Író: Raoul Vaneigem
Először megjelent: Manifeste du Parti Communiste par Karl Marx et Friedrich Engels. Paris: Mille et une nuits, 1994.
HTML/Fordítás: P.G. - Az angol fordítás alapján [Libcom.org].
A Kommunista kiáltvány egy tanulságos példája annak, hogy az emberi megvalósítás projektje hogyan szül egy annál is embertelenebb társadalmi rendszert, mint amit elpusztítani és aminek helyébe lépni vállalkozott.
Ami absztrakció útján elválasztja az egyént konkrét létezésétől, azon munkálkodik, hogy előbb vagy utóbb elnyomja. A Kommunista kiáltvány embrióformában tartalmazta a szédítő hazugságok és az állam-igazságot alkotó kommunista ideológia birodalmát, mivel az emancipáció lelke, amelyből merített, az életakarás elválasztott formaként cselekedett, amely a mindennapi élet minden pillanatában egyszerre elismert és megtagadott.
Minden eddigi társadalom története egy olyan gazdasági és társadalmi rendszer története, ahol az ember azáltal tagadja meg lényegi emberségét, hogy az általa termelt áru termékévé válik. Egy egyetlen szabadsággal ellentétben, amely hitelesítené a vágyak kifinomult megvalósulását, az absztrakt szabadságok mindig is egy, a profittermelés szüksége által meghatározott áruterjeszkedés következményei voltak.
A gazdaság fejlődése során valahányszor az archaikus formák börtönében találta magát, leszámolt velük a szabad kereskedelem nevében, csakhogy azokat rögvest azokkal az új zsarnokságokkal pótolja, amelyeket a profit törvénye megkövetelt. Bármit is fektessen a gazdaság a szociális ellátásba, mint az emberiség ellen elkövetett kétszeres bűnt kapja vissza: elnyom a nemzet, a nép vagy az egyén szabadságának nevében, és halálösztönné változtatja azt az érzéki impulzust, amelyet a korábbi zsarnokság bukása fellobbantott.
Az alkotás, nem pedig a munka, az emberi lények sajátja. Az életerő átalakítása munkaerővé elnyomja és kifordítja az önelégültség vágyát, amely az világ és az egyéni sors egyesített elkotását követeli. Egy munka által alakított univerzum csak az alapvető embertelenségének modernitását éri el, mivel magába foglalja az ember átalakítását munkássá, eleven és vágyó lény voltának tagadásává. Azáltal, hogy Marx és Engels az emancipációt a a termelési eszközök kollektív kezelésére alapozta, a szabadságot az egyetemes elnyomás zászlajává tették.
A burzsoázia és proletariátus közti ellentét eltakarta az emberi testbe, a munka által bevezetett elválasztást: a fej, ahol a vágyak tudata összpontosul, magát egy olyan Elme fellegvárává emelve, amely átengedte magát a libidinális anyagnak és fáradságos kizsákmányolásának.
Az eszme, hogy egy párt a „proletariátus lándzsájává” válhat, újratermelte a proletariátusban a hierarchiát, amelyet a munka denaturáló funkciója1 állított fel a gondolkodó agyban – a „főnökben” – és mindenhol máshol a testben. Megerősítette a hatalom akarását, melyet a gazdaság kompetetív jellege már akkor is előnyben részesített, az állatvilág adaptív és ragadozó jellegének meglépése helyett társadalmasítva azt, ezzel meggátolva az emberi fejlődést és száműzve az alkotást birodalmának határaira, a művészet és az álom margójára.
A gazdasági, politikai és társadalmi történet két lényegi ponton igazolta a marxista elméletet: az állam elhalásán és a profitráta tendenciális csökkenésén.
a) Az állam, miután a magántőkét, úgy Keleten, mint Nyugaton, elnyelte, egy még lepusztultabb állapotban köpte azt vissza, amelyből már nem talál kiutat.
b) Az emberi és a földi természet kizsákmányolása oly mértékben bővült, hogy a föld forrásait kimerítve, annak jövedelmezőségét meríti ki. A profitráta tendenciális esése végül ma egy zárt-áramkörű fináncspekulációba torkollott. Az utóbbi, egyre csekélyebb részt a termelésbe fektetve, a – végtelen profitéhes bürokrácia uralta – tercier szektor reziduális jövedelmezhetőségéhez ragaszkodik, a primer szektor rovására (mezőgazdaság, oktatás, szövetek, kovászat stb.), melynek tönkremenetele egy ökologikus neokapitalizmus beavatkozását sürgeti.
