Written:
Source: A számuzött Trockij, Kolibri Kiadó, 1988
First Published: Boulletin Oppozicii, February 1934,
No. 18-19.
Translator: Forgács Iván
Online Version: Marxists Internet Archive (marxists.org)
2002
Transcription/HTML: Artur
Anyiszonyan / Stevan
Gostojić
Az utóbbi tíz évben a politikai események különféle táborokra osztottak minket, úgyhogy Lunacsarszkij sorsát csak az újságokból tudtam nyomon követni. De voltak évek, amikor szoros politikai szálak fuztek minket egymáshoz, amikor is személyes kapcsolatunk — nélkülözve minden bizalmaskodást — mélyen baráti volt.
Lunacsarszkij négy-öt évvel volt fiatalabb Leninnél, és majdnem ugyanennyivel idosebb nálam. Ez az önmagában jelentéktelen életkori különbség azonban annyit jelentett, hogy két forradalmi nemzedékhez tartoztunk. Amikor a gimnazista Lunacsarszkij Kijevben belépett a politikai életbe, még a cárizmus ellen terrorista harcot folytató narodovolecek utolsó nekibuzdulásainaik hatása alatt állt. Közelebbi kortársaim számára a narodovolecek harca már csak legenda volt.
Lunacsarszkij az iskolaévektol kitunt sokoldalú tehetségével. Irt természetesen verseket, könnyedén felfogta a filozófiai eszméket, gyönyöruen szavalt az esti diákösszejöveteleken, nagyszeru szónok volt, írói palettáján nem volt hiány a színekben. Húszéves ifjúként képes volt arra, hogy eloadásokart tartson Nietzschérol, csatározásokat vívjon a kategorikus imperativuszról, megvédje Marx értékelméletét, és összehasonlítást tegyen Szophoklész és Shakespeare között. Kivételes tehetsége szervesen egyesült benne a nemesi értelmiség túláradó dilettantizmusával, amely valamikor Alekszandr Herzen személyében találta meg legmagasabb szintu publicisztikai kifejezodését.
Lunacsarszkij negyven évig volt a forradalom és a szocializmus elkötelezettje, azaz egész felnottkorában. Megjárta a börtönöket, a számuzetést, az emigrációt, s mindvégig marxista maradt. E hosszú évek során a nemesi és polgári értelmiség körébol származó egykori harcostársai közül ezrek és ezrek álltak át az ukrán nacionalizmus, a polgári liberalizmus vagy a monarchista reakció táborába. A forradalmi eszmék Lunacsarszkij számára nem az ifjúkori lelkesedést jelentették: ott voltak a vérében, minden egyes idegszálában. Ez az elso, amit friss sírjánál el kell mondani.
Helytelen lenne azonban, ha Lunacsarszkijt vasakaratú, rideg embernek képzelnénk el, olyan harcosnak, aki csak elore tekint. Nem. Szilárdsága nagyon elasztikus volt, sokunk számára talán túlságosan is. A dilettantizmus nemcsak intellektusát, hanem egész egyéniségét jellemezte. Mint szónok és író könnyen elkalandozott. A muvészi kép gyakran messze térítette az alapgondolat kifejtésétol. De mint politikus is szívesen tekintgetett hol jobbra, hol balra. Lunacsarszkij túl fogékony volt mindenre, minden filozófiai és politikai újdonságra ahhoz, hogy ne ragadják magukkal, és ne játsszon velük.
Természetének ez a dilettáns sokoldalúsága kétségkívül gyengítette benne a belso kritikai hangot. Beszédei általában improvizációk voltak, s mint ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem voltak mentesek sem a dagályosságtól, sem a banalitásoktól. Rendkívül szabadon írt és diktált, szinte sohasem javította a kéziratait. A lelki összpontosítás és a belso cenzúra hiányzott belole ahhoz, hogy maradandóbb és egyértelmubb értékeket hozzon létre. A tehetsége és a tudása boséggel megvolt hozzá.
