szert Svájc latin származású munkásai körében.

Ebben ezeknek a munkásoknak a sajátos életkörülményei játszottak Bakunyin kezére. Ha az akkori fejlődést helyesen akarjuk megítélni, sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Internacionálé nem volt meghatározott elméleti programmal rendelkező párt, s megtűrte soraiban a legkülönbözőbb irányzatokat, mint ezt a Főtanács is megállapította az Alliance-hoz intézett átiratában. A „Vorbote”-ban ma is nyomon követhetjük, hogy még az olyan buzgó és érdemes élharcos, mint Becker sem csinált magának soha nagy gondot az elméleti kérdésekből. Így az Inter- nacionálé genfi szekcióiban is két igen különböző irányzat volt képviselve. Egyrészt a „fabrique” (gyár) — ezen a genfi dialektus az ékszer- és óraipar jól fizetett szakmunkásait értette, akik majdnem kizárólag helyi születésűek voltak — s másrészt a „gros métiers” (durva iparok) —, ez főként építőmunkásokból, s ugyancsak majdnem kizárólag külföldiekből, nevezetesen németekből állt, akik csak állandó sztrájkharcokkal tudtak maguknak félig-meddig elviselhető munkafeltételeket biztosítani. Az előbbieknek volt választójoguk, az utóbbiaknak nem. De a „fabrique", mivel kis létszámánál fogva nem számíthatott önálló választási eredményekre, nagyon hajlott afelé, hogy választási kompromisszumokat kössön a polgári radikálisokkal; a „gros métiers” viszont, amely eleve nem lehetett kitéve effajta kísértéseknek, sokkal inkább az olyan közvetlen forradalmi akciókért lelkesedett, amilyeneket Bakunyin hirdetett.

Még ennél is kiadósabb toborzási területet talált Bakunyin a Jura órásmunkásai között. Ezek nem voltak kvalifikált luxusipari munkások, hanem többségükben otthon dolgozók, akiknek szűkös létét az amerikai konkurrencia gépei veszélyeztették. Nyomorúságos fészkekben, szétszórtan laktak a hegyek között, és így igazán kevéssé voltak alkalmasak arra, hogy politikai célú tömegmozgalomban vegyenek részt, de amennyiben mégis megtették, keserves tapasztalatok riasztották őket vissza a politikától. Először egy Coullery nevű orvos kezdett közöttük az Internacionálé érdekében agitálni; Coullery telve volt emberszeretettel, de politikai zavarosságában rábeszélte a munkásokat nemcsak a radikálisokkal, hanem még a neuenburgi monarchista liberálisokkal való választási szövetségre is, s ilyenkor a munkásokat persze mindig rászedték. Coullery teljes leszereplése után James Guillaume-ban, a Le Locle-i ipariskola fiatal tanárában találtak a jurái munkások új vezetőre. Guillaume teljesen beleélte magát gondolkodásmódjukba, s a „Progrès”-ben, egy kis lapban, melyet ő adott ki Le Locle-ban, a mindenkinek szabadságot és egyenlőséget biztosító anarchista társadalom ideálját dicsőítette. Amikor Bakunyin először kereste fel a Jurát, már teljesen felszántott talajra lelt vetése számára. De az ottani szegény ördögök talán még nagyobb hatással voltak Bakunyinra, mint ő rájuk, mert ettől kezdve sokkal élesebben nyilvánult meg Bakunyinnál mindenfajta politikai tevékenység elítélése, mint korábban.

Egyelőre azonban még béke uralkodott a svájci francia és olasz szekciókban. Ezek 1869 januárjában, főként Bakunyin ösztönzésére, közös Föderális Tanácsot választottak, s nagyobb stílű hetilapot adtak ki „Égalité” címen, amelynek szerkesztésében Bakunyin, Becker, Eccarius és Varlin mellett az Internacionálé más neves tagjai is részt vettek. Ugyancsak Bakunyin volt az, aki a francia—olasz Föderális Tanácsot rávette, hogy javasolja a londoni Főtanácsnak az örökösödési kérdés napirendre tűzését a baseli kongresszuson. Ehhez Bakunyinnak minden további nélkül joga volt, hiszen az ilyen kérdések megvitatása a kongresszus fő feladatai közé tartozott, s a Főtanács el is fogadta az indítványt.

De Marx persze valami hadüzenet-félét látott ebben Bakunyin részéről, amit azonban mint ilyet nagyon is szívesen vett.

Az 1869. szeptember 5-én és 6-án ülésező kongresszus az Internacionálé ötödik életévének tevékenysége fölött tartott seregszemlét.

Ez az ötödik esztendő volt a legmozgalmasabb fennállása óta: egész éven át tomboltak a „tőke és a munka közötti gerillaharcok” — a sztrájkok, amelyekről Európa vagyonos osztályai mind gyakrabban mondogatták, hogy ezek nem a proletariátus nyomorából fakadnak, s nem is a tőke zsarnokságából, hanem az Internacionálé titkos cselszövényeinek következményei.

S annál jobban elhatalmasodott rajtuk a brutális vágy, hogy a sztrájkokat fegyveres erővel verjék le. Még Angliában is véres összeütközésekre került sor a sztrájkoló bányászok és a katonaság között. A Loire környéki szénbányavidéken pedig részeg katonák Ricamarie mellett vérfürdőt rendeztek, amelyben húsz munkást, köztük két nőt és egy gyermeket agyonlőttek, s számos munkást megsebesítettek. De a legszörnyűbb helyzet megint Belgiumban volt,

„a kontinentális alkotmányosság e mintaállamában, a földesúrnak, a tőkésnek és a papnak ezen lakályos, jól körülkerített földi paradicsomában” (Lásd M—E. Műv. XIII. köt., 1. rész, 304. old. [oroszul]),

mint ezt a Főtanácsnak Marx által megszövegezett erőteljes felhívásában olvashatjuk; a felhívás Európa és az Egyesült Államok munkásaitól segítséget kért a féktelen profitéhség Seraing-ben és Borinage-ban halomra gyilkolt áldozatai számára.

„A Föld nem futja be pontosabban évi pályáját, mint amilyen pontossággal rendez a belga kormány minden évben vérfürdőt a munkások között.” (lásd uo.)

E véres vetés az Internacionálé aratását érlelte. Angliában 1868 őszén megtartották az első választásokat a megreformált választójog alapján; az eredmény mindenben igazolta, hogy Marx mennyire indokoltan tiltakozott a Reformliga egyoldalú politikája ellen. Egyetlenegy munkásképviselőt sem választottak meg. A „pénzeszsákok” győztek, s Gladstone megint uralomra került. Ámde esze ágában sem volt, hogy az ír kérdésben alapos munkát végezzen, vagy a trade-unionok jogosult panaszait orvosolja. Ez az „új unionizmus” vitorláit dagasztotta friss szélként. A trade-unionok 1869-es birminghami évi kongresszusa a legnagyobb eréllyel szólította fel a királyság szervezett munkástestületeit, hogy csatlakozzanak az Internacionáléhoz. Mégpedig nemcsak azért, mert a munkásosztály érdekei mindenütt azonosak, hanem azért is, mert az Internacionálé elvei alkalmasak a Föld népei közötti állandó béke biztosítására. 1869 nyarán veszély fenyegetett, hogy Anglia és az Egyesült Államok között háború tör ki; ekkor a Főtanács, ugyancsak Marx megfogalmazásában, üzenetet intézett az Egyesült Államok Országos Munkásszövetségéhez, amelyben a többi között ez állt:

„Most rajtatok a sor a háborút megakadályozni, mégpedig olyan háborút, amely következményeiben kétségtelenül erősen visszavetné a fellendülőben levő munkásmozgalmat az Óceán mindkét partján.”

A tengeren túl ez az üzenet igen élénk visszhangot keltett.