A történelem az elmúlt két században örökösen gyorsul. Az 1789-es év a földművelés uralta gazdaság végét jelezte. A szabad kereskedelem felállítása megszaporította a demokratikus lelkületet, míg az ipar felemelkedése az autoriter lelkületet erősítette, amely benne foglaltatik a termelés azon szervezetében, amelyet az állami központosítás, legyen formájában fasiszta vagy bolsevista, juttatott csúcsra. A 20. század második felében, a termelő szektor fontossága helyt adott a fogyasztói szektornak, amely a jövedelmezőség legjobb biztosítója volt. A dekolonizáció sokkal könnyebben száll be a gazdasági átalakításba, hiszen a „Nem számít mit veszel, csak végy!” új imperatívusza a tömegek gyarmatosításának egy új formáját felügyeli az iparosodott országokban.
A fogyasztható számszeri inflációja az áruk minőségi esését vonja maga után, a használati érték romlását, a primer szektor fokozatos elhagyását a parazita és végtelen profitéhes bürokrácia uralta tercier szektorért cserébe. Mindenek felett, a profit mindenek felett despotizmusa azt jelenti, hogy a globális pusztulás veszélye leselkedik az emberi és földi természetre.
Amennyiben, elődeihez hasonlóan, engedelmeskedett egy gazdasági meghatározottságnak, ’68 májusának forradalma szemlélteti egy árurendszer szükséges átalakulását, amely válságában egy új jövedelmezhetőséget fedezett fel a természetes környezet újjáépítésében, amelyet az akkortól archaikus, de még annyira uralkodó kapitalizmus pusztított le, hogy még mindig itt van velünk. Ez az esemény jelölte a politikai ideológiák fokozatos eltűnését, és olyan ideológiák felbukkanását, amelyek sokkalta közvetlenebbül fókuszálnak a mindennapi életre: hedonizmus, etikus fogyasztás, humanitáriánizmus és environmentalizmus.
Másrészről, 1968 forradalma bír egy sajátos jellemel: elsőként hordozta tudatát annak, hogy azáltal, hogy a forradalmárok új gazdasági formák kivitelezésére korlátozzák magukat, ellenében cselekszenek emberi törekvéseiknek, azaz, hogy jobban éljenek és ne ássák magukat mélyebbre a túlélés egy olyan rendszerében, amely áruértékekké alakítja vágyaikat. Ha a világ többet változott néhány év alatt mint egy évezredben, az azért lehet, mert 1968 alapjainak megváltoztatásához kezdett neki.
Mivel a neokapitalizmusnak most azon kapitalizmus barabarizmusával kell magát szembehelyeznie, amelyik kinzó jövedelmezhetősége a Föld kínjait vonja maga után, minden arra készteti, hogy magát etikailag alapozza meg. De ugyanaz illeti a humanista etikát, mint a demokratikus intézmények által formálisan biztosított gondolati és cselekvési szabadságot: úgy tesz, mintha a haszonhajhász embertelenség, a szennyezés, a korrupció és a biznisz gengszterizmusa ellen nyújtana védelmet, de valójában szándékos absztrakcióvá csökevényesít egy életakarást, melyet egyedül az én és a világ élvezete tehet az az egyéni sors és környezete alkotásának alapjává.
Ha radikálisnak lenni annyi, ahogy Marx írja „mint a dolgot gyökerénél megfogni. Az ember gyökere azonban maga az ember,”2 akkor elérkezett az idő, hogy mindenki birtokba vegye önmagát egy olyan harc középpontjaként, amelynek mindennapi kimenetele szélsőséges kihatással van – az élet vagy a lemondó kórság irányába – a világ eseményeinek kimenetelére. Ez a gyökereknél található összeütközés az, amelyet minden alatt, amit a gazdaság, a társadalom, a moralitás és az emberiség nevében véghezvisznek, érteni kell.
Minden használati érték, amely nem része az én és a világ alkotásán keresztül az én és a világ élvezétének projektjének, az részt vesz az elidegenítő árurendszerben.
Többé nem elég, hogy az értelem a korra bízza magát, hogy megváltoztassa azt. Mostantól a testnek életakaratának és környezetének, mint felszabadítandó területnek tudatába kell jönnie ahhoz, hogy megalapítsa az élet szuverenitását.
1 Értsd: társadalmi rendeltetése. 2 Marx: A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés (MEM I. kötet)