De bármennyit is kalandozott Lunacsarszkij, mindig visszatért alapelvéhez, nemcsak cikkeiben és beszédeiben, hanem politikai tevékenységében is. Különféle, olykor váratlan kilengéseinek behatárolható volt az amplitúdója: sohasem lépték túl a forradalom és a szocializmus tartományát.
Már 1904-ben, körülbelül egy évvel azután, hogy az orosz szociáldemokrácia bolsevikokra és mensevikekre szakadt, Lunacsarszkij, aki egyenesen a számuzetésbol érkezett az emigrációba, a bolsevikokhoz csatlakozott. Lenin, aki épp ekkoriban szakított tanítóival (Plehanovval, Akszelroddal, Zaszuliccsal) és legközelebbi elvbarátaival (Martovval, Potreszovval), azokban a napokban nagyon egyedül volt. Égeto szüksége volt egy munkatársra az extenzív munkához, amelyet Lenin nem szeretett, és nem is tudott önmaga végezni. Számára Lunacsarszkij valóban a sors ajándékát jelentette. Ahogy lelépett a vasúti kocsi lépcsojérol, valósággal berobbant az orosz emigráció viharos életébe Svájcban, Franciaországban, egész Európában: eloadásokat tartott, fellépett opponensként, vitázott a sajtóban, mozgalmi köröket vezetett, tréfált, szellemeskedett, hamis hangján énekelt, sokoldalú muveltségével, a személyes kapcsolatokban megnyilvánuló kedvességével, engedékenységével a fiatalokat és az idosebbeket egyaránt rabul ejtette.
A finom alkalmazkodó-képesség erkölcsi arculatának egyik igen fontos vonása volt. A kicsinyes hiúság ugyanolyan idegen volt tole, mint egy mélyebb lelki teher, hogy ellenségeivel és barátaival szemben mindenáron kitartson amellett, amit igaznak vélt. Lunacsarszkij egész életében mindig mások hatása alá került, akik gyakran kevésbé voltak muveltek és tehetségesek, mint o, de erosebb egyéniséggel rendelkeztek. A bolsevizmushoz idosebb barátja, Bogdanov segítségével jutott el. Bogdanov (valódi nevén Malinovszkij), a fiatal tudós — természetbúvár, orvos, filozófus, közgazdász — elozoleg biztosította Lenint, hogy fiatal elvtársa, Lunacsarszkij, külföldre való megérkezését követoen feltétlenül követni fogja az o példáját, és csatlakozik a bolsevikokhoz. A jóslat teljes mértékben beigazolódott. De ugyanaz a Bogdanov az 1905-ös forradalom leverése után átvitte Lunacsarszkijt a bolsevikoktól egy kis ultra-radikális csoporthoz, amely szektás módon „nem ismerte el” a gyozedelmes ellenforradalmat, s ez összekapcsolta a laboratóriumi úton eloállított „proletárkultúra” absztrakt hirdetésével.
A reakció sötét éveiben (1908—1912), amikor az értelmiség széles körei tömegesen adták át magukat a misztikának, Lunacsarszkij Gorkijjal együtt, akihez szoros barátság fuzte, hódolattal adózott a misztikus törekvéseknek. A marxizmus talaján maradva úgy kezdte lefesteni a szocialista eszményt, mint a vallás új formáját, és komolyan hozzáfogott egy új rítus kidolgozásához. A szarkasztikus Plehanov elnevezte „Anatolij Blazsennijnek”. A csúfnév sokáig rajta maradt! Lenin ugyancsak kíméletlenül ostorozta volt és leendo harcostársát. Az ellentét — igaz, egyre enyhébb formában — 1917-ig tartott, amikor Lunacsarszkij nem minden ellenállás és eros — ezúttal a részemrol történo — külso nyomás nélkül ugyan, de ismét csatlakozott a bolsevikokhoz. A fáradhatatlan agitátori munka idoszaka következett, amely Lunacsarszkij politikai pályafutásának csúcspontja lett. Impresszionista lépésekben most sem volt hiány. Igy például 1917 novemberében, a legkritikusabb idopontban majdnem szakított a párttal, amikor az a hír terjedt el Moszkvából, hogy a bolsevik tüzérség szétrombolta a Vaszilij Blazsennij templomot. Ezt a vandalizmust a muvészet ismeroje és pártfogója nem akarta megbocsátani! Szerencsére Lunacsarszkij, mint tudjuk, békülékeny és engedékeny volt, ráadásul a Vaszilij Blazsennij templomnak sem esett semmi baja a moszkvai fordulat napjaiban.