Franciaországban is szépen haladt előre a munkások ügye. Az Internacionálé rendőri üldözése csak a szokásos eredménnyel járt: híveinek szaporodásával. A Főtanács beavatkozása és segítsége a számtalan sztrájk alkalmából, előmozdította a szakszervezetek megalapítását, s ezeket nem lehetett betiltani, bármennyire is élt bennük az Internacionálé szelleme. Az 1869-es választásokon a munkások még nem vettek részt önálló jelöltek állításával, hanem a nagyon radikális választási programmal fellépő polgári szélsőbaloldal jelöltjeit támogatták. Ezzel, legalábbis közvetve, elősegítették Bonaparténak azt a súlyos vereségét, amelyet főleg a nagyvárosokban szenvedett el, habár fáradozásaik gyümölcse egyelőre ismét csak a polgári demokrácia ölébe hullt. A második császárság különben is már minden ízében recsegett-ropogott; kívülről hatalmas csapást mért rá a spanyol forradalom, mely 1868 őszén Izabella királynét elűzte az országból.

Kissé másképp alakultak a dolgok Németországban, ahol a bonapartizmus még nem volt hanyatlóban, sőt, éppen ellenkezőleg, most ment fel a napja. A nemzeti kérdés megbontotta a német munkásosztályt, s ez a szakadás erősen akadályozta az éppen kibontakozóban levő szakszervezeti mozgalom fejlődését. Schweitzer a rossz vágányra csúszott szakszervezeti agitációjával olyan ferde helyzetbe került, amelyen már nem tudott úrrá lenni. A becsülete ellen intézett folytonos alaptalan támadások végül híveinek egynémelyikét is bizalmatlanná tették, s ő maga is elég rosszul cselekedett, amikor a még mindig csak jelentéktelenül megrendült tekintélyét egy kis államcsínnyel komolyan kockára tette.

Emiatt az Általános Német Munkásegylet egy kisebbsége kivált, s a nürnbergi egyesületekkel közösen új Szociáldemokrata Pártot hozott létre, amelynek tagjait a megalakulás helye után az „eisenachiaknak” szokták nevezni. Kezdetben mindkét frakció hevesen küzdött egymással, de az Internacionáléval kapcsolatos álláspontjuk nagyjából azonos volt: egyetértés a lényegben, eltérés a formában, amíg a német egyesülési törvények hatályban maradnak. Marx és Engels nagyon méltatlankodtak, amikor Liebknecht az Internacionálé Főtanácsát játszotta ki Schweitzer ellen, mondván, hogy ehhez nincs joga. Jóllehet a „Lassalle-egyház felbomlási folyamata” nagyon is ínyükre volt, de a másik irányzattal sem tudtak mihez kezdeni, amíg az szervezetileg egészen határozottan le nem vált a Német Néppárttól, és nem tartott fenn vele legfeljebb csak egy laza, kartellszerű viszonyt. Hogy Schweitzer mint vitapartner minden ellenfelénél jóval erősebb, erről Marx és Engels továbbra is meg volt győződve.

Egységesebben fejlődött az ausztria-magyarországi munkásmozgalom, mely csak Ausztria 1866-os vereségei után jött létre. Lassalle irányzata itt egyáltalában nem talált talajra, de annál nagyobb tömegek csatlakoztak az Internacionálé zászlajához, mint ezt a Főtanácsnak a baseli kongresszuson elhangzott évi beszámolója megállapította.

Így hát ez a kongresszus kedvező kilátások mellett ült össze. Igaz, hogy csak 78 tagja volt, de sokkal „internacionalistább” arculatot mutatott, mint az eddigiek. Összesen 9 ország küldte el képviselőit. A Főtanács részéről, mint mindig, Eccarius és Jung jelent meg, ezenfelül 2 igen tekintélyes trade-unionista: Applegarth és Lucraft. Franciaország 26, Belgium 5, Németország 12, Ausztria 2, Svájc 23, Olaszország 3, Spanyolország 4, Észak-Ámerika 1 képviselőt küldött. Liebknecht képviselte az eisenachiak új frakcióját, Moses Hess a berlini szekciót. Bakunyinnak a francia mandátumán kívül olasz mandátuma is volt, Guillaume-ot Le Locle delegálta. Az elnöki tisztet megint Jung látta el.

A kongresszus először szervezeti kérdésekkel foglalkozott. A Főtanács indítványára egyhangúlag elhatározta, hogy az összes szekcióknak és az Internacionáléhoz csatlakozott egyesületeknek javasolja az elnöki tisztség megszüntetését, mint ezt a Főtanács a maga részéről már néhány év előtt megtette: munkásszervezethez nem méltó, hogy monarchikus és tekintélyen alapuló elvhez ragaszkodjék; az elnöki tisztség még ott is, ahol csak puszta cím, a demokratikus elvek megsértését jelenti. Ezzel szemben a Főtanács, azt javasolta, hogy az ő hatáskörét terjesszék ki; felhatalmazást kért, hogy bármely szekciót, amelynek tevékenysége ellentétes az Internacionálé szellemével, a legközelebbi kongresszus döntéséig kizárhasson. A javaslatot azzal a korlátozással fogadták el, hogy ott, ahol Föderális Tanács van, ez a szekciók kizárása előtt megkérdezendő. Bakunyin is, Liebknecht is élénken támogatta ezt a javaslatot. Liebknechtnél ez magától értetődő volt, de nem úgy Bakunyinnál. Hiszen ő ily módon saját anarchista elvével került ellentétbe, akármilyen opportunista elgondolások vezérelték is. Legvalószínűbb, hogy az ördögöt a Belzebubbal akarta kiűzni, s arra számított, hogy a Főtanács támogatni fogja abban a harcában, amelyet az általa tiszta opportunizmusnak tártott parlamenti politikai tevékenység ellen folytatott. E nézetében megerősíthette Liebknecht nemrégen elhangzott közismert beszéde is, amelyben élesen kikelt Schweitzer és Bebel ellen, hogy részt vettek az északnémet Reichstag munkájában. Csakhogy Marx helytelenítette Liebknecht beszédét, és így Bakunyin gazda nélkül csinált számítást. Elég gyorsan tapasztalnia kellett azonban, hogy elvi hibák mindig megbosszulják magukat.

Azon elvi kérdések közül, amelyekkel a kongresszusnak foglalkoznia kellett, első helyen állt a föld közös tulajdonának és az örökösödési jognak a kérdése. Az előbbit tulajdonképpen már Brüsszelben eldöntötték; a megelőző évinél rövidebb vita után 54 szavazattal határozatot hoztak, hogy a társadalomnak joga van a földet közös tulajdonná tenni, s 53-an szavaztak amellett, hogy erre a társadalom érdekében szükség van. A kisebbség legnagyobb része tartózkodott a szavazástól; a második határozati javaslat ellen csak 8, az első ellen pedig csak 4 küldött szavazott. A határozatok gyakorlati megvalósítására vonatkozóan számos eltérő nézet volt még, ezeknek a kimerítő megvitatását azonban a legközelebbi, Párizsban tartandó kongresszusra halasztották.

Az örökösödési jog kérdésében a Főtanács beszámolót készített, s ez olyan mesterien, ahogy arra csak Marx volt képes, néhány tételben foglalta össze a döntő szempontokat: Mint minden más polgári törvény, az örökösödési törvények sem okok, hanem következmények — a termelési eszközök magántulajdonán alapuló társadalom gazdasági szervezetének jogi következményei. A rabszolgák átörökítésére vonatkozó jog nem oka a rabszolgaságnak, hanem ellenkezőleg, a rabszolgaság az oka, hogy a rabszolgák öröklődnek. Amikor a termelési eszközök közös tulajdonná válnak, akkor az örökösödési jog, amennyiben még lesz társadalmi jelentősége, önmagától eltűnik, hiszen mindenki csak azt hagyhatja örökül, ami életében az övé volt. A nagy cél tehát továbbra is azoknak az intézményeknek a megszüntetése, amelyek egyes embereknek életük folyamán gazdasági hatalmat kölcsönöznek sok más ember munkája gyümölcseinek elsajátítására. Az örökösödési jog megszüntetését a szociális forradalom kiindulópontjának kihirdetni éppoly ízetlenség lenne, mind azt követelni, hogy szüntessék meg a vevő és az eladó közötti szerződéseket szabályozó törvényeket akkor, amikor még fennáll az árucsere mai helyzete; ez helytelen lenne elméletileg és reakciós gyakorlatilag. Az örökösödési jogon csupán az átmeneti időben lehet változtatni, amikor egyrészt a társadalom jelenlegi gazdasági alapja még nincs átalakítva, de másrészt a munkásosztály már elég erőt gyűjtött arra, hogy keresztülvigye a társadalom radikális átalakítását előkészítő intézkedéseket. Ilyen átmeneti intézkedésül a Főtanács az örökösödési adó emelését, s a végrendelet útján való átörökítés korlátozását ajánlotta; a végrendelet útján való átörökítés joga ugyanis, a családi örökösödési jogtól eltérően, babonás és önkényes módon túlhajtja a magántulajdon alapelveit.

Ezzel szemben a kérdés előzetes megvitatására kiküldött bizottság azt javasolta, hogy nyilvánítsák az örökösödési jog eltörlését a munkásosztály alapvető követelésének; javaslatát azonban csak néhány olyanféle ideológiai jelszóval tudta indokolni, mint „előjogok”, „politikai és gazdasági igazság”, „szociális rend”. A meglehetősen rövid vitában a Főtanács javaslata mellett Eccariuson kívül a belga de Paepe és a francia Variin szólalt fel, míg Bakunyin a bizottság javaslata mellett tört lándzsát, ami nem is csoda, hiszen ennek ő volt a lelki atyja. A javaslatot úgynevezett gyakorlati, de azért nem kevésbé légből kapott érvekkel támasztotta alá: az örökösödési jog eltörlése nélkül, mondta, nem lehet a közös tulajdont megvalósítani. Ha a munkásoktól el akarják venni a földjüket, ez ellenállást vált ki belőlük, de az örökösödési jog megszüntetése által nem éreznék magukat közvetlenül érintve, és a magántulajdon fokozatosan elhalna. A személy szerinti szavazásnál a bizottság javaslata mellett 32-en voltak, ellene 23-an, 13 küldött tartózkodott a szavazástól, 7-en távol voltak; a Főtanács javaslatát 19-en támogatták, 37-en ellenezték, 6-an tartózkodtak, 13-an távol voltak. Ezek szerint egyik indítvány sem kapott abszolút többséget, s így a vita nem járt kézzelfogható eredménnyel.

A baseli kongresszus mind a polgári, mind a proletár világban még sokkal élénkebb visszhangot keltett, mint bármelyik elődje. Amott a legképzettebb tudósok félig borzadállyal, félig kárörömmel állapították meg, hogy az Internacionálé kommunista jellege végre lelepleződött; emitt pedig a munkások örömujjongása volt a válasz a föld közös tulajdonba vételét kimondó határozatokra. A genfi német szekció kiáltványt intézett a földműves lakossághoz, s ezt francia, olasz, spanyol, lengyel és orosz nyelvre lefordítva gyorsan mindenfelé elterjesztették. Barcelonában és Nápolyban létrejöttek a mezőgazdasági munkások első szekciói. Londonban egy hatalmas nagygyűlésen megalakították a Föld és a Munka Ligáját, amelynek a bizottságában a Főtanács 10 tagja vett részt; a Liga jelszava ez volt:

„A földet a népnek!”

Németországban főleg a Német Néppárt nemes lovagjai dühöngtek a baseli határozatok miatt. Ez Liebknechtet eleinte annyira megfélemlítette, hogy arra a kijelentésre ragadtatta magát: az eisenachi frakciót nem kötik a határozatok. Szerencsére a rendkívül felháborodott néppárti derék férfiak ezzel nem elégedtek meg és követelték, hogy az eisenachiak kereken tagadják meg a baseli határozatokat, mire aztán Liebknecht végre rászánta magát, hogy megtegye, amit Marx és Engels rég elvárt tőle: szakított az egész díszes Néppárttal. Liebknecht kezdeti ingadozása azonban Schweitzer malmára hajtotta a vizet, aki az Általános Német Munkásegyletben már évek óta „prédikálta” a föld közös tulajdonát; ámde Marx azt hitte, hogy ezt csupán most, ellenfeleinek kigúnyolására kezdte el, s nagyon rossz néven vette Schweitzertől ezt a „szemtelenséget”. Engels viszont bizonyos fokig uralkodott e „szemtelen csibész” iránt érzett dühén, legalábbis annyira, hogy elismerje, „nagyon ügyes” Schweitzertől, hogy elméleti kérdésekben mindig korrekt, tudván tudva, hogy ellenfelei teljesen gyámoltalanok és kiszolgáltatottak elméleti téren.

Egyelőre tehát még mindig a lassalleánusok pártja volt nemcsak a szervezetileg legszorosabban összefogott, hanem az elvileg leghaladóbb német munkáspárt.

Amennyiben az örökösödési jog baseli vitája valamiféle szellemi párviadalt jelentett Bakunyin és Marx között, úgy ez, noha döntést nem hozott, inkább kedvezőtlen, mint kedvező lefolyású volt Marx szempontjából. Ebből egyesek azt a következtetést vonták le, hogy a dolog Marxot igen súlyosan érintette, s arra készült, hogy Bakunyinnak sokszorosan visszafizesse a kölcsönt, ámde ez az állítás nem felel meg a tényeknek.

Marx a baseli kongresszus lefolyásával egészen elégedett volt. Akkoriban Jenny leányával éppen Németországban üdült, s utazgatás közben szeptember 25-én így írt másik leányának, Laurának Hannoverből:

„Örülök, hogy vége a baseli kongresszusnak, és hogy aránylag ilyen jól zajlott le. Mindig gondban vagyok, amikor a párt így nyilvánosan színre lép, »minden fekélyével együtt«. Egyetlen szereplő sem állt az elvek magaslatán, de a felsőbb osztály idiótasága mindig jóvá teszi a munkásosztály hibáit. Bármily kicsiny német városkában fordultunk meg, mindenütt azt láttuk, hogy még a helyi lapok is tele vannak ennek a »szörnyű kongresszusnak a tetteivel.“ (lásd M—E. Műv. XXVI. köt. 31. old. [oroszul])

S ahogy Marx nem csalódott a baseli kongresszus lefolyásában, ugyanúgy Bakunyin sem. Sokan azt állították, hogy Bakunyin az örökösödési kérdésben tett indítványával megverte Marxot, s ezen elméleti győzelme révén el akarta érni, hogy a Főtanácsot tegyék át Londonból Genfbe; amikor pedig ez nem sikerült neki, akkor az „Égalité”-ban annál hevesebb kirohanásokat intézett a Főtanács ellen. Mindezt annyiszor ismételgették, hogy valóságos legendává dagadt, holott egy árva szó sem igaz belőle. A baseli kongresszus után Bakunyin egyetlen sort sem írt az „Égalité”-ba; a baseli kongresszus előtt, 1869 júliusában és augusztusában ő volt ugyan az „Égalité” főszerkesztője, de az ott közzétett számos cikkének bármelyikében hiába keresnénk még csak a nyomát is, hogy ellenséges érzelmeket táplált volna a Főtanács vagy Marx iránt. Nevezetesen az a négy cikke, amelyben „Az Internacionálé alapelveit” ismerteti, teljesen e nagy Szövetség megalakításának szellemében íródott; ha Bakunyin e cikkekben hangot ad bizonyos aggodalmainak, hogy a proletár népképviselőkre milyen végzetes hatással van az, amit Marx „parlamenti kreténizmusnak” nevezett, úgy ezek az aggályok először is azóta éppen elég gyakran beigazolódtak, másodszor pedig nagyon enyhék voltak, összehasonlítva azon heves kirohanásokkal, amelyeket ugyanabban az időben Liebknecht intézett a munkásosztálynak a polgári parlamentarizmusban való részvétele ellen.

Továbbá bármennyire is csak hóbort volt Bakunyin felfogása az örökösödési jogról, akkor is számot tarthatott arra, hogy ezt a kérdést megvitassák; az Internacionálé kongresszusain ennél sokkal hóbortósabb dolgokat is megvitattak, anélkül hogy azokról, akik ilyeneket vallottak, alattomos szándékokat tételeztek volna fel. S azt a vádat, hogy Bakunyin a Főtanácsnak Londonból Genfbe való áthelyezését szerette volna, ő maga utasította vissza, amikor egyre hangosabban vetették a szemére, mégpedig a következő rövid és csattanós kijelentéssel:

„Ha ilyen javaslat felmerül, én lettem volna az első, aki teljes energiámmal ellenzem, annyira végzetesnek tartanám az Internacionálé jövőjére. Igaz, hogy a genfi szekciók, nagyon rövid idő alatt, hallatlan fejlődésnek indultak. De Genfben még mindig túlságos szűklátókörű, túlságosan specifikus genfi szellem uralkodik, semhogy az Internacionálé Főtanácsát oda lehetne telepíteni. Ezenkívül kézenfekvő, hogy mindaddig, amíg Európa politikai berendezkedése olyan, amilyen, London az egyetlen hely, amely a Főtanács számára alkalmas, s valóban bolondnak vagy az Internacionálé ellenségének kellene lennie annak, aki meg akarná próbálni a Főtanácsot máshova áttenni.”

Akadhatnak persze olyanok is, akik azt állítják, hogy Bakunyin született hazug volt, és ez a nyilatkozata csak utólagos mentegetőzés. De ez az esetleges ellenvetés is szétpukkan, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Bakunyin már a baseli kongresszus előtt elhatározta, hogy a kongresszus után elköltözik Genfből Locarnóba, mégpedig olyan kényszerítő okokból, amelyeken nem is állt módjában változtatni. Borzasztó anyagi gondok szorongatták, felesége szülés előtt állt, s ezt Bakunyin Locarnóban akarta kivárni. Eltervezte azt is, hogy Locarnóban fordítja le a „Tőke” első kötetét oroszra. Egyik fiatal tisztelője, bizonyos Ljubavin, rábeszélt egy orosz kiadót, hogy 1200 rubel honoráriumot fizessen a fordításért, s ebből Bakunyin 300 rubel előleget fel is vett.

Bármennyire is semmivé foszlanak ezáltal mindazok az intrikák, amelyeket állítólag Bakunyin a baseli kongresszus előtt vagy után szőtt, valami keserű szájíze mégis maradt Bakunyinnak e kongresszus után. Borkheim piszkálódásainak hatására Liebknecht mások előtt kijelentette, bizonyítékai vannak, hogy Bakunyin az orosz kormány ügynöke. Erre Bakunyin Baselban becsületbíróság elé vitte az ügyet, ahol Liebknechtnek meg kellett volna indokolnia vádját. Miután ezt nem tudta megtenni, a becsületbíróság erősen megdorgálta. Ez azonban nem tartotta vissza Liebknechtet (aki a kölni kommunista per és az emigráns idők tapasztalatai alapján kissé túlságosan hajlamos volt mindenütt spiclikre gyanakodni), hogy őszinte békejobbját ne nyújtsa ellenfelének, s Bakunyin ebbe éppen olyan őszintén belecsapott.

Ennél sokkal jobban elkeseríthette az, hogy alig néhány héttel később, október 2-án Moses Hess a párizsi „Réveil”-ben megint előhozakodott ezzel az ócska pletykával. Hess, mint baseli német küldött, a kongresszus titkos történetét akarta megírni; ebben az összefüggésben regélt Bakunyin „intrikáiról”, amelyeknek az lett volna a céljuk, hogy az Internacionálé elvi alapjait felborítsák, és a Főtanácsot Londonból Genfbe helyezzék át, amely intrikák azonban Baselban csütörtököt mondtak. Hess azzal a hitvány gyanúsítással fejezte be cikkét, hogy semmiképp sem akarja ugyan Bakunyin forradalmi érzelmeit kétségbevonni, de ez az orosz közeli rokona Schweitzernek, akit a német küldöttek éppen Baselban azzal vádoltak, hogy a német kormány bebizonyított ügynöke. Ennek a befeketítésnek a gyűlölködő tendenciája nagyon is szembeszökő, hiszen „közeli rokonságot” Bakunyin agitációja és Schweitzer agitációja között lehetetlen volt felfedezni, és személyesen sem volt a két férfinak soha semmiféle kapcsolata egymással.

Bakunyin bizonyára okosabban teszi, ha egyáltalán ügyet sem vet erre az egyébként is nagyon otromba cikkre. De azt is meg lehet érteni, hogy politikai becsületének ez az örökös kétségbevonása valósággal felbőszítette, mégpedig annál inkább, minél alamuszibbak voltak a támadások. Ezért hát leült, és megírta cáfolatát; ez azonban az első hévben olyan hosszúra sikerült, hogy maga is belátta: ebben a formában a „Réveil” nem közölheti. E nyilatkozatában különösen a „német zsidók” ellen fakadt ki, de a Borkheimek és Hessek „törpefajzatáról” szólván, kivételt tett az olyan „óriásokkal”, mint Lassalle és Marx. Bakunyin elhatározta, hogy ezt a hosszú fejtegetést a forradalmi hitvallásáról szóló nagyobb könyve bevezetéseként fogja felhasználni, és elküldte Párizsba Herzennek, hogy próbáljon rá kiadót szerezni. A „Réveil” számára pedig egy rövidebb nyilatkozatot küldött, ugyancsak Herzen útján. Herzen azonban félt, hogy a „Réveil” még ezt is visszautasítja; maga írt tehát egy cikket Bakunyin védelmében és Hess ellen. Ezt a „Réveil” nemcsak leközölte, hanem még olyan szerkesztőségi utóiratot is fűzött hozzá, amely Bakunyint tökéletesen kielégítette.

Herzen viszont cseppet sem volt megelégedve Bakunyin hosszabbik kéziratával. Helytelenítette a „német zsidók” elleni kirohanásokat, és jelesen azon csodálkozott, hogy Bakunyin Borkheimmel és Hess-szel, úgyszólván ismeretlen emberekkel áll le vitázni, ahelyett, hogy Marxnak dobná oda a kesztyűt. Bakunyin erre október 28-án azt felelte, hogy maga is Marxot tartja e polémiák felbujtójának, de két oka volt, hogy megkímélje, sőt „óriásnak” nevezze. Az első ok az igazságosság.

„Eltekintve a rossz tréfáktól, amelyeket velünk csinált, nekünk, vagy legalábbis nekem nem szabad megfeledkeznem arról, hogy milyen hatalmas szolgálatokat tett a szocializmus ügyének, amelyet huszonöt esztendeje értelemmel, tetterővel és tisztasággal szolgál, s ebben kétségtelenül fölülmúlt mindnyájunkat. Ő volt az Internacionálé egyik és bizonyára legfőbb megalapítója; ez az én szememben akkora érdem, hogy mindig el fogom ismerni, bármit is tett ellenünk.”

Ezenkívül, írta Bakunyin, politikai és taktikai okokat is figyelembe vett Marxszal szemben,

„aki engem nem szenvedhet, s aki senkit sem szeret, kivéve saját magát és talán a hozzá legközelebb állókat [...] Marx az Internacionáléban tagadhatatlanul nagyon hasznos munkát végez. Mind a mai napig bölcs befolyást gyakorol pártjára, ő a szocializmus legszilárdabb támasza, és a legerősebb gátja a polgári szándékok és gondolatok behatolásának. Sohasem bocsátanám meg magamnak, ha csupán megkíséreltem volna is, hogy jótékony befolyását kiirtsam, vagy akár csak gyöngítsem, abból az együgyű célból, hogy bosszút álljak rajta. Megtörténhetik azonban, s talán hamarosan, hogy vitát kezdek vele, de nem azért, hogy személyesen megtámadjam, hanem egy elvi kérdésben, az államkommunizmus kérdésében, amelynek leglelkesebb híve ő, meg az általa vezetett angolok és németek. Ez élethalálharc lesz. De mindennek megvan a maga ideje, és e harcnak az órája még nem ütött.”

Utolsóként Bakunyin egy taktikai indokot is hoz föl, amely visszatartja attól, hogy Marxot megtámadja. Ha nyíltan állást foglalna ellene, akkor szemben találná magát az Internacionálé tagjainak háromnegyedével. Fordítva viszont mellette, Bakunyin mellett lesz a többség, ha a Marx körül csoportosuló siserehadat kezdi ki, sőt, maga Marx is örömét leli benne, vagy legalábbis „kárörömét”, mint Bakunyin német szóval mondja a francia nyelven írt levélben.

Bakunyin nem sokkal ennek a levélnek a megírása után átköltözött Locarnóba. Személyes ügyei annyira elfoglalták, hogy abban a néhány hétben, amelyet a baseli kongresszus után még Genfben töltött, szinte nem is foglalkozott az ottani munkásmozgalommal, és főleg egy sort sem írt már az „Égalité”-ba. A szerkesztőségben Robin belga tanító lett az utóda, aki csak az előző évben költözött Genfbe, s Robin mellett bizonyos fokig Perron is, ugyanaz a zománcfestő, aki még Bakunyin előtt szerkesztette a lapot. Mindketten Bakunyin elveit vallották, cselekedeteik és szavaik azonban éppenséggel nem az ő szellemét tükrözték. Bakunyin igyekezett a „gros métiers” munkásait — akikben a forradalmi proletárszellem sokkal elevenebben élt, mint a „fabrique” munkásaiban — felvilágosítani, önálló cselekvésre ösztönözni még a saját bizottságaikkal szemben is. (S amit Bakunyin az ilyen, ma úgy mondanánk: „szolgálati utat betartó politika” objektív veszélyeiről kifejtett, azt még most is érdemes elolvasni.) De mindennél fontosabbnak tartotta Bakunyin, hogy a „gros métiers” munkásai megőrizzék önállóságukat a „fabrique”-kal szemben. A „fabrique” ugyanis támogatta sztrájkjaikat, ebből a vitathatatlan érdemből azonban azt a jogtalan következtetést vonta le, hogy a „gros métiers”-nek mindenkor az ő nyomdokaiban kell haladnia. Bakunyin hadat üzent az ilyen tendenciáknak, különös tekintettel a „fabrique”-nak arra a kipusztíthatatlan hajlamára is, hogy mindig szövetséget kerésett a polgári radikalizmussal. Robin és Perron azonban azt hitték, hogy a „fabrique” és a „gros métiers” közötti ellentétet — amelyet nem Bakunyin teremtett meg, hanem a társadalmi ellentétben gyökerezett — el lehet kenni, át lehet hidalni. Ezáltal olyan hintapolitikába keveredtek bele, amely sem a „fabrique”-ot, sem a „gros métiers”-t nem elégítette ki, viszont szélesre tárta az ajtókat minden elképzelhető intrika számára.

Az ilyen intrikák nagymestere volt egy akkor Genfben élő orosz menekült, név szerint Nyikolaj Utyin. Utyin részt vett a hatvanas évek elejei orosz diákforrongásokban, de amikor forró lett a levegő, külföldre menekült. Itt nagy kényelemben élt tekintélyes — 12—15 000 frankra becsült — évjáradékából, melyet apja pálinkakereskedéséből kapott. Pénze révén ez a hiú fecsegő olyan pozícióra tett szert, amilyent szellemi képességei révén sohasem érhetett volna el. Sikerek azonban csak a magánpletykák terén virítottak számára, ahol, mint Engels egyszer mondta, „azok, akiknek dolguk van, sohasem vehetik fel a versenyt azokkal, akik egész nap ráérnek fecsegni”. Utyin eleinte Bakunyinra próbált ráakaszkodni, de ez hallani sem akart róla; most aztán Bakunyin távozása Genfből annál kiválóbb alkalmat nyújtott Utyinnak, hogy ezt az acsarkodva gyűlölt embert pletykáival üldözőbe vegye. És nem is hiába verejtékezvén e nemes célért, nem sokkal utóbb a cár lábai elé borult, kegyelemért esedezve. A cár a maga részéről nem mutatkozott engesztelhetetlennek, s Utyin az 1877-es orosz—török háborúban már cári hadiszállítóvá vitte fel: ezzel bizonyára dúsabb, ha nem is tisztább jövedelmekhez jutott, mint apja pálinkaüzleteiből.

Az olyan emberekkel, mint Robin és Perron, könnyű dolga volt Utyinnak, mert ezek minden becsületességük mellett valóban hihetetlen ügyetlenségről tettek tanúbizonyságot. Mindennek tetejébe kicsinyes civakodásba kezdtek az Internacionálé Főtanácsával, mégpedig a francia Svájc munkásait igazán nem különösen izgató kérdésekben. Az „Égalité” nehezményezte például, hogy a Főtanács túlságos nagy figyelmet szentel az ír kérdésnek, hogy nem létesít Angliában föderális tanácsot, hogy nem dönt a Liebknecht és Schweitzer közötti viszályban stb. Bakunyinnak mindehhez végképp semmi köze sem volt; a ferde látszatot, mintha ezeket a támadásokat helyeselné, sőt éppenséggel kezdeményezné, csak az okozhatta, hogy Robin és Perron az ő híveinek számítottak, és James Guillaume lapocskája is ugyanezt a nótát fújta.

Az 1870. január 1-én kelt külön körlevélben, amelyet Genfen kívül csak a francia anyanyelvű föderális tanácsok kaptak kézhez, a Főtanács ízekre szedte Robin támadásait. Ez a formájában igen éles körlevél mindamellett teljes mértékben az objektív fejtegetés határain belül maradt. Még ma is figyelemre méltók azok az okok, amelyek miatt a Főtanács vonakodott angol föderális tanácsot létrehozni. A Főtanács kifejtette, hogy bár a forradalmi kezdeményezés valószínűleg Franciaországból fog kiindulni, mégis kizárólag Anglia szolgálhat komoly gazdasági forradalom emelőjéül. Anglia ugyanis az egyetlen ország, ahol már nincs paraszt, és a földbirtok kevés kézbe koncentrálódott. Az egyetlen ország, ahol a kapitalista forma úgyszólván az egész termelésben uralkodóvá vált, ahol a lakosság nagy tömege bérmunkásokból áll. Az egyetlen ország, ahol a munkásosztály osztályharca, a munkásosztály szervezettsége a trade-unionok révén az általánosság és érettség bizonyos fokára emelkedett. Végül, hála Anglia világpiaci uralmának, a gazdasági viszonyaiban bekövetkezett forradalmak közvetlen visszahatással vannak az egész világra.

Az angolok ezek szerint birtokában vannak a szociális forradalom minden szükséges anyagi feltételének; hiányzik belőlük viszont az általánosítás szelleme és a forradalmi szenvedély. Ezt a szellemet és ezt a szenvedélyt beléjük oltani — a Főtanács feladata; hogy megbirkózik ezen feladattal, azt a legtekintélyesebb londoni polgári újságok tanúsítják, amelyek arról sopánkodnak, hogy a Főtanács megmérgezi a munkásosztály angol szellemét, s belehajszolj a a munkásokat a forradalmi szocializmusba. Az angol föderális tanácsnak, mely közbülső helyet foglalna el az Internacionálé Főtanácsa és a trade-unionok főtanácsa között, semmi tekintélye sem volna, ezzel szemben a Főtanács elvesztené befolyását, nem tudna hatást gyakorolni a proletárforradalomnak e nagy emelőjére. Éppen ezért visszautasítja azt az ostobaságot, hogy ezen emelőt kizárólag angol kezekre bízza, s a komoly, észrevehetetlen munkát vásári lármával cserélje fel.

Ámde még mielőtt ez a körlevél rendeltetési helyére ért, magában Genfben kitört a katasztrófa. Az „Égalité” szerkesztő bizottságának hét tagja tartozott Bakunyin hívei közé, s csak kettő az ellenfeleihez; a többség valami egészen mellékes, politikailag teljesen közömbös ügy miatt felvetette a bizalmi kérdést; ekkor azonban kitűnt, hogy Robin és Perron a maguk ingadozó politikájukkal két szék között a pad alá kerültek. A kisebbség támogatásra talált a Föderális Tanácsnál, és a többséget képviselő hét szerkesztőségi tag kivált. Köztük volt az öreg Becker is, aki ameddig Bakunyin Genfben lakott, jó barátságot tartott fenn vele, de Robin és Perron ügyködése nemegyszer szálka volt a szemében. Az „Égalité” vezetése pedig ezek után Utyin kezébe került.

Ezenközben Borkheim tovább bujtogatott Bakunyin ellen.

Február 18-án panaszkodik Marxnak, hogy a „Zukunft”, Johann Jacoby lapja, nem akarta elfogadni tőle beküldött írását, amelyet Marx a maga részéről így jellemez Engelsnek:

„Egy elmondhatatlanul zavaros, a századikból az ezredik dologba bukfencező monstre-levél orosz ügyekben.” (1870. febr. 19. Lásd MEGA, III. rész, 4. köt., 283. old.)

Borkheim ugyanakkor „bizonyos, nem egészen tiszta pénzügyekkel” gyanúsítja meg Bakunyint, s állításainak bizonyításául Katkovra hivatkozik, aki fiatal korában Bakunyin híve volt, de később a reakcióhoz pártolt át. Marx erre a közlésre nem helyezett súlyt, és még kevésbé Engels, aki filozofikus nyugalommal jegyezte meg:

„A pumpolgatás sokkal megszokottabb módja a létfenntartásnak az oroszoknál, semhogy ezért egyik a másikának szemrehányást tehetne.” (1870. febr. 22. Lásd uo., 285. old.)

Közvetlenül Borkheim mesterkedéseinek elbeszéléséhez kapcsolódva azt írta Marx, hogy a Főtanácsnak dönteni kell, hogy bizonyos Richardot (aki aztán később csakugyan árulónak bizonyult) jogosan zártak-e ki Lyonban az Internacionáléból; majd hozzátette: nem tudja, mit lehet Richard szemére vetni Bakunyinhoz való szolgai ragaszkodásán, s az ezzel összefüggő túlhajtott okoskodásain kívül.

„Úgy látszik, hogy utolsó körlevelünk nagy szenzációt keltett, és mind Svájcban, mind Franciaországban hajtóvadászat kezdődött a bakunyinisták ellen. De mindennek van határa, s gondoskodom róla, hogy semmiféle igazságtalanság ne történhessen.” (1870. febr. 19. Lásd uo., 283. old.)

Ezzel a jó szándékkal merőben ellentétes volt az a „Bizalmas közlés” (Konfidentielle Mitteilung), amelyet Marx Kugelmann közvetítésével néhány héttel később, március 28-án intézett az eisenachiak braunschweigi vezetőségéhez. E közlés magva a Főtanács január 1-i, csak Genfnek és a francia nyelvű föderális tanácsoknak szánt körlevele volt, amely gyakorlati célját időközben már rég elérte, sőt azonfelül azt a bizonyos, Marx által helytelenített „hajtóvadászatot” is eredményezte a bakunyinisták ellen. Teljesen érthetetlen, hogy e nemkívánatos tapasztalatok után miért küldte el mégis ezt a körlevelet Németországba, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ott nem is voltak Bakunyinnak hívei.

Ennél is érthetetlenebb azonban, hogy Marx a „Bizalmas közlésben” a körlevelet bevezetéssel és zárszóval látta el, amelyek még sokkal alkalmasabbak voltak arra, hogy Bakunyin ellen „hajtóvadászatot” szítsanak. A bevezetés Bakunyin címére szóló keserű szemrehányásokkal kezdődik, mondván, hogy először megpróbálta magát a Béke- és Szabadságligába becsempészni, de ennek Végrehajtó Bizottsága „mint gyanús oroszt” szemmel tartotta. Miután ebben a Ligában abszurd programjával levitézlett, az Internacionáléhoz csatlakozott, hogy személyes céljaira felhasználja. Evégett alapította meg az Alliance-t is. S miután a Főtanács nem volt hajlandó elismerni az Alliance-t, névleg feloszlott ugyan, de ténylegesen tovább működik Bakunyin vezetésével, aki most más úton-módon próbált célt érni. Kieszközölte, hogy a baseli kongresszus napirendre tűzze az örökösödési kérdést, mert elméleti téren le akarta győzni a Főtanácsot, hogy ezzel egyengesse a Genfbe való áthelyezésének útját. A baseli kongresszuson a többséget „valóságos konspirációval” biztosította magának, de javaslatait mégsem tudta keresztülhajtani, s a Főtanács Londonban maradt. „Bakunyin dühe e kudarcot vallott kísérlet miatt, melynek sikerével talán mindenféle személyes spekulációt kapcsolt össze”, aztán az „Égalité”-nak a Főtanács ellen intézett támadásaiban nyilvánult meg, és ezekre volt a felelet a Főtanács január elsejei körlevele.

Ennél a résznél Marx a körlevelet szó szerint beiktatta a „Bizalmas közlésbe”, majd azzal folytatta, hogy Genfben már a körlevél megérkezése előtt kitört a válság; a francia—olasz Föderális Tanács helytelenítette az „Égalité”-nak a kirohanását a Főtanács ellen, s elhatározta, hogy a lapot ezentúl szigorú ellenőrzés alatt tartja, mire Bakunyin Genfből Tessin kantonba költözött.

„Nem sokkal ezután meghalt Herzen. Bakunyin — aki attól kezdve, hogy az európai munkásmozgalom vezetőjének akarta feltolni magát, megtagadta Herzent, régi barátját és pártfogóját — most azonnal halála után rázendített Herzen dicsőítésére. Miért? Herzen, noha jómódú ember volt, évi 25 000 frankot fizettetett magának propagandacélokra a vele baráti kapcsolatokat fenntartó oroszországi álszocialista pánszláv párttal. Bakunyin a dicshimnusza révén megszerezte magának ezeket a pénzeket, és így bármennyire gyűlöli is az örökösödés intézményét, minden fenntartás nélkül »Herzen örökébe« lépett.” (Lásd M—E. Műv. XIII. köt. 1. rész, 366. old. [oroszul])

Ezalatt Genfben fiatal oroszokból álló menekült kolónia telepedett le, nagyrészt diákok, akik igazán becsületes szándékúak, és a pánszlávizmus leküzdését programjuk fő követelésévé tették. Ezek jelentkeztek, hogy be akarnak lépni az Internacionáléba, mint annak egyik ága, és javasolták, hogy a Főtanácsban egyelőre Marx képviselje őket; mindkét kérésüket teljesítették. Ugyanakkor kijelentették ezek az orosz menekültek azt is, hogy nemsokára nyilvánosan leálcázzák Bakunyint; így tehát hamarosan véget érnek e rendkívül veszedelmes intrikus kisded játékai, legalábbis az Internacionálén belül. Ezzel fejeződik be a „Bizalmas közlés”.

Fölösleges, hogy egyenként felsoroljuk mindazokat a tévedéseket, amelyeket ez a „Bizalmas közlés” Bakunyinnal kapcsolatban tartalmaz. A benne foglalt szemrehányások általában annál alaptalanabbak, minél súlyosabbaknak látszanak. Ez főleg az örökség hajszolásának vádjára áll. Sohasem létezett Oroszországban álszocialista pánszláv párt, amely Herzennek évi 25 000 frankot adott volna propaganda céljaira; ennek a mesének csak az az icipici igaz magja van, hogy az ötvenes években egy Bahmetyev nevű fiatal szocialista 20 000 frankos forradalmi alapot létesített, s ezt Herzen kezelte. Semmivel sincs bizonyítva, hogy Bakunyin valamikor is szerette volna ezt a pénzt a saját zsebébe csúsztatni, s mindennél kevésbé bizonyíték erre az a szeretetteljes megemlékezés, amelyet Rochefort „Marseillaise”-ében politikai ellenfelének, ifjúkora barátjának szentelt. Ezért legfeljebb szentimentalitását lehet Bakunyin szemére vetni, aminthogy általában Bakunyinnak mindmegannyi hibája és gyöngesége, bármily sok volt is, úgyszólván pont a fonákját mutatta azon tulajdonságoknak, melyek egy „rendkívül veszedelmes intrikusra” jellemzők.

Hogy mi vezette Marxot ennyire félre, azt legjobban éppen a „Bizalmas közlés” utolsó mondatai tükrözik. Ezeket az értesüléseit a genfi orosz menekült-bizottságtól, értsd: Utyintól, vagy pedig az ő közvetítésével Beckertől kapta. Az mindenesetre valószínűnek látszik, hogy a legsúlyosabb vádat Bakunyin ellen: a Herzen-féle örökség ügyét Becker közölte Marxszal, legalábbis erre lehet következtetni Marxnak egyik, Engelshez írt leveléből. Ennek viszont ellentmondani látszik Beckernek egy ugyanebből az időből származó ránk maradt levele, amelyet Junghoz intézett. Jóllehet ebben a levélben Becker nagyon panaszkodik a genfi helyzet zavarosságára, a „fabrique” és a „gros métiers” közötti ellentétekre, s keserűséggel emlegeti „az olyan gyenge idegzetű szalmaláng-természeteket, mint Robin, és az olyan hóbortos kemény koponyákat, mint Bakunyin”, de végül mégis dicséri Bakunyint, mondván, hogy „sokkal jobb és használhatóbb, mint volt”. Beckernek és az orosz menekült-kolóniának közvetlenül Marxhoz intézett levelei nem maradtak fenn. Marx az Internacionálé ez új ágának küldött válaszában, mind a hivatalosban, mind a magánjellegűben, helyesebbnek tartotta Bakunyint egy szóval sem említeni; azt javasolta az orosz szekciónak, hogy tekintsék fő feladatul Lengyelország segítését — vagyis azt tanácsolta az oroszoknak, hogy szabadítsák meg Európát az önmaguk szomszédságától. Nem minden humor nélkül valónak tartotta, hogy az ifjú Oroszországot éppen ő képviseli, s megjegyezte, az ember sohasem tudhatja, hogy milyen különös bajtársakra akad.

E tréfálkozás ellenére szemlátomást nagy elégtétel volt Marxnak, hogy az Internacionálé kezd gyökeret verni az orosz forradalmárok között. Különben meg sem lehetne érteni, hogy a neki még teljesen ismeretlen Utyinnak elhitte az olyasféle vádakat Bakunyinról, amelyekhez hasonlókat mindig visszautasított, ha Borkheim hozakodott elő velük. Sajátságos véletlen, hogy ugyanebben az időben Bakunyint is félrevezette egy orosz menekült, akiben a közeledő orosz forradalom egyik első fecskéjét látta; sőt, ezzel kapcsolatban Bakunyin olyan kalandba bonyolódott, amely hírnevét jobban kockára tette, mint mozgalmas életének bármely más epizódja.

Néhány nappal a „Bizalmas közlés” megírása után, április 4-én nyílt meg a svájci francia—olasz föderáció második évi kongresszusa La Chaux-de-Fonds-ban. Itt nyílt kenyértörésre került sor. Az Alliance genfi szekciója, amelyet a Főtanács vett fel az Internacionáléba, követelte, hogy vegyék fel a föderációba is, és két delegátusa által képviseltethesse magát a kongresszus tanácskozásain. Ezt Utyin ellenezte, és hevesen támadta Bakunyint; az Alliance genfi szekcióját pedig azzal vádolta, hogy Bakunyin cselszövényeinek eszköze; ámde Guillaume-ban elszánt ellenfélre talált. Guillaume rövidlátó fanatikus létére évek múltán nem kevésbé vétkezett Marx ellen, mint Utyin Bakunyin ellen, műveltség és képesség dolgában azonban mégiscsak egészen más ember volt, mint silány ellenfele. 21 szavazattal 18 ellen meg is szerezte magának a többséget. De a kisebbség nem volt hajlandó magát a többség akaratának alávetni, s így a kongresszuson bekövetkezett a szakadás. Most két kongresszus ülésezett egymással párhuzajnosan; a többségi kongresszus elhatározta, hogy a Föderális Tanács székhelyéül Genf helyett La Chaux-de-Fonds-t választja, és a Szövetség lapjának a „Solidarité”-t teszi meg, amelyet Guillaume-nak kell Neuenburgban kiadni.

A kisebbség a maga obstrukcióját arra alapította, hogy ez esetben tisztán véletlen többségről volt szó, hiszen La Chaux-de-Fonds-ban csak 15 szekció képviselői vettek részt, míg Genfben 30 szekció működik, s ezek valamennyien vagy majdnem valamennyien ellenzik az Alliance szekciójának felvételét Svájc latin föderációjába. A többség viszont arra hivatkozott, hogy semmiféle föderális tanács nem utasíthatja vissza a Főtanács által elismert szekció felvételét. Az öreg Becker a „Vorboté”-ban úgy nyilatkozott, hogy mindez csupán bosszantó okvetetlenkedés és más semmi; ha mindkét félben több testvéri megértés lenne, be se következett volna. Az Alliance szekciója, mely fő feladatának az elvi propagandát választotta, eltekinthetne attól, hogy a nemzeti Szövetségbe felvétessék, különösen, mivel azt tartják róla, hogy a Genfben rég népszerűtlenné vált Bakunyin intrikáinak az eszköze. De ha mégis fel akarja magát vétetni, akkor szűkkeblűség és gyerekesség a kérelmet visszautasítani, sőt a felvétel ügyét szakadás okává tenni.

Ennyire egyszerű persze mégsem volt a dolog. A két különvált kongresszus határozatai ugyan sok tekintetben közel jártak egymáshoz, de éppen a döntő kérdésben különböztek: annak az ellentétnek a kérdésében, amely a genfi bonyodalmakat előidézte. A többségi kongresszus a „gros métiers” álláspontját képviselte, elvetett minden olyan politikát, amely a társadalmi átalakulást lényegében nemzeti reformok révén kívánja elérni, mert bármely politikailag megszervezett állam csupán a polgári jogon alapuló eszköz a tőkés kizsákmányolásra; ennélfogva a proletariátus bármiféle részvétele a polgári politikában csupán a mai rendszer megszilárdítását szolgálja, és megbénítja a forradalmi proletár akcióképességet. Ezzel szemben a kisebbségi kongresszus a „fabrique” álláspontjára helyezkedett: helytelenítette a politikától való tartózkodást, mert ez kárára van a munkásmozgalomnak; javasolta a választásokon való részvételt, nem azért, mintha ily módon el lehetne érni a munkásosztály felszabadítását, hanem azért, mert a parlamenti munkásképviselet igen agitatív propagandaeszköz, amelyet taktikai szempontból nem szabad elhanyagolni.

A La Chaux-de-Fonds-i új Föderális Tanács ezek után azt követelte a Főtanácstól, hogy ismerje el Latin-Svájc föderációjának vezetőjéül. A Főtanács azonban ennek a követelésnek nem tett eleget; június 28-án elrendelte, hogy a genfi Föderális Tanács, amely mögött a genfi szekciók többsége áll, maradjon meg az eddigi funkciójában, azúj Föderális Tanács pedigvegyen fel valamely helyi elnevezést. Ámde az új Föderális Tanács nem fogadta el ezt a nagyon is méltányos, és ráadásul éppen általa kiprovokált döntést, hanem izgatott panaszkodásba kezdett a Főtanács hatalmaskodása, „autoritarizmusa” ellen, s ezzel — a politikától való tartózkodáson kívül — adva volt a második jelszava is: ellenzék az Internacionálé keretén belül.

Erre a Főtanács a maga részéről minden összeköttetést megszakított a La Chaux-de-Fonds-i Föderális Tanáccsal.

Az 1869/70-es télen ismét mindenféle betegség kínozta Marxot, de legalább az örökös pénzgondoktól végre megmenekült. 1869. június 30-án Engels szabaddá tette magát a „kutyának való kereskedelemtől”, és már egy fél évvel ezt megelőzően megkérdezte Marxtól, hogy évi 350 fontból meg tud-e élni. Társával ugyanis úgy akart megegyezni, hogy Marx öt-hat évig rendszeresen hozzájuthasson ehhez az összeghez. Levélváltásukból nem derül ki, hogy végül is milyen megállapodás jött létre; annyi azonban bizonyos, hogy Engels nemcsak öt-hat esztendeig, hanem barátja haláláig gondoskodott teljes anyagi biztonságáról.

Politikai téren ez idő tájt mindketten sokat foglalkoztak az ír kérdéssel. Engels behatóan tanulmányozta ennek a kérdésnek történelmi összefüggéseit, tanulmányainak eredménye sajnos nem került a nyilvánosság elé.² Marx viszont erősen ráirányította az Internacionálé Főtanácsának figyelmét az ír mozgalomra, amely a törvényes formaságok nélkül elítélt és a fegyházban gyalázatos bánásmódnak kitett fénik számára amnesztiát követelt. A Főtanács kifejezést adott csodálatának, hogy az ír nép milyen szilárdan, nemesen és hősiesen folytatja ezt a mozgalmat. Egyúttal megbélyegezte Gladstone politikáját, mert Gladstone a választások idején tett számtalan ígérete ellenére vonakodik amnesztiát adni, illetve ezt olyan feltételekhez köti, amelyek mind a kormány garázdálkodásainak áldozataira, mind az ír népre nézve sértők. A Főtanács a legélesebben szemére vetette a miniszterelnöknek, hogy felelőségteljes pozíciója ellenére az amerikai rabszolgatartók lázadását lelkesen helyeselte, most pedig az angol népnek az alárendelés doktrínáját hirdeti, s hogy egész magatartása az ír amnesztia kérdésében annak a „hódító politikának” az igazi és hamisítatlan gyümölcse, amelynek éles szavú megbélyegzésével szorította ki riválisait, a konzervatívokat a kormányból. Most, írja Marx Kugelmann-nak, ugyanúgy megtámadtam Gladstone-t, mint korábban Palmerstont.

„Az itteni menekült-demagógok szeretik biztos távolból támadni a kontinentális zsarnokokat. Az ilyesmi engem csak akkor csábít, ha [...] a zsarnok színe előtt történik.” (1869. nov. 29.)

Különös örömére szolgált Marxnak, hogy legidősebb leánya ebben az ír hadjáratban nagy sikert ért el. Miután az angol sajtó a fogoly fénik ellen elkövetett gyalázatosságokat agyonhallgatta, Jenny Marx, William álnéven, amelyet apja is használt az ötvenes években, néhány leleplező cikket küldött Rochefort „Marseillaise”-ének, s ezekben lángoló színekkel ecsetelte, hogyan bánnak a szabad Angliában a politikai bűnösökkel. E leleplezéseket a kontinens akkor talán legjobban olvasott lapjában Gladstone nem tudta elviselni, s a legtöbb fogoly féni már néhány hét múltán szabad volt, és útban Amerika felé.

A „Marseillaise” azzal szerzett európai hírnevet, hogy a legvakmerőbb támadásokat intézte a minden eresztékében recsegő császárság ellen. Bonaparte 1870 elején utolsó kétségbeesett kísérletet tett vértől és szennytől csepegő uralma megmentésére; különféle engedményekkel kedveskedett a burzsoáziának, s kinevezte Ollivier-t, ezt a fecsegő liberálist miniszterelnöknek. Ollivier próbálkozott is úgynevezett „reformokkal”, miután azonban a macska még halálfélelmében sem tudja abbahagyni az egerészést, Bonaparte ragaszkodott ahhoz, hogy e „reformok” a népszavazás hamisítatlan bonapartista felszentelését is megkapják. Ollivier gyengeségében beleegyezett ebbe, sőt még a prefektusoknak is melegen a figyelmébe ajánlotta, hogy folytassanak „lázas” tevékenységet a népszavazás eredményességének biztosítására. Ámde a bonapartista rendőrség jobban tudta, mint ez a hiú fecsegő, hogyan kell a népszavazásokat sikerre vinni: a nagy látványosság előestéjén felfedezett egy állítólagos összeesküvést, amely az Internacionálé tagjainak részvételével bombamerényletet tervez Bonaparte élete ellen. Ollivier elég gyáva volt ahhoz, hogy ő is megbújjon a rendőrség háta mögött, különösen mert a munkások ellen ment ki a játék. Egész Franciaországban rajtaütésszerű házkutatásokat és letartóztatásokat foganatosítottak az Internacionálé „vezetői” ellen, már amennyiben ismerték őket.

A Főtanács sürgősen, már május 3-án tiltakozott ezen szélhámosság ellen, s nyilatkozatában a többi között kijelentette:

„Szervezeti Szabályzatunk Szövetségünknek minden szekcióját a nyilvános tevékenységre kötelezi. De még ha a Szabályzat idevágó pontja nem is lenne egészen világos, akkor is kizárja a titkos társaságok bárminő formájának lehetőségét az olyan Szövetség jellege, amely magával a munkásosztállyal azonosítja önmagát. Ha a munkásosztály — amely minden nemzet nagy tömegét alkotja, amely minden gazdagság létrehozója, s amelynek nevében állítólag még a bitorlók is uralkodnak — konspirálni akar, akkor nyilvánosan konspirál, mint a nap a sötétség ellen, abban a biztos tudatban, hogy rajta kívül nincs más törvényes hatalom [...] A francia szekcióink ellen végrehajtott zajos erőszak-intézkedések csak egyetlen célt szolgálnak: a népszavazással kapcsolatos manipulációt.” (lásd M—E. Műv. XIII. köt. 1. rész, 378—379. old. [oroszul])

Tényleg így volt, de ez az aljas eszköz megint csak elérte aljas célját: a „liberális császárságot” 7 millió szavazattal 1½ millió ellen szentesítették.

A bombamerénylet meséjét persze ezután el kellett ejteni. A rendőrség az Internacionálé tagjainál állítólag egy sifrírozott szótárt talált, de ebből is csak néhány nevet tudott megfejteni, mint pl. Napóleon, s néhány vegyi kifejezést, mint pl. nitroglicerin. Ez aztán még ahhoz is túlságosan nagy ostobaság volt, hogy bonapartista bíróságoknak feltálalhassák. A vád tehát ugyanazon állítólagos vétséggé zsugorodott össze, amely miatt az Internacionálé francia tagjait már kétszer is megvádolták és elítélték: titkos, illetve engedély nélkül működő társaságokban való részvétel.

A ragyogó védőbeszéd után, amelyet ezúttal Chalain rézműves, a Párizsi Kommün későbbi tagja tartott, július 9-én meghozták az ítéletet. A számos büntetés közül legnagyobb volt az egy évig terjedő fogház és az állampolgári jogok felfüggesztése egy évre. Ekkor azonban már ki is tört a nagy vihar, amely elsöpörte a föld színéről a második császárságot.

¹ Fénik — kispolgári ír forradalmárok, akik a XIX. század ötve­nes-hetvenes éveiben Írország nemzeti függetlenségéért harcoltak. — A ford.
² Az „Írország története” c. befejezetlen tanulmány a hozzátartozó előmunkálatok egy részével együtt azóta megjelent. — A ford.

Következő rész: Tizenennegyedik fejezet — Az Internacionálé hanyatlása

Tartalomjegyzék