Mint közoktatásügyi népbiztos, Lunacsarszkij pótolhatatlan volt a régi egyetemi, s általában a tanári körökkel való kapcsolatai miatt. Ezek komolyan azt várták a „tudatlan bitorlóktól”, hogy teljesen fel fogják számolni a tudományokat és a muvészeteket. Lunacsarszkij szenvedélyesen és könnyedén bizonyította be ennek az ezoterikus körnek, hogy a bolsevikok nemcsak tisztelik a kultúrát, de nem idegenkednek a vele való ismerkedéstol sem. A tudományok nem egy papja nézhetett azokban a napokban szélesre tátott szájjal erre a „vandálra”, aki féltucat modern és két holt nyelven olvasott, s mellesleg olyan sokoldalú képzettségrol tett tanúbizonyságot, amibol tíz professzor is könnyen megélhetett volna. Abban, hogy a diplomás, szakképzett értelmiség a szovjethatalom oldalára állt, Lunacsarszkijnak nem kis érdeme van. De mint az oktatásügy közvetlen szervezoje, végtelenül erotlennek bizonyult. Az elso sikertelen próbálkozások után, amelyekben a dilettáns fantázia összefonódott az admimisztratív gyámoltalansággal, Lunacsarszkij maga sem törekedett tovább a gyakorlati vezetésre. A központi bizottság ellátta helyettesekkel, akik a népbiztos személyes tekintélyének védelme alatt keményen kezükben tartották a gyeplot.
Annál több lehetosége maradt Lunacsarszkijnak, hogy szabadidejét a muvészetnek szentelje. A forradalom minisztere nemcsak ismerte és becsülte a színházat, hanem termékeny drámaíró is volt. Darabjai feltárják széles köru ismereteit és érdeklodését, azt az elképeszto könnyedséget, amellyel be tudott hatolni különbözo országok és korok történelmébe, kultúrájába, végül, a fantázia és az adaptáció ötvözésének kivételes képességét. De nem többet. Az igazi nagy muvészet nyoma nincs rajtuk.
1923-ban Lunacsarszkij kiadta a Sziluettek címu kis kötetet, mely a forradalom vezetoinek portréit tartalmazta. A könyv nagyon rosszkor jelent meg: elég, ha annyit mondunk, hogy Sztálinról említés sem történt benne. A Sziluetteket már a következo évben kivonták a forgalomból, és Lunacsarszkij félig-meddig kegyvesztettnek érezte magát. De szerencsés vonása, alkalmazkodó-képessége most sem hagyta cserben. Nagyon hamar megbékült a vezetés személyi összetételében bekövetkezett fordulattal, mindenesetre teljes mértékben alkalmazkodott a helyzet új uraihoz. Ezzel együtt mindvégig idegen test maradt soraikban. Lunacsarszkij túl jól ismerte a forradalom és a párt múltját, továbbra is túl szerteágazó volt az érdeklodése, és túl muvelt volt ahhoz, hogy ne lógjon ki a bürokraták közül. Miután leváltották a népbiztosi posztjáról, melyben egyébként végig teljesíteni tudta történelmi küldetését, Lunacsarszkij csaknem feladat nélkül maradt, egészen spanyolországi nagykövetté való kinevezéséig. Új posztját azonban már nem tudta elfoglalni: Mentonban utolérte a halál. Emlékét nemcsak a barátok, hanem a becsületes ellenfelek is megorzik.
1934. január 